Budapestre utazni mindig traumatikus élmény számomra. Nemcsak a rendkívüli forgalom, a zajártalom, a levegőminőség miatt, hanem – és elsősorban – a rengeteg kéregető koldus, a nyomor ezerarcúsága, felfokozott jelenléte miatt. Természetesen, saját városomban is naponta találkozom ezzel, de mégsem ekkora „töménységben”. Emberileg nagyon sokáig tehetetlennek és levertnek éreztem magam emiatt. Örökre belém égett pl. egy kép egy szürke februári délelőttről. Az egyetemre siettem, mert tudtam, hogy a vonat késése miatt az előadásról is késni fogok… a járda közepén egy tolókocsi, benne egy lehajtott fejű, koldusforma alak, ölében több zsáknyi, friss péksütemény, a kerekesszék alól azonban széles folyamban csordogál a vizelet… a férfi nem ad életjelet… és mindenki elmegy mellette…
De nem erről akartam írni, hanem egy csodáról. A Keleti-pályaudvar előtt, az aluljáró lépcsőjén a sok kolduló között megpillantottam egy sokszoknyás, népviseletbe öltözött, idős asszonyt. Nagyon szépen volt felöltözve, alatta karton, kezében kis műanyagpohár. Az jutott eszembe, lehet, hogy külhoni magyar. Folyamatosan mondta a kis mondókáját, szerényen kérte az embereket, hogy segítsenek rajta szorult helyzetében. Szíven ütött, vajon milyen sorsfordulat hozta ide, erre a borzalmas helyre. Először elmentem mellette, „lassú reagálású hadtest” vagyok… de aztán valami – bár inkább „Valakinek” nevezném, akit jól ismerek – megállásra és gondolkodásra késztetett. A nő kedves arca és szívem sugallata fogva tartott. Megnéztem, mi van éppen a pénztárcámban, aztán kivettem a legnagyobb bankjegyet és visszamentem hozzá. Amikor odanyújtottam, próbáltam takarni, nehogy mások meglássák és esetleg kitépjék a kezéből, közben motyogtam hozzá valami áldásfélét az Úr Jézus nevében. De attól tartok, nem is hallotta a nagy lármában.
Amikor meglátta, hogy mit kapott, rendkívül élénken reagált, mintha áramütés érte volna, láttam, hogy döbbenet és végtelen öröm járta át. Hangosan, szinte kiabálva mondott áldást rám, amiből semmire nem emlékszem, mert azzal a nyomorult gondolattal voltam elfoglalva, hogy milyen könnyű nekem, hogy milyen keveset adtam, hogy ezzel nem tudom megváltoztatni az életét, hogy csak egy pár napra biztosítom esetleg a legszükségesebbet számára… de annyi mégis megmaradt a szavaiból, hogy „soha ne fogyjon ki a pénz a pénztárcájából, kedves kisasszony!” Olyan erő volt a mondataiban, hogy szégyenkezve úgy éreztem, én sokkal többet kaptam ettől a találkozástól, mint ő, a megajándékozott…
És tényleg… én MÁR sokkal többet kaptam akkor, amikor Jézus Krisztus lett az életem ura… azóta tudom, hogy nincs semmim, amit ne tőle kaptam volna, és mindent bátran tovább adhatok, mert Isten tárházai soha nem fogynak ki… és minél többet adok, annál többet kapok… nem nyers pénzügyi számítások alapján, hanem mert az én Atyám a szeretet, a gondoskodás, a bőség Istene… Jézus MÁR betöltötte minden szükségletemet, mielőtt megszülettem volna… és ez igaz minden egyes, Földre született emberre! Már tudom, hogy a számlám soha nincs mínuszban, hogy az életem telve, csordultig telve van kegyelemmel, ami csak árad és árad, ha nem szabok gátat neki. Valóban áldott vagyok Krisztusban, és ez egy elkészített lehetőség a világ minden koldusának és milliomosának!
Barati Lilla