Egy augusztusi délutánon épp palacsintát sütöttem, amikor jelzett a telefonom. Üzenetet kaptam, melyben valaki felvázolta már-már reménytelen helyzetét, és hogy sürgősen anyagi segítségre lenne szüksége. Az agyam automatikus tiltakozásba kezdett, erre pedig csak ráerősítettem azzal, hogy néhány ismerősömet felhívtam, akik egy kivétellel mind megerősítettek abban, hogy mivel nem ismerem az illetőt elég jól, ne adjak neki semmit. De csak nem hagyott nyugodni a dolog. Sütöttem tovább a palacsintát, és közben Isten a szívemre helyezett egy bizonyos összeget a gondolattal: ezt adjam oda, és ne bánjam, ha esetleg nem kapom vissza, mert olyan, mintha Neki adtam volna.

Felhívtam az illetőt, hogy találkozzunk személyesen. Ekkor még nem mondtam neki, hogy adok bármit is. Kérdeztem a szorult helyzetről, hogyan, miért alakult ki. Úgy láttam, a probléma súlyos (kisgyermek van, az áram és a víz kikötése forog kockán), tényleg segítségre szorulnak. A történetből kiderült, legnagyobbrészt tőlük független okok vezettek a válságos helyzethez (körbetartozás, elmaradt munkabér). Így aztán átadtam neki a borítékot, ő pedig ígéretet tett arra nézve, hogy pontosan mikor fogja visszaadni. Egy hónap múlva a segítségkérő magától jelentkezett. Ismét találkoztunk és elmondta, hogy a tőlem kapott összeg miatt nem kötötték ki az áramot, a víz visszakötése is folyamatban van, és rendeződnek a dolgaik. Láttam az arcán, hogy nagyon megkönnyebbült és fokozatosan tényleg helyre áll az életük.

És mi az, ami engem ebben végtelen boldogsággal tölt el? Egyrészt, hogy az ismerősöm családjának sorsa jobbra fordult anyagilag, másrészt, hogy Isten tudott engem használni. Hogy áttörte kezdeti tiltakozásomat, segített elengedni a pénzt és ezáltal úgy segíthettem, hogy nem is tudtam, mennyivel kellene segítenem, de az összeg, amit Isten a szívemre helyezett, pontosan elég volt.

(A szerző névtelen akart maradni)