„És mikor Jézus feltekintett, látta, hogy a gazdagok dobják az ő ajándékaikat a perselybe.
Látott pedig egy szegény özvegyasszonyt is, hogy abba két fillért dobott.
És mondta: Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet dobott.
Mert mindezek az ő fölöslegükből vetettek Istennek az ajándékokhoz: ő pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odaadta.” (Luk 21:1-4)

„És megkérdezte őt egy főember, mondván: Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?
Mondta pedig néki Jézus: Miért mondasz engem jónak? Nincs senki jó, csak egy, az Isten.
A parancsolatokat tudod: (…).
Az pedig mondta: Mindezeket ifjúságomtól fogva megtartottam.
Jézus ezeket hallván, mondta néki: Még egy fogyatkozás van benned: Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz mennyországban; és jer, kövess engem.
Ő pedig ezeket hallván, igen megszomorodott; mert igen gazdag volt.” (Luk 18:18-23)

Az Úr követendő példaként állította elénk azt a bizonyos szegény özvegyet, aki ajándékul adta Isten temploma számára minden vagyonát, amivel csak rendelkezett. Képes volt a tartalékok nélküli életre az Atya iránti szeretetből. Ugyanebben a próbában a gazdag ifjú elbukott, és Jézus fájdalmasan felsóhajtott: „Milyen nehezen mennek be a gazdagok a mennyek országába!” (Luk 18:24) Felmerül a kérdés, miért ilyen magas a követelmény, miért nem elég Istennek az, amit a nagy többség tett és tesz: a fölöslegből adtak és adunk. Hiszen élni kell valamiből nekünk is! A válasz kézen fekvő: „Az igaz ember hitből él.” (Róm 1:17) Nem pedig látható és biztosított készletekből.

Mi lehetett a különbség az özvegy és a fiatalember látásmódja között? A hit – alapja a bizalom Isten iránt, amely igéjén nyugszik. Ő megígérte, hogy kimeríthetetlen gazdagságából bőségesen ellátja minden teremtményét: „mindenek szemei tereád néznek és te megadod eledelüket időben.” (Zsolt 104:27) „Ne aggodalmaskodjatok az életetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a testetek felől, mibe öltözködjetek. Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem takarítanak, és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok azoknál? Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Isten országát és annak igazságát és ezek mind megadatnak nektek.” (Mt 6:25-33)

Az özvegy a láthatatlan, de megbízható Istenbe vetette hitét, és teljesen rábízta az életét, biztonságban tudta magát a gondoskodó Atya tenyerében. A gazdag ifjú viszont az általa megszerzett, látható földi javak között érezte magát nyugodtnak. Nem tudta eléggé letenni magát az Úr kezébe. Nem ok nélkül hangsúlyozta Jézus: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, a tolvajok kiássák és ellopják; Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben… Mert ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6:19-21) A földi, látható gazdagság könnyen elhomályosítja látásunkat saját helyzetünket és a mennyei valóságot illetően.

Pedig Isten nem a gondjainkat, feszültségünket akarja növelni egy teljesíthetetlennek tűnő kéréssel-paranccsal. Ellenkezőleg: nyugalmat és békességet kínál, megpihenést az Ő állandó gondoskodásának tudatában. Elengedhetjük minden vágyunkat, letehetünk minden szorongatott értéket, felnézhetünk Őreá. Csak az üres kezeket tudja telerakni, csak az üres szívet tudja csordultig tölteni, s a fölfelé néző szempár látja meg a rásugárzó kedves mosolyt. Ne erőlködjünk azon, hogy egy kicsit ide, egy kicsit oda, ne sántikáljunk kétfelé! Fölösleges Isten mellett a mammonnak is szolgálni! Ezzel csupán tehetetlen bálvánnyá fokozzuk a Mindenhatót, de nem tesszük mindenhatóvá a pénzt! „Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak.” (Mt 6:24) Lehetetlen. Inkább legyünk tehetetlen nincstelenek, mint tehetős és aggodalmaskodó gazdagok, mert akkor teljes mértékben képesek vagyunk átérezni függőségünket attól, Akitől életünket és mindenünket nyertük. Ha tudjuk, hogy mindent a Szeretet forrásából kapunk, megszületik a szívünkben a hála, amely az örömteljes köszönet cselekvő megnyilvánulása. Az igazi hála nem takarékos, hanem pazarlóan bőkezű, hiszen a mennyei kincsek egyike.

Sem a tolvaj, sem a rozsda nem árthat neki. Romolhatatlan, isteni ajándék.