A világ erőtlenjei

Vlad Ardeias beszámolója pakisztáni misszióútjáról

Pakisztánban a keresztény misszió életveszélyes tevékenység, mivel a lakosság 97%-a muzulmán hitű. Ennek ellenére ott is vannak ott odaadó gyermekei Istennek, akik valóban az életüket teszik kockára az evangélium terjesztéséért. Ezek közé sorolható Sunil testvér, egy őszinte, felelősségteljes keresztény, aki mára országszerte ismert gospel-énekessé vált, és így bármerre utazik, tárt kapukra lel. Korábban a hetednapi adventista egyházhoz tartozott, de jelenleg teljesen függetlenül végzi munkáját. Önálló zenei és irodalmi szolgálatot működtet. Noha sohasem hallotta az igaz Istenről szóló üzenetet, meglepő módon mégsem szentháromsághívő. Óriási probléma, hogy anyanyelvükön, vagyis urdu nyelven nincsenek könyveik vagy kiadványaik az igaz Istenről vagy a hit általi megigazulás üzenetéről. Sunil testvér azonban gyakorlott fordító, angolból urdu és panjabi nyelvre fordít. Emellett nagyon olcsón tud lektoráltatni és nyomtatni is. Két vak bibliamunkással (róluk majd később) és két másik önkéntessel együtt falvak százait utazzák be, hogy e sötét helyeken is hirdessék az evangéliumot.

2020. 01.20, hétfő

Egy minifurgonban, mezőgazdasági területek között haladva, kétórás utazás után érkeztünk meg egy faluba, ahol keresztények és muzulmánok egyaránt élnek. Téglaépületek tetőteraszokkal, keskeny, betonozatlan utcák, kis szennyvízcsatornák, mindenütt szemétkupacok, amelyekből a kisgyermekek ócska, törött tárgyakat halásznak ki, hogy játékot csináljanak belőlük… a látvány az 1800-as évek közel-keleti életképeire emlékeztet, amelyeket régi fotókon láttam. Munkanap lévén, a hallgatóság nőkből és gyermekekből állt, akik aznap kihagyták az iskolát, hogy jelen lehessenek. Sunil testvér elmagyarázta nekem, hogy meghallgatják az üzenetet, aztán este otthon mindent elmondanak a férjeiknek. Rajtuk kívül egy helyi keresztény gyülekezet lelkésze és a két, Sunillal dolgozó bibliamunkás egyike vett részt az alkalmon. Ezek a bibliamunkások vér szerinti testvérek, vakon születtek, egyikük ráadásul mozgássérült. Ennek ellenére újra és újra bejárják Panjabot, irodalmat osztogatnak és ehhez hasonló találkozókat szerveznek. Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez?! Nos, taxi riksával, egy háromkerekű mopeddel utaznak egyik helyről a másikra, ahol a keresztények várják őket. Az apjuk szintén segít nekik. S ami még csodálatosabb, hogy már 30 éve végzik ezt a munkát! Egy szamárral húzott kétkerekű kordéval kezdték a missziót, s amíg a falvakban hirdették az evangéliumot, az édesapjuk őrizte az állatot. Szentírásértésük szintje egészen meghökkentő. A velük való találkozás ledöbbentett: mélyen szégyelltem sok múltbeli élményt, panaszt, elbátortalanodást és eszembe jutott, hogy „a világ erőtlenjeit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ jelentéktelenjeit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse” (1Kor 1:27-28).

Egy ház tetőteraszán gyűltünk össze és mivel hangszórót és mikrofont használtak, az egész falu hallotta az énekeket és a prédikációkat. Mivel csak egyetlen lehetőségem volt találkozni velük, úgy döntöttem, hogy a legfontosabb témáról osztok meg pár gondolatot – Isten szeretetéről. Ezek az emberek egészen egyszerűek, őszinték és naivak – nagyon nagy szívvel. Méltán lettek izgatottak, amikor Isten feltétel nélküli szeretetéről beszéltem nekik a tékozló fiú példázata alapján. A végén odajöttek hozzám és megkértek, hogy egyenként imádkozzam értük, különböző szükségleteikért. Lenyűgöző volt, hogy sok kamasz éves kért szellemi-lelki áldásokat. Egy tizenöt éves lány, aki muzulmán iskolában tanul – és egyetlen keresztény a társai között –, védelmet kért az Úrtól és bölcsességet az evangéliumnak azon a sötét helyen való hirdetésében. Egy négy női tagból álló csoport szintén bölcsességre és isteni vezetésre vágyott a missziómunkában, mert ez az, amit teljes szívvel végezni akarnak. Amikor búcsúzás után kocsiba szálltam, úgy éreztem magam, mint aki álmodik. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy egy ennyire elszigetelt és szegény helyen Isten követésére ilyen erősen elkötelezett gyermekek és nők élhetnek.

Megérkezve Sunil házához, ettem egy kis gyümölcsöt, és már indultunk is a következő cél felé, ezúttal egy kisvárosba, amit „Zöld városnak” neveztek. Már sötét volt, amikor megérkeztünk egy keskeny, forgalmas, szemetes, kóbor kutyákkal teli utcába, ahol újabb, csodás tapasztalatban volt részünk. Az összejövetelre egy családnál került sor, akik többeket meghívtak otthonukba. Sok gyerek és fiatal is részt vett, és annyira boldogok voltak, hogy valaki eljött meglátogatni őket és hirdetni nekik az evangéliumot, hogy amikor beléptünk, rózsaszirmokat szórtak ránk. Itt is sok időt töltöttünk imával minden egyes jelenlévőért. Egy húsz éves lány isteni bölcsességet és memóriát szeretett volna Istentől, hogy emlékezhessen az igére és erővel hirdethesse az evangéliumot. Egy olyan férjet is kért, akinek a szíve a misszióért ég. Talán azt gondolod, a szegény országokban az emberek azért jönnek el ilyen alkalmakra, mert „kenyeret és halat” akarnak. Ennek cáfolataként az egyik legfantasztikusabb pillanat az volt, amikor meghívtak minket, hogy fogyasszuk el az ételt, amit kifejezetten nekünk készítettek, és még pénzt is felajánlottak!

Tanulság egy hosszú nap végén, éjfél után: amikor keresztény utadon elfog az egyedüllét, a kedvetlenség és a bátortalanság, és úgy érzed, hogy korlátolt eszközeid, forrásaid és kevés időd van az élet Igéjének missziójára, akkor emlékeztesd magad ezen csodálatos pakisztáni testvéreinkre. Nem hiszem, hogy én ezek után valaha is elkedvetlenedem!

2020.01. 21., kedd – Kasur

Kilencven percnyi utazás után érkeztünk meg a két vak misszionárius, Asif és fivére falujába, ahol ugyancsak vegyes a lakosság, keresztények és muzulmánok egymás mellett élnek. A miniautóval utaztunk, és annyira keskenyek voltak az utcák, hogy még ezzel a kicsi járművel is nehézséget okozott a közlekedés: a kilencven fokos kanyarokat alig tudta bevenni. Az ott uralkodó nyomort és a szegénységet nagyon nehéz elképzelni. Csak néhány ház van bevakolva, s a legtöbb abból a téglából épült, amit a külvárosban készítenek. E „gyárak” tulajdonosai leggyakrabban rabszolgákat használnak, akik kemény munkájukért cserébe csak ételt kapnak. Ahhoz, hogy minél több családtagnak legyen hol laknia, néhány ház emeletes és tetőteraszos, ahol az emberek „rögtönzött” ágyakon alszanak, amit a nap folyamán állítanak fel. A szennyvízhálózat egy, a házak előtti árkot jelent, és abban folyik le minden hasznosíthatatlan. A legtöbb út földút, nincs aszfalt vagy beton. Ledöbbentem a gondolattól, hogy itt az esős évszak három hónapig tart…

Mivel ez egy evangelizációs alkalom volt, sokan eljöttek, de főként keresztények. Ami nagyon meglepett, hogy mindenütt kiderült, alig ismeri valaki a tékozló fiú történetét. Később rájöttem, hogy azért, mert keveseknek van Bibliája. Amikor megérkeztünk, a testvérek melegen átöleltek és az arcuk boldogságtól sugárzott. Megtudtam, hogy itt még soha nem járt sem misszionárius, sem hittérítő… Minden program harminc perces énekléssel kezdődött. Tipikus indopakisztáni énekeket hallottam, mert semmi mást nem ismernek. Asif dobon játszik, amit mindenhová magával visz, Sunil pedig gitározik. Ezek az emberek nagyon szeretik a zenét, és ezt látva, egy dalt „ajándékoztam nekik”. Akik ismernek, tudják, nem vagyok nagy énekes, de meg akartam mutatni nekik egy másfajta istendicsőítést is, habár „előadásom” messze állt a jótól. Bármikor énekeltem, halálos csend volt, ami jelezte, valóban újak voltak nekik ezek az énekek.

A férfiak feje általában be van fedve a családban betöltött hatalmi szerepük jeleként, és számukra ez valóban tartalommal bír, habár a gyermekek és a nők ennél többre vágynak. Meglepődtem, amikor első, a hallgatóságnak feltett kérdésemre egy tizenegy éves lány válaszolt angolul. Nehézkesen, de tudtunk párbeszédet folytatni. Az előadások végén a jelenlévők túlnyomó többsége odajött, hogy egyenként imádkozzunk értük. Ez a kislány az elsők között volt, és azt mondta, isteni bölcsességet, erőt és hosszú életet szeretne kérni, hogy hirdethesse az evangéliumot. Sok lány szemében olyan intelligencia csillogott, amivel ritkán lehet találkozni ezekben a vidéki közösségekben. Egy muzulmán családból való huszonegy éves lány azt mondta, a függetlenség és szabadság egyetlen esélye a házasság vagy az egyetemi tanulmányok. A bennük rejlő lehetőségek ellenére tragikus, hogy sokan nem tudnak kitörni a nyomorból, amelybe beleszületnek, miközben lelküket kínozza a tudat, hogy soha nem élvezhetik majd azt a fejlődést, amire lehetőségük lenne.

Mivel minden faluban csak egyszer van esélyem prédikálni, ezért úgy határoztam, hogy Isten szeretetének végtelen horizontját tárom fel előttük. Minden előadás végén ez volt az összegzésem: „Ha elfelejtenétek is, amit ma este mondtam, egy dologra mégis emlékezzetek: mindegy, mi történik az életetekben, bármikor és bármilyen körülmények között mehettek a világmindenség trónjához, mert ott ül Atyátok!”

A végén a szülők odajöttek hozzánk a gyermekeikkel, hogy imádkozzunk értük. Nagyon sokan egészségügyi problémákkal küzdenek, bőr- és vesebetegségekkel stb. Sunil sikeres erőfeszítéseket tett és tesz, hogy vízszűrőket szereljenek fel ezeken a vidéki, eldugott településeken, hogy tiszta vízhez juthasson a lakosság. Mint másutt, a kasuri testvérek is készítettek nekünk ételt, igyekezve, hogy a legjobbat adják abból, amijük volt. Habár csak néhány szót értettem beszélgetésükből, könnyen kiolvashattam tekintetükből, hogy a kezdeti gyanakvás szeretetté és bizalommá változott.

Tanulság a nap végén, éjfél után: mi, nyugati keresztények hatalmas hátrányt, akadályt gördítettünk magunk elé – elkényelmesedtünk. Így már nem vagyunk képesek értékelni a valós és igazi áldások legkülönfélébb áradatát, amelyek minden nap körülvesznek bennünket. A gyógyír egyszerű: Jobb adni, mint kapni! (Csel 20:35). Azok, akik eldöntik, hogy áldásaikat megosztják azokkal, akiknek nem jut, meggyógyulnak!

2020.01.22., szerda – Bhucckay

Ezt a napot egy elszigetelt faluban élő katolikus közösségnek szenteltük. Előtte még abban a kiváltságban volt részem, hogy meglátogathattam Amir és Asif, a vak bibliamunkások otthonát, megismerhettem a családjukat és imádkozhattam velük. Ismét ledöbbentem, amikor láttam azokat a körülményeket, amelyek között Istennek ezen szentjei élnek. Csak egy szobán van bejárati ajtó, a többi inkább nyitott fészerhez hasonlít. Az ágy egy fakeret, amire erős anyagból készült szövetet feszítenek, hogy elbírja egy ember súlyát. Kinn a szabadban, egy üstben főzték a levest, s nem kérdeztem, honnan vették a mosógépet, de örültem, hogy van nekik. Sok családdal ellentétben, ők „gazdagok”, ugyanis van két lovuk, amikkel a két másik, egészséges fivérük alkalmanként fuvarozást vállalnak, így egy kis pénzt keresnek a családjuknak. Az édesapjuk is odaszánta magát a misszióra, s élete legnagyobb öröme, hogy segíthet két vak gyermekének hirdetni az evangéliumot.

Asaffal és Amirral együtt utaztunk az órányi távolságra fekvő Bhucckayba. Ez a közösség a legszegényebb mind közül, amiket eddig meglátogattam. Tíz percnyi séta után, a tekervényes sikátorokból kiérve nyitott kapu várt minket. A nagy udvaron, ami hosszabb volt, mint szélesebb, egy nagy család tagjainak házai álltak. Az egyik épületnek két szobája volt, egy fél fallal elválasztva: az egyik helyiségben két tehén, a másikban a családtagok éltek.

A majdnem ötven tagú hallgatóság katolikus keresztényekből állt. Amikor az előadás elején megkérdeztem, ki az, aki valaha is olvasta vagy hallott a tékozló fiú történetéről, csak hárman jelentkeztek. Elképzelhető, mit éreztem: együtt vagyok félszáz szegény, egyszerű emberrel, akik soha nem hallották ezt a példázatot, egy olyan faluban, ami – az elektromosságot leszámítva – majdnem megegyezik a kétezer évvel ezelőtti palesztinai környezettel. Kezdtem megérteni, hogy miért beszélt Jézus egyszerű, mégis mély értelmű példázatokban, a mindennapi életből merítve, s miért használt erőteljes történeteket, amelyek Isten szeretetének mélységeit ábrázolták.

Megkérdeztem tőlük: ha megtudod, hogy az egyik legnagyobb ellenségednek – akit baleset ért – szívátültetésre van szüksége a megmeneküléshez, és a fiad az egyetlen, aki megfelelő donor lehet, akkor odaadnád-e a fiadat, hogy meghaljon az ellenséged életének megmentése érdekében? Mindannyian ösztönösen azt válaszolták, lehetetlen, hogy valaki ilyet tegyen, és le voltak döbbenve, amikor rájöttek, hogy Isten odaadta az Ő egyszülött Fiát, hogy meghaljon azokért, akik megölték őt a kereszten.

Mint mindig, a végén most is énekeltem egy éneket, majd többen előrejöttek, hogy imádkozzunk értük. Ismét lenyűgözött pár gyermek, akiknek a szemeiből magas fokú intelligenciát és érzékenységet olvastam ki. Az első, aki imát kért, egy tizennyolc éves lány volt, aki szerette volna, hogy betöltse a Szent Szellem az Isten szeretetének hirdetésében végzett munkához. Megkérdeztem, részesült-e vízkeresztségben, de kissé zavarba jött. Azt válaszolta, meghintették vízzel a katolikus egyházban, de neki ez nem számít, mert a legfontosabb, hogy megkapja a Szent Szellemet, hiszen anélkül a missziós munka lehetetlen. Egy tizennégy éves fiú bölcsességet kért, hogy jól tudjon tanulni, hogy sikerüljenek a vizsgái és továbbtanulhasson. Sok más gyermek is ilyen imáért jött. Azt kívántam magamban, bárcsak még legalább három évig velük maradhatnék… Szívük tisztasága és gyermeki hitük lenyűgöző volt ahhoz képest, hogy mennyire hiányos ismerettel rendelkeztek az evangéliumról. De remélem, hogy Isten segítségével Sunil testvér a közeljövőben fordít és terjeszt majd kiadványokat egyszerű és érthető nyelven, amelyekből megtanulhatják az evangélium alapjait, hogy hitük fejlődhessen. Indulás előtt pénzt gyűjtöttek, amit a két vak testvérnek, Asifnak és Amirnak ajánlottak fel. És bár este tizenegy óra volt, nem engedték, hogy elmenjünk, míg nem ettünk általuk készített rizst, mártást és pürét.

Tanulság a nap végén, éjszaka egy órakor: Látva a pakisztáni keresztények írásértelmezésének szintjét, azon gondolkodtam, mikor fogják valaha is megérteni mindazt, amit mi. Aztán azon elmélkedtem, egyáltalán szükséges-e megérteniük mindent, amit mi már tudunk. Valószínű, hogy a Szentírás gyöngyeinek legtöbbjét nem fogják felfedezni ebben az életben. De egyáltalán, fel fogunk-e valaha fedezni MINDENT? Mennyit is értünk valójában belőle? Sokat gondolkozunk, mindazonáltal a Biblia sok része előtt értetlenül állunk. Kezdem azt hinni, a Szentírásban foglalt teljes igazság csak arra szolgál, hogy véget érjen a nagy küzdelem; nem látok más okot a Biblia igazságainak létezésére. Azok fogják majd megérteni, akik a tapasztalatok olyan magas szintjén állnak, hogy részt vehetnek a nagy küzdelem befejezésében. Jelenleg minden bizonnyal nem mi vagyunk azok… A következő, logikus kérdés: hogyan juthatunk el ilyen magasságokba? Csakis azok találják meg ennek módját, akik hajlandóak megfizetni a TELJES árat azért, hogy beléphessenek a teljes igazság megtapasztalásába.

2020.01.23., csütörtök – Lahore

Pakisztán népessége 207,8 millió fő, s ebből 12,2 millióan élnek Lahorban. A szomszédság, Youhanaban, ahol Sunil testér lakik, egyike a legnagyobb keleti keresztény közösségeknek (kb. 200 000 fő). Az idők során a keresztények ide vonultak vissza, hogy egy biztonságot adó közösségbe tömörüljenek. A „misszionáriusok” és „lelkészek” legtöbbje, akik meglátogatták ezeket a területeket, szégyenükre, csak anyagi érdekből jött. Asif és Amir, a két vak misszionárius, gyakran esik áldozatul ilyen embereknek. Amiatt, hogy ők ketten a vidéki közösségek százaiban ismertek, sok nyugati kérte már meg őket összejövetelek megszervezésére. Ezek végén pedig nemcsak, hogy ők maguk nem nyújtottak anyagi támogatást a két vaknak, hanem sokszor otthagyták őket otthonaiktól távol, így ezek az utazások már önmagukban veszélyt, nehézséget jelentettek számukra. Épp ezért nagyon gyanakvóak voltak, amikor Sunil testvér elmondta nekik, hogy személyemben ismét érkezik egy misszionárius nyugatról. A sofőr, Kamran testvér, éppen ezért szintén bizalmatlan volt. De ugyanezt tapasztaltam mindenütt. Bár miután látták, hogy megölelem őket, együtt eszem és iszom velük, hogy nem nézem az órát a prédikáció után, hanem mindegy, milyen késő éjszaka ért véget a találkozó, nem érem be egy általános, mindenkiért szóló imával, hanem egyenként, mindegyikükkel megállok, hogy meghallgassam a kívánságaikat, fájdalmaikat, reménységeiket, és imádkoztunk, gyanakvásuk szertefoszlott. A búcsú végül mindegyikünk számára nehéz volt. Ennélfogva Kamran testvér így szólt: „Sok nyugati prédikátort és misszionáriust szállítottam és hallgattam, de egyikük sem tudta, mit is mondjon. Ezt a férfiút Isten küldte hozzánk!” Ti, barátaim, akik ismertek engem, jól tudjátok, nem azért írom e sorokat, hogy magamat dicsérjem, hanem hogy Istent dicsőítsem meg – akinek nagyszerű tervei vannak –, és hogy valós képet nyújtsak nektek az ottani helyzetről és a szükségletekről.

Kamran testvér nagyon szerette volna, ha meglátogatjuk a családját, hogy ott is beszéljek Isten szeretetéről és imádkozzunk egyenként a családtagokért. Így érkeztünk meg délután egy tipikus lahori házba, ahol az összejövetel – mint általában – a tetőn zajlott. Nemcsak a tágabb rokonság, hanem néhány szomszédjuk is eljött, akik mind keresztények. Az itteni téma egy kicsit eltért az eddigiektől: a szeretet bősége az életünkben, mint egyetlen eszköz arra, hogy kinyilatkoztassuk Jézust a körülöttünk élő, más hitű embertársainknak. A közösség nagyon kedves volt, és mint általában, egyénenkénti imával, beszélgetéssel, útmutatással, vezetéssel és bátorítással fejeztük be. Sunil testvérnek van egy hároméves kislánya, és a felesége hamarosan szül. Míg mi együtt jártuk a vidéket, az asszony egyedül volt otthon a kislányukkal minden nap, jóval éjfél utánig. Isten felhívta erre a figyelmemet, s ezért elhívtam őket a külvárosban lévő üzletházba. Igen, Lahorban van legalább egy nyugati típusú pláza, mert bárhol, ahol sok ember él, vannak olyanok, akiket ki lehet zsákmányolni… Sunil testvér felesége soha nem volt még azelőtt ilyen helyen, így ez egy eléggé megdöbbentő tapasztalatnak bizonyult számára.

Sunil testvér felesége a plázában bement a mosdóba. Amikor kijött, elmondta, hogy az egyik takarítónő észrevette, hogy várandós, odament hozzá, és imát kért tőle, hogy neki is lehessen gyermeke. Mivel ez a bizonyos hölgy muzulmán volt, nem lett volna helyes, illendő, hogy Sunil testvér felesége ezt megtegye, így nekünk mondta el, mit is akar az asszony. Kértem Sunilt, tudassa vele, hogy keresztények vagyunk, és csak Jézus nevében imádkozhatunk – arra számítottam, hogy ezt visszautasítja. A válasza meglepett: „Tudom, hogy bármit kértek Jézus nevében, Ő megteszi.”

Drága barátaim! Könnyekkel a szememben írom ezeket a sorokat, feltéve a kérdést magamnak: mikor fogjuk megérteni az emberiség kétségbeejtő szükségét arra, hogy megismerjék a Megváltót?! Mikor leszünk elég bátrak ahhoz, hogy a Benne való hit és szeretet által elinduljunk, megmozduljunk azokért, akik anélkül vesznek el, hogy megismernék Őt, habár kétségbeesetten vágyakoznak erre?! Vagy talán ideje, hogy a kövek beszéljenek?! Ki tudja siettetni az áldások áradatát, ami elkövetkezik majd az emberiségre, ha és amikor Isten gyermekei belépnek abba a valóságba, amit Krisztus készített nekik?! Valóban, a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését (Róma 8:19)!

Visszaérkezve, Sunil és a felesége behívott a szobájukba, habár jóval éjfél után járt az idő. Boldogságtól sugárzó arccal adták rám áldásukat, s kértek tőlem is áldást az ő családjukra. Együtt imádkoztunk, egyesülve Krisztusban, dicsőítve az Ő ki nem merülő szeretetét, ami eltörli az előítéleteket, és Krisztusban mindent egybeszerkeszt: mindazt, ami a mennyben és a Földön van (Ef 1:10).

2020.01.24-25., péntek-szombat – Faisalabad

Lahorból Faisalabadba négy óra volt az út. Mivel Sunil testvér ott nem ismert mindenkit személyesen, ezért biztonsági okokból másnap reggelig egy hotelszobát kellett bérelnünk, amikor is egy keresztény gyülekezetben volt összejövetelünk. Péntek délután két alkalommal lelkészekkel találkoztunk. Az egyik a feleségével jött, aki ajándékkal lepett meg engem: kaptam egy csokor virágot és egy új inget. Három órát töltöttünk kellemes közösségben egymással. Ez a misszionárius házaspár két különálló tevékenységben vesz részt: egy gyermekmisszióban, és az evangélium más hitűeknek – muzulmánoknak és hinduknak – való prédikálásában. Észrevettem, hogy egyikük sem értette az evangélium mélységeit, és Isten olyan irányba, témákra terelte a beszélgetést – az Ő szeretetéről –, amelyeket még nem fedeztek fel. Ahogyan az igeverseket olvastam a Szentírásból és hozzáfűztem egy-két gondolatot, láttam, amint a csodálkozás kiül az arcukra Isten szeretete új mélységeinek felfedezése során. Azt mondták, kapcsolatban maradnak Sunil testvérrel, hogy megoszthassa majd velük az irodalmakat, amelyeket fordítás céljára küldök.

A második találkozón egy hat lelkészből álló kis csoport volt jelen. A párbeszéd nagyon összefüggéstelen és következetlen volt, ráadásul alig fedeztem fel valami értelmet missziójukban. Egy óra múlva vettünk búcsút, azzal a tervvel, hogy holnap délben újra találkozunk a gyülekezetükben. Másnap az előadóteremben minden nagyon szabályszerű, erőltetett, mesterkélt módon zajlott. Minden mozzanatban ezt éreztem, de küszködtem az érzéseimmel, hogy az emberek felé a legjobb szándékkal legyek. Ötven résztvevő jött volna, de végül csak húszan érkeztek meg, és közülük mindössze öt emelte fel a kezét, amikor megkérdeztem, hallották vagy olvasták-e valaha a tékozló fiú példázatát. Megdöbbentem, mert azt gondoltam, hogy ez a példázat az elveszett juhról szólóval együtt a minimum információt képviseli a Megváltó példázataiból azoknak, akik rendszeresen részt vesznek egy keresztény gyülekezet vallásos összejövetelein. De ismét azt mondtam magamban: „Nos, itt talán másképp van.” A legidősebb presbitert leszámítva, aki nem Faisalabadban él, mindenki más üzletembernek tűnt, és látható erőfeszítéseket tettek, hogy a vallásos embereket utánozzák. Habár mindent elkövettem, de egyáltalán nem tudtam meglátni bennük Isten Szellemét. Az összes eddigi helytől eltérően, itt a prédikáció végén azonnal eltűntek az emberek – kivéve a lelkészek és családjaik.

Tea és sütemény felszolgálása után – ugyanabban a merev légkörben –, amikor Sunil testvér szólt, hogy a nagy távolság miatt indulnunk kell vissza Lahorba, az egyik lelkész ragaszkodott hozzá, hogy még nézzük meg az általa alapított, ötven méterre fekvő iskolát. Az épület három teremből állt, három korosztályt oktattak. Elmondta, hogy két évvel ezelőtt alapította ezt az iskolát, mert a nemzeti oktatási rendszerben a Korán kötelező és kizárólagos vallási tantárgy. Sunil megkérdezte, hogyan kapott engedélyeket és megfelelő tanúsítványokat ehhez, de a lelkésznek fogalma sem volt, Sunil mire gondol. Érdeklődtem, hogy a tanulmányok elvégzésekor a gyerekek kapnak-e bizonyítványt, hogy továbbtanulhassanak, de az egyetlen bizonyítvány, amit kiállítanak, az a bibliai tanulmányokról szól, s ezt természetesen nem ismeri el a kormány. A beszélgetés során végül világossá vált, hogy ez az iskola nem helyettesíti, csupán kiegészíti a kormánynak megfelelő tananyagokat.

Végül ugyanabban a merev, protokoll szerinti hangulatban váltunk el. Ami érdekes, hogy Kamran testvérnek vannak Faisalabadban élő rokonai, és úgy döntött, meglátogatja őket péntek este. Amikor visszatért, elmondta, hogy a rokonai pont abban az utcában laknak, ahol ez az összejöveteli terem van, és hogy a nagybátyja és az unokatestvérei jól ismerik ezeket az embereket. A nagybátyja rendőrtiszt a nyomozó osztályon, ezért akaratlanul is többet tud a körülötte élőkről. Amikor meghallották, hogy Kamran testvér kikhez jött, nevetni kezdtek, és elmondták, hogy azok a valóságban lusta, henyélő emberek, akik semmit sem csinálnak, csak pénzt akarnak szerezni külföldről. Nagyon szomorú lettem. Aztán arra gondoltam, hogy mivel Kamran rokonai nem odaszánt keresztények, talán torz képük lehet ezekről a testvérekről. Azt mondták, kiderítik, hogy a lelkész iskolájába járó gyerekek szülei fizetnek-e tandíjat, mert így megtudhatjuk, valóban eltökélt missziómunkások-e.

Meglehetősen zavart és szomorú lelkiállapotban hagytam el Faisalabadot. Még mindig reménykedem, hogy minden, amit láttam és éreztem, nem valóság, tudva azt, hogy senki sem hozhat nagyobb szégyent Isten nevére, mint egy megtéretlen keresztény. Nehéz ezeket a sorokat leírnom, de mégis megteszem, arra bátorítva titeket, hogy folytassátok az imádkozást a pakisztáni misszióért, és hogy tanulhassunk ezekből a tapasztalatokból.

2020.01.26-27., vasárnap-hétfő – Sheikhupura, Lahore

A hét utolsó napjára két gyülekezet meglátogatása volt betervezve. Vasárnap lévén a Youhanabadi – keresztény – kerület, ahol Sunil testvér él, nagyon zsúfolt volt. Félelmetes mindenhol felfegyverzett katonákat és ellenőrző pontokat látni, ahol mindenkit ellenőriztek, aki erre a területre be akart lépni. Sunil testvér elmagyarázta nekem, hogy ezt a kormányzati intézkedést a 2015-ös támadások után vezették be. Azóta minden vasárnap a kormány katonai védelmet biztosít az összes keresztény gyülekezetnek, beleértve a reggel meglátogatott közösséget is. Ennek a gyülekezetnek a lelkésze az adventista misszionárius iskolában végzett és a közösség kb. ötven emberből állt. Itt némileg magasabb bibliaismerettel és megértéssel rendelkező keresztényeket találtam. A felnőtteket és a gyerekeket is nagyon vonzotta az Isten szeretetéről szóló téma, figyeltek minden példázatra, történetre és sok kérdést nagyon aktívan válaszoltak meg.

Mint általában, az összejövetel végén sokan odajöttek hozzánk, hogy imádkozzunk. A legtöbbjük fiatal volt és olyan felnőttek, akiknek fontos az Isten megértésének a tapasztalatában való növekedés és a tanulás. Habár ez a közösség borzalmasan szegény, sokukban ismét megláttam Isten intelligenciájának és Szellemének csillogását. A következő találkozó a város másik végében, Sheikhupurában volt. Ez a közösség – még szegényebb, mint az előző – keresztényekből és muzulmánokból áll. Itt egy lelkészt látogattam meg, akit az interneten ismertem meg. Vele Sunil testvér sem találkozott még azelőtt. Kellemes meglepetésként ért, hogy itt egy erős, és lassan, de biztosan növekvő közösség van. Az évek során nincstelenségük ellenére sikerült elég pénzt összegyűjteniük, hogy vegyenek egy földterületet, amelyen egy rögtönzött, faszerkezetű sátrat állítottak fel mindenféle anyagból. A lelkész plakátokat nyomtatott ki, meghirdetve ezt a találkozót. Így több, mint száz ember vett részt rajta. Mindegyik szempár érdeklődést és lelkesedést tükrözött. Közöttük kaptam a legösszetettebb és legalaposabb válaszokat a kérdéseimre, és őket hatották át legjobban az általam megosztott gondolatok. Felnőtteknek és fiataloknak egyaránt tátva maradt a szájuk, elképzelve, amiről beszéltem, és Isten szeretete csodájától komolyan megrendültek. Az előadás utáni imaalkalom nagyon áldott volt, szellemi áldásokra vonatkozó, különleges kérésekkel. Olyan nagy volt az öröm, hogy néhányuk késő éjszakáig, sőt, az utolsó pillanatig a kocsinál maradtak velünk, arcukon az elválás fájdalmával.

Miután véget ért az összejövetel, a lelkész megkért bennünket, hogy menjünk el az otthonába a feleségéért imádkozni. Amikor megérkeztünk, egy síró fiatal nőt találtunk az ágyon ülve. Elmagyarázta, hogy kínzó fájdalmat érez a gerincében, ami az utolsó szülésekor kapott érzéstelenítő következménye. Imádkoztunk érte, és aztán megkérdeztük, hogy érzi magát. Azt mondta, jobban, de még mindig sírt. Ismét imádkoztunk, ezután sokkal jobban lett, abbahagyta a sírást, felkelt az ágyból és kikísért minket. Amikor elköszöntünk, a lelkész azt mondta nekem, hogy amikor visszatérek meglátogatni őket, a sátor helyén egy gyülekezeti ház fog állni.

Másnap egy keresztény családot látogattunk meg Lahorban egy különleges imakérés miatt. Ebben a családban három fiú- és egy lánytestvér élt a családjaikkal. Azért hívtak meg minket, mert azt gyanították, hogy az édesanyjukat megszállta egy démon. Említették, hogy a múltban, mielőtt keresztények lettek, az egész család részt vett boszorkányságban és mágiában. Miután megtértek Istenhez, a démoni befolyás megszűnt – kivéve az anyjuknál. Elmondták, hogy néha egy démon jön, beszélni kezd rajta keresztül és különböző módokon nyilvánul meg. Az asszony azt mondta, felismeri, amikor a démon megszállja, s ekkor folyamatos nyomást érez, de egyébként semmire nem emlékszik. Mielőtt imádkoztunk, részletesen elmagyaráztam nekik, mit mond a Szentírás az elme és a lélek kapuinak megnyitásáról a démonok előtt és arról, hogyan lehet ebből megszabadulni. Miután kifejtettem, hogy az ima hogyan működik hit által, mind együtt imádkoztunk. A végén a nő azt mondta nekünk, hogy sokkal jobban érzi magát. Ezután sok időt töltöttem velük, elmagyarázva az ige személyes és családban való mindennapi tanulmányozásának szükségességét, valamint annak a fontosságát, hogy mindent feladjunk az életben, ami elválaszthat minket Istentől. Felhívtam a figyelmüket arra is, hogy a Biblia tanulmányozása erősíti a családot és különösen a gyermekeket a démoni támadásokkal szemben, s ez mély benyomást tett rájuk. Megértették, hogy mi, keresztények vagyunk a démonok fő célpontjai és ezért nem lehetünk keresztény tapasztalatok részesei, ha hajthatatlanok és gondatlanok vagyunk Isten igéjével kapcsolatban. Felfigyelve arra, hogy a városokban élő családokban sok gyermeknek van hozzáférése a TV-hez és a mobiltelefonos játékokhoz, azt is elmagyaráztam nekik, hogy ezeken a modern eszközökön keresztül a démonok már kicsi koruktól megrontják a gyermekek elméjét. A beszélgetés végén az egyik testvér ebből a családból szellemi növekedésért, erőért, Istentől jövő bölcsességért és az Ő követéséért kért imát.

Ennek a két napnak a tanulsága nyomán elgondolkodtam magunkon, akik anyagi és szellemi bőségben élünk. Tudom, hogy a mindennapok évek óta csapdában tartó rutinja megakadályozza, hogy felismerjük, a világ más részein vannak emberek, akik valóban éheznek és szomjaznak a Világosságra, hogy az kivezethesse őket a sötétségből, amiben keservesen tengetik mindennapjaikat. A különböző falusi közösségekben időzve még tisztábban láttam, hogy a szellemi szint nemcsak a jövendőbeli életet, de a jelenvaló élet minőségét is meghatározza. Imádkozzatok a testvérekért Pakisztánban!

2020.01.28., kedd – Lahore

Utazásom utolsó napját – csakúgy, mint az elsőt – Sunil testvér családjával töltöttem. Mivel mostanra gyanakvásuk teljesen szertefoszlott, szoros kötelék jött létre közöttünk, sőt, Sunil testvér meghívta nővére családját egy különleges eseményre: az úrvacsorára. Lahoreban akkor már két napja esett, és ennek következményei számunkra, nyugatiaknak elképzelhetetlenek, azonban az áramszünet nekünk is ismerős lehet. Így történt, hogy az úrvacsora alkalma végig két gyertya fényénél és érzelmes légkörben zajlott. Ezt a szent szertartást egy különleges ima követte, amely során Sunil testvér unokáját az Úr kezébe ajánlottuk. Ezután Sunil nővérének családja azt kérte, hogy imádkozzunk gyermekeik különleges védelméért. Egészen addig nem értettem, miért van erre szükség, amíg el nem mondták, hogy a legkisebb gyermekük nemrég hirtelen meghalt.

Itt mindenhol szenvedés, fájdalom és bánat uralkodik. Lassan kezdem megérteni a mechanizmusát és a fő okát az itteni helyzetnek… A keresztény oktatás hiánya sűrű sötétségben tartja az embereket, amelyben mindig ugyanazt a kérdést teszik fel maguknak: ez Isten akarata számunkra? Néhány órán belül hazaindulok és nosztalgia tölt el. Vajon látom-e még Sunil testvért ebben az életben? Mi lesz Istennek ezen szeretettjeivel? Mit fogunk tenni értük, amíg még lehet? Addig is kérjük Istent, hogy jelentse ki nekünk a Valóságot abban a reményben, hogyha Isten szemeivel nézünk, világosság árad a szíveinkbe!

2020.01.29., szerda – Lahore

Múlt éjjel egy iskolatársammal beszélgettem, aki elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt ő maga is ellátogatott Lahoreba, de soha nem térne vissza. Indoka ez volt: „A keresztény misszió egy muzulmán országban bizonyos veszélyekkel jár, különösen, amikor az emberek iskolázatlanok és fanatikusak. Nagyon jól ismerem ezt a kultúrát, és emiatt nem mennék többé vissza.”

A reptéren várakozva – tizenegy nappal azután, hogy megérkeztem ide – rájöttem, hogy csak az örökkévalóság fogja felfedni ennek az útnak a jelentőségét, és különösen a ti meghatározó szerepeteket ebben, barátaim, testvéreim.

Most, az utazás végén, tudom áttekinteni az összes részletet, összerakni az eseményeket és levonni a következtetéseket. Fogalmam sincs, visszatérek-e valaha, bár ahogyan most látom, valószínűleg nem. A fő ok, hogy Isten ideküldött engem: az Ő munkálkodása azért, hogy Krisztus testének tagjai között új kapcsolatok jöhessenek létre. A munka, amit Sunil, Amir és Asaf testvér teljes gőzzel végez, nagyon erőteljes – fantasztikus kilátásokkal. Sunil nemzeti szinten való közismertségének növekedésével – számtalan televíziós csatornán élő adásban látható, valamint dalai is naponta hallhatóak – hihetetlenül sok ajtó nyílik meg előtte, és nem csak keresztény közegben. Másrészt pedig Amir és Asaf húsz évnyi tapasztalata tartja nyitva az utat a vidéki közösségek felé – amelyekre mindketten nagy hatással vannak –, ahol emberek ezrei éheznek és szomjaznak az Igazság megismerésére.

Miért fontosak ezek a részletek? Ahogyan a pénteki és szombati beszámolómban írtam, az évek során nyugati „lelkészek” és „misszionáriusok” sok helyre ellátogattak itt, s a viselkedésük, magatartásuk miatt ezek a testvérek elveszítették a nyugati keresztényekbe vetett bizalmukat. Az utolsó pár nap alatt, amit itt töltöttem, Sunil testvér többször elismételte nekem, hogy az ő szemszögükből nézve valóban egy csoda, hogy Isten őt és engem összehozott egymással. Így, ezeken a területeken, amelyeket mások már „felégettek előttünk”, Isten képes volt csodát tenni a nyugattal való kapcsolat megalapozása révén. Talán felteszed a kérdést: „De miért olyan fontos ez számukra?” Nos, míg korábban hangsúlyoztam nagy hitüket és – velünk ellentétben – gyermeki tisztaságukat, addig nem tagadhatom, hogy az evangélium mélységeinek az a fajta megértése, amit mi élvezhetünk, itt teljesen hiányzik. Pál elmagyarázza Krisztus teste munkájának dinamikáját, és ennek alapján nekünk épp annyira szükségünk van rájuk, mint amennyire nekik ránk.

E Pakisztánnal való kapcsolat révén Isten azt a kiváltságot adja nekünk, hogy azok legyünk, akiken keresztül véghezviheti a számukra eltervezett csodáit! Első körben két fontos szükséglet merül fel:

1. Anyagi támogatás a három misszionárius számára. Tizenegy hónappal ezelőtt, amikor Litvániából Jurate testvér meglátogatta őket, megígérte hármójuknak, hogy tizenkét hónapon keresztül havonta támogatja őket. Nem érdekes, hogy már csak egy hónap maradt ebből hátra, s Isten ekkor hozott engem ide?

2. Nyomtatott anyagok. Amilyen gyorsan csak lehet, az evangélium igazságairól szóló anyagokat kell küldenünk Sunil testvérnek. Azok az anyagok, amik jelenleg rendelkezésükre állnak, tele vannak hibákkal, tévedésekkel, és nem fejtik ki Isten feltétlen nélküli szeretetét, az igazságot Istenről és az Ő Fiáról, és az Istentől a megigazulás által kapott ajándék valóságát, amelyet mindenkinek egyenként felajánl. Nagy szükség van bibliatanulmányokra és olyan anyagokra, amelyek ezeket az alapokat a legegyszerűbb nyelvezet segítségével világossá, érthetővé teszik. Amint ezek megérkeznek hozzájuk, Sunil testvér lefordítja őket urdura, kinyomtatja, és elkezdi a munkát – szétosztja őket és tanítja mindazokat, akik vágynak a tanulásra.

Tudom, hogy mindegyikőtök részt vesz missziós feladatokban, és ezek a sorok nem azért születnek, hogy terhet rójak rátok. Csak azt javaslom, hogy imában gondolkodjatok Istennek ezen projektjéről – és semmiképp se hanyagoljátok el azokat, amelyeknek már részei vagytok. Fontos, hogy közösen tervezzük, hogyan tudjuk támogatni a pakisztáni missziót. Nem arra hívattunk, hogy az egész világot megmentsük, mert ezt nem is tudnánk megtenni. Bármennyire is szeretnénk, ez jóval meghaladja erőnket. Ez a küldetés, ez a munka kizárólag Krisztusé, aki az Ő testén keresztül cselekszik. Ez az utazás Pakisztánban mindennél jobban meggyőzött engem, hogy Krisztusnak vannak hírvivői és gyermekei a világ minden szegletén. A tény, hogy nem látjuk vagy nem ismerjük őket, nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Jézus minden nap dolgozik mindegyikőjük által egy olyan terv szerint, amit senki sem érthet meg. Mindegyikünk része ennek, és minden tagnak meg kell élnie a saját, személyes vezetettségét az út minden lépése során. Így – csodás módon, hit által – ez a misszió, amelyet lehetetlen bármely embernek vagy földi szervezetnek véghez vinnie, Ő általa, Rajta keresztül lesz elvégezve, befejezve, Aki egyedül képes erre.

„Ha Szellem szerint élünk, Szellem szerint is járjunk.” (Gal 5:25)

Vlad Ardeias missziós tevékenységéről az alábbiakban olvashatunk:

honlap: https://divinavindecare.ro/contact/

elérhetőség: divinavindecare@gmail.com

anyagi támogatás lehetősége:

Asociația Divina Vindecare
Cod de identificare fiscală (CIF): 33129827
IBAN: RO87BTRLRONCRT0251832401
Banca Transilvania