Az 1990-es évek elején nagy átszervezések voltak a munkahelyemen (Orvosszakértői Intézet), és többedmagammal köteleztek aközigazgatásiésügykezelői alapvizsga megszerzésére, de sajnos az időm kevés volt a felkészülésre, és akárhogyan is szégyellem, bizony még pótvizsgáznom is kellett volna. Időközben Budapestre költöztünk, hitetlenül, világi tempóval hajtottuk a „mókuskereket”, s az életünk úgy alakult, hogy hamarosan megszületett régóta várt második gyermekünk. Ebből kifolyólag évekre kitolódott a vizsga időpontja. Amikor eltelt a „kirendelt” idő és vissza kellett mennem dolgozni, bizony ezzel egyidőben újra felmerült az elmaradt vizsga letételének kötelezettsége.

Ugyanabban az évben (1997) történt meg velem, hogy Isten kegyelméből – sok-sok esemény és egy alapos, mély „megtörettetés” után – gyökeres fordulatot vett a sorsom: 31 évesen átadtam az életemet Istennek! Megtértem! Ez volt a legelső értelmes és életbe vágóan fontos döntésem! Családom, rokonaim, kollégáim bizony nem nagyon értették, mi is történik velem. Oly mértékben szabadnak és boldognak éreztem magamat az első időkben – mint egy sas, aki a legnagyobb szélben is képes lett volna leugrani a legmagasabb szirtről, és örömteli szárnycsapásokkal repülni a magasban különösebb erőfeszítés nélkül! Szinte hasítottam a levegőt!

Eljött a nap a munkahelyemen, amikor a kezembe nyomtak – a többi mellé – egy csomó új tételt, hogy ezeket is dolgozzam ki, tanuljam meg! Ráadásul váratlanul még a titkos ügyiratkezelés is képbe került, amiből tíz évvel korábban már levizsgáztam a honvédségnél, de ezt nem fogadták el, így nem volt más választásom: Imádkoztam! Igazából az Úr kegyelméből nem éreztem akkora pánikot, amekkorát ilyenkor szoktam vagy kellett volna. Az Istenbe vetett hitem, örömöm és az Úrban megélt szabadságom minden nehézséget elfedezett, és nagy bátorítást kaptam tőle. Békességem volt!

Minden napra beosztottam magamnak a megtanulandó anyagot, de akárhogyan is igyekeztem, a rengeteg közigazgatási tételnek – úgy rendesen csak kb. a felét tudtam megtanulni, a többit meg Isten kezébe tettem. Imádkoztam és kértem Jézust, hogy segítsen eligazodni ezekben a dolgokban, hogy sikerüljön letennem a vizsgát. Isten biztatott: Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak. (Ézsaiás 41:10)

Ahogyan egy testvértől hallottam: „Persze, a magunk részét, a felkészülést nem válthatjuk ki csodákra számítva, de Isten jó és könyörületes, Ő jobban ismeri a szívünket, a helyzetet, a körülményeket, és csodálatosan kegyelmes, és az Ő döntései mindig a legjobbak, a leghasznosabbak a számunkra.” (nbogi) Ami erőmből és időmből tőlem telt, azt igyekeztem megtenni. Isten látta szívem szándékát és hajlandóságát.

Elérkezett a vizsga napja. Reménnyel a szívemben indultam el otthonról Budára. Akkoriban valaki Budapesten minden falra – ahová csak tudta és ahová csak elfért – kb. félméteres betűkkel felírta: Jézus szeret téged! A villamos ablakából kitekintve ez is hatalmas bátorítást, biztatást és örömöt adott. Olyan érzésem volt, mintha az illető pontosan nekem üzent volna.

A vizsgaközpontban beültettek minket egy terembe (kb. harmincan voltunk), és elmondták a szabályokat, többek között azt, hogy szabadon választott a sorrend, mindig az megy be vizsgázni, aki úgy gondolja, hogy felkészült. A megbeszélés alatt a mellettem ülőnél észrevettem egy kétszer olyan vastag paksamétát, mint az enyém. Eléggé meglepődve érdeklődtem, mi ez a rengeteg anyag. Kiderült, az illető a titkos ügyiratkezelés anyagát is összeszedte, hogy együtt legyen minden. Én bizony semmit sem nyomtattam ki ezekből a paragrafusokból, erre nem hívták fel a figyelmemet, de körbenézve a teremben láttam, hogy ezzel az „apró” gonddal nem voltam egyedül. Magamban persze imádkoztam: Uram! Kérlek, segíts majd emlékezni, hiszen pont ebben a munkakörben dolgoztam jó pár évvel ezelőtt! – Aztán ebben megnyugodva rendkívüli békesség lett bennem… Olyannyira, hogy nagy késztetést éreztem arra, hogy én menjek be elsőnek.

Biztatva fogadtak a vizsgáztatók, adategyeztetés után jött a tételhúzás. Isten első csodáját akkor éltem meg, amikor a legjobban megtanult témát húztam ki, majdnem a lélegzetem is elállt. Aztán hálát adtam Istennek, hogy a szóbeli tétel ugyancsak nagyon ismerős volt, úgy éreztem, hogy az is sikerült! Boldog voltam!

Ezután át kellett ülnöm a másik asztalhoz és a titkos ügyiratkezelés tételeiből választani egyet. Nagy bátorságot éreztem a szívemben. A vizsgabiztos őszintén elmondta, hogy most vizsgáztat először a TÜK-ből. Kicsit csodálkozva, de rögtön megragadtam az alkalmat és szerényen, de bátran bevallottam, hogy én másodszor vizsgázom ebből a témából, ráadásul konkrétan ebben a munkakörben töltöttem el öt évet a honvédségnél. Ámulva mosolygott a bajusza mögül: Hááát, akkor most maga fog engem vizsgáztatni, nem én magát!

Itt következett Isten újabb csodája, amikor is a kihúzott tétel láttán rendkívüli magabiztosság öntötte el a lelkemet. Visszaemlékeztem a tíz évvel korábbi, a T-irodában végzett összes munkamenetre, és a következő pillanatban határozottan elkezdtem beszélni a kihúzott tételről. A vizsgabiztos – számtalan egyéb kérdés után – látva, hogy nem tud újat kérdezni, megjegyezte: Nagyon köszönöm, remélem, jól vizsgáztam! Én pedig megkönnyebbülten és felszabadultan feleltem: Igen, nagyon jó kérdéseket tett fel!

Megköszönve az Úrnak, hálát adva Istennek, örömmel a szívemben mentem ki a tanteremből, hogy ilyen csodálatosan megdicsőítette magát ebben az élethelyzetben! Hazafelé a villamosból kitekintve lelkesen figyeltem újra a feliratokat, hogy Jézus szeret téged!Hazaérve aztán családtagjaim már messziről látták az arcomon, hogy minden rendben zajlott, sikerült a vizsga. Ezen megtapasztalás kapcsán Isten megmutatta nekem, hogyha lesz még az életemben olyan helyzet, amibe bele kell majd „repülni”, akkor újra ezekkel a szárnycsapásokkal, ezzel a hittel tegyem meg! Nagyon nagy bátorítás és bizonyság volt ez akkor az Úrtól! Még ma is, visszatekintve, öröm emlékezni, hogy Isten hogyan dicsőítette meg magát azon a számomra különleges napon.

Tóth Rita