Az igazi hit - Reménység foglyai

Mit jelent a hit, és ’hogyan kell’ hinni? Egyszerre tűnik végtelenül könnyűnek és végtelenül nehéznek. Pedig itt és most, az utolsó időkben különösképpen fontos tudnunk, mit jelent az igazi hit útján járni. Jézus maga teszi fel a fájdalmas kérdést: Az Emberfia, amikor eljön, talál-e majd hitet a Földön? (Luk 18:8)

Egyáltalán, miért éppen hit szükséges? Miért nem valami más? Nézzük meg Ábrahám példáját, aki Isten barátja és egyben a hívők atyja lett: ő hogyan küzdötte meg saját harcait, míg beteljesedhetett számára az Úr szava. Történetében egyrészt az a csodálatos, hogy benne vagyunk mi is, mai olvasók, másrészt kendőztelenül bemutatja azt a nehézségektől sem mentes pályát, amelyen eljuthatunk Isten trónjáig és mennyei Barátunkhoz, Krisztushoz. Egyetlen ember(pár) hűsége és kitartása milliók és milliók hitre jutását eredményezte a Földön. Példájuk segít elkerülni a buktatókat és felülemelkedni az áthághatatlannak tűnő akadályokon. Az út, amelyet bejártak, mindenki útja lehet!

A Fiúnak, akiben Ábrahám reménykedett, meg kellett születnie, különben elvész az emberiség. A Fiúnak ma is újra és újra meg kell születnie minden szívben, aki Isten közelségére vágyik. A Fiúnak teljes és tökéletes uralomra kell jutnia mindenkiben, aki már itt az örökkévaló élet részese akar lenni.

[Ábrahám] pedig a reménység ellenére reménykedve hitte,
hogy sok nép atyjává lesz,
ahogy megmondatott: Így lesz a te utódod.
És nem gyengült meg hitében, amikor százesztendős lévén
saját, már elhalt testére és Sára elhalt méhére gondolt.
Isten ígéretét nem vonta kétségbe hitetlenül,
hanem megerősödött hitben dicsőséget adva Istennek,
és teljesen bizonyos volt abban,
hogy amit Ő ígért, azt meg is tudja tenni.
És ezt Isten igazságul számította be neki.
Róm 4:18-22

Remény a reménytelenségben

Az első, amiről Pál apostol a legelső kihívottal (ld. 1Móz 12:1) kapcsolatban említést tesz, a reménytelenséggel dacoló remény. Ezt a Gedeon Társulat-féle német bibliafordítás talán érthetőbben adja vissza, mint mások: ott és akkor is reménykedett, amikor már nem volt mit remélni. Vagyis a reménytelenség ellenére reménykedett, a várakozásokkal szemben, a várható, valószínűsíthető jövő ellenében annak éppen az ellenkezőjére várt. Száraival közös életük eddigi évtizedei – szeretett felesége meddősége miatt – gyermektelenül teltek. Ez alapján tehát, ha csak a puszta tényeket vesszük alapul – kizárva minden külső beavatkozást –, nagy biztonsággal kimondható, hogy utódok nélkül fognak meghalni is.

Mi a remény? Várakozás valami jövőben teljesedő, pozitív eseményre, amely gyökeres fordulatot jelenthet a jelenbeli állapotokhoz képest. Az Istentől való remény soha nem vall szégyent, mert biztos alapokon nyugszik (ld. Róm 5:5).

Reménykedve hitt

Nagyon nehéz a reményt elkülöníteni a hittől. Talán azt mondhatjuk, hogy minden hit remény is egyben, de nem minden reménység hit. A remény a távoli, esetleg bizonytalan’jövő’, amely valamikor majd – jövő időben teljesedni fog. A hit pedig az ’itt és most’ – jelen időben és kijelentő módban végbemegy. Tehát van olyan remény, amely soha nem tud hitté szilárdulni, mindig a jövőbe tolódik. A reménykedő hit, amit a Biblia Ábrahám esetében említ, készséges a jövőt azonnal jelen időbe fordítani, mert élénk és eleven, illetve szüntelenül kapcsolatban van a hit élő Forrásával.

A hit pontos meghatározása több ige alapján áll össze:

a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által (Róm 10:17)
a remélt dolgok felőli bizonyosság, és a nem látott dolgok felől való meggyőződés (Zsid 11:1)
hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette (Zsid 11:11)

A rendíthetetlen és később bizonyos valósággá váló hit mindenkori alapja Isten szava, amely az egyes életek és a földi történelem utolsó percéig hangzik az emberiség felé. Ugyanakkor az ember részéről mindenképpen szükséges, hogy ne csak futólag hallgassa, de meg is hallja a hozzá intézett, neki szánt mennyei üzenetet. A hit parttalan, de sekély állóvízhez lesz hasonlatos, ha forrása nem megbízható, ha a világ bölcsességén alapul, ha a hazugságok atyjától ered. Éppen Sárával, Ábrahám feleségével kapcsolatban írja Pál a következőket: hite abban állt, hogy hűnek, szavatartónak gondolta azt, akitől személyre szabott ígéretet kapott. A fenti igéket „összevonva” tehát a hit az igazmondónak (meg)ismert Isten szavában foglalt, (még) nem látott, de hallott dolgok megvalósulása felől való szilárd bizonyosság.

Megmondatott

Az Úr-Kaszdim városából származó Ábrám először Háránban hallotta Isten neki szóló üzenetét, amelyet huszonöt éven át, újra és újra megerősített az Úr:

Eredj ki a te földedről, rokonságod közül, atyád házából a földre, amelyet mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, felmagasztalom neved és áldás leszel. (1Móz 12:1-2)

Az Úr pedig mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Mert az egész földet, amelyet látsz, neked adom és a te utódodnak örökre. És olyanná teszem utódaidat, mint a föld pora, ha valaki megszámlálhatja a föld porát, a te utódod is megszámlálható lesz. (1Móz 13:14-16)
E dolgok után (ti. Lót kiszabadítása után) szólt az Úr látomásban Ábrámhoz: Ne félj, Ábrám: én pajzsod vagyok és jutalmad igen bőséges. (…) Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod – így lesz a te utódod. (1Móz 15:1.5)
Mikor Ábrám kilencvenkilenc esztendős volt, megjelent az Úr Ábrámnak, és mondta neki: Én a mindenható Isten vagyok, járj előttem és légy tökéletes! És megkötöm szövetségemet közötted és közöttem: nagyon megsokasítalak téged. És arcra borult Ábrám, Isten pedig szólt neki: Ami engem illet, íme, az én szövetségem veled, hogy népek sokaságának atyjává leszel. És ne neveztessék neved ezután Ábrámnak, hanem legyen a neved Ábrahám, mert népek sokaságának atyjává teszlek. […] És megállapítom szövetségemet köztem és közted, és utánad, utódaid között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek neked Istened és a te utódaidnak utánad.

(1Móz 17:1-7)

Esztendőre ilyenkor ismét meglátogatlak, és íme, akkor a feleségednek, Sárának fia lesz. (1Móz 18:10)

Az isteni ígéret negyed évszázadon át ismétlődött, egészen addig, amíg beteljesedése emberi szemmel nézve teljességgel lehetetlenné vált. Négy dolog felől szólt az Úr Ábrámnak: földet, gyermeket, sokasodó utódokat és jövőbe nyúló áldást ígért számára. Ezek közül a fiút emeljük most ki, akinek érkezése bizonyosan Ábrám szívének leghőbb vágya volt. Ezen időszak alatt azonban semmi nem valósult meg Isten szavaiból: sem a nagy nemzetté válás, sem pedig a földterület meghódítása nem következett be. Továbbra is sátorbontás követett sátorbontást, Szárai pedig továbbra sem ringathatott gyermeket. Ami mégis bizonyos alapot teremtett a hit számára, hogy Isten legalább öt alkalommal ismételte el kiválasztottjának az ígéreteket, bátorítva őt a bizalom útján való járásban. Az utolsó esetben, váratlanul, amikor a remény már-már halott lehetett volna, szinte napra pontosan megjövendölte a gyermek érkezését.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Ószövetség minden egyes története halvány mása, előrevetítése Isten igazi, az egész emberiséget érintő, romolhatatlan terveinek. Ha nem így lenne, akkor a pátriárka története csupán egy szép, de most már érdektelen mese volna. Vajon mit jelképezett a tejjel és mézzel folyó, igen jó föld, Kánaán? Mit jelképezett a vér szerinti örökös, az utódok megszámlálhatatlan sokasága, a történelem végéig érvényes áldás? Minden és mindenki egyetlen pontba mutatott: Isten valamennyi ígérete Jézus Krisztusban, Isten Fiában lett igenné és ámenné. (2Kor 1:20)

Testi gondolatok és kétségek

Annak ellenére, hogy a hívők atyjának történetéről van szó, találkozunk néhány megingással, kétséggel, fájdalmas küzdelemmel. De éppen ezek a mozzanatok teszik nagyon is húsbavágóvá és egyben felettébb bátorítóvá a történetet: Ábrahám is hozzánk hasonló ember volt, akit azonban Isten – mennyei türelemmel és kitartással – felvezethetett a hit csúcsaira. Ugyanakkor intő például is szolgál: milyen következményei lehetnek egyetlen pillanat megingásának, és hogyan lehet a hitetlenség csapdáit elkerülni. Nézzük végig, melyek azok az esetek, amely leleplezik, hogy az idő múlása milyen erős kísértést jelentett a leendő pátriárkának és feleségének:

Mit is adhatnál?!

Uram, Isten, mit adnál nekem, holott magzatok nélkül járok, és akire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer? Íme, nekem nem adtál utódot, és az én házam szolgaszülöttje lesz örökösöm. (1Móz 15:2-3)

Ez a megfáradt, kétséggel teli, csaknem bántó kérdés Lót kiszabadítása után hangzott el Isten felé, aki éppen áldó szavakkal teli látomásban jelent meg barátjának. „Mit adhatnál te nekem?!” – kérdezi a mindenható Istent a parányi ember. Az Úr nem sértődött meg, nem állt bosszút, nem vonta vissza csodálatos ígéretét arra nézve, hogy pajzsa lesz minden helyzetben, hanem – mint a legjobb pedagógus – szemléltetést nyújtott neki, kihívta sátrából: „Nézz fel az égre és számold meg a csillagokat!” Gyönyörű látvány lehetett a mediterrán éjszaka ragyogó égboltja, amit akkoriban még bizonyára nem halványított el semmiféle fényszennyezés. Isten tudja, mennyire gyengék vagyunk, és gyarlóságunkat ráadásul még gőggel is tetézzük. Ennek ellenére szeretettel bánik velünk, mint a leggyöngédebb apa, aki türelemmel tanítgatja gyermekeit. Tudta, hogy a hitnek némi fizikai kapaszkodóra van szüksége ahhoz, hogy megerősödjön, ezért felhívta Ábrám figyelmét egy állandóan ’kéznél levő’ dologra. Egyben a maga isteni alázatával, mellőzve minden dörgedelmes fenyítést, bemutatta számára hatalmának szemmel látható bizonyítékait.

A csillagok, vagyis Napok számát illetően félelmetes eredményre jutott egy David Kornreich nevű csillagász a Cornell Egyetemről. Abban az esetben, ha a világegyetem nem végtelen és nem léteznek más univerzumok, akkor a csillagok száma száz kvadrilliárd. Egy kvadrilliárd tíz a huszonhetediken. Vagyis a fenti szám mögött 10 billió, egyenként 100 milliárd csillagot tartalmazó galaxis rejtőzik. Nem tudjuk, Ábrámnak ezzel kapcsolatban milyen ismeretei lehettek, az égkép mindenesetre bizonyára lenyűgöző volt, és e pillanattól fogva állandó emlékeztetőt jelenthetett számára Isten nagyságát, bölcsességét és nem utolsósorban ígéretét illetően.

Milyen könnyen elfeledjük, hogy a körülöttünk létező-lélegző világegyetem egy végtelen erejű és tudású, gondos Teremtőről tanúskodik, aki felmérhetetlenül bölcsebb és hatalmasabb nálunk! Dávid helyes következtetésre jutott az égboltot szemlélve: Mikor látom egeidet, a te ujjaid munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember – mondom –, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? (Zsolt 8:5-6) Ez a lecke mindenesetre – legalábbis egy időre – elégséges volt Ábrám számára, mert ezt olvassuk lezárásként: És hitt az Úrnak, és tulajdoníttatott az neki igazságul. (1Móz 15:6) Isten éjszakai leckéjére csak az alázatos, néma arcra borulás, az önmegadó imádat lehetett a méltó válasz.

Így talán meggyógyulok

Mondta azért Szárai Ábrámnak: Íme, az Úr bezárta méhemet, hogy ne szüljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán azáltal megépülök, és engedett Ábrám a Szárai szavának. (1Móz 16:2)

A következő kísértés a szeretett, gyönyörű feleség könyörgése formájában érkezett. Ki tudja, hányadik csalódáson voltak már túl a kánaáni letelepedésüket követő tíz esztendő során, amikor újra és újra kiderült, hogy még mindig nem jön az ígéret gyermeke? Ekkor Szárai egy akkoriban elterjedt, népi gyógymódot ajánlott a baj orvoslására: háljon Ábrám Hágárral, az egyiptomi szolgálólánnyal, s ezáltal majd ő maga is meggyógyul. Ábrám pedig, bizonyára látva felesége könnyeit, sürgető vágyát, engedett az unszolásnak. Bár ne tette volna! Bárcsak figyelt volna arra a talán szóra… Bizony, nem ez volt a gyógyulás Istentől elrendelt útja; sokkal inkább rengeteg baj, fájdalom és gyász forrása lett nem csupán a házaspár életében, de mindmáig tartó véres konfliktusok okozója…

Izmael megfoganása, majd születése legelőször Szárai számára jelentett keserűséget, amellyel másfél évtizeden keresztül naponta szembesülnie kellett. Hágár terhessége, boldog anyasága, a gyermek fejlődése elviselhetetlen kínt és féltékenységet okozott, különösen úgy, hogy Ábrám számára nyilvánvalóan fontossá vált a fiú. Férj és feleség viszonya is csaknem áldozatául esett ennek a döntésnek. Annak ellenére, hogy Szárai volt az „ötletgazda”, rögtön az elején vádakkal árasztotta el Ábrámot: Sérelem ért miattad! Én adtam öledbe szolgálómat, és mivel látja, hogy várandós lett, nincsen becsületem előtte. Tegyen ítéletet az Úr köztem és közötted! (1Móz 16:5) Milyen gyorsan elfelejtette, hogy saját türelmetlensége hozta őket ebbe a kegyetlen, kiélezett helyzetbe! Végletesen megromlott a viszony az asszony és a szolgáló között, annyira, hogy Hágár egyszer el is menekült otthonról, majd pedig végleg világgá kellett mennie a kiskamasszal. Ezt, a pátriárka szívét hasogató döntést már Isten parancsára kellett meghoznia, hogy lehetővé váljon az igazi örökös békés felnövekedése. Aki ebből a házasságon kívüli kapcsolatból született, az Úr szavai szerint ugyanolyan hatalmas néppé lett, mint később Izrael. Izmael azonban, bár neve – amely azt jelenti ’Isten meghallgat’! – csak egyetlen betűben különbözik leendő unokaöccsétől, egészen eltérő jellem volt: vad természetű ember, keze mindenek ellen, és mindenki keze ellene; minden testvére ellenében üti fel sátorát. (1Móz 16:12) Az arabok ősatyjára vonatkozó jövendölés megmagyarázza a világot megrázó konfliktusok jelentős hányadát, nem is beszélve az ószövetségi Izrael történetének megannyi háborújáról. Egyetlen rossz döntés, amit érzelmi, indulati alapon, hirtelen támadó kívánságok alapján hozunk, tűnjék az adott percben jó fájdalomcsillapítónak – ha nem isteni forrásból ered, akkor csak bajt és nyomorúságot eredményez.

Rendkívül érdekes egyébként a történetet abból a szemszögből elolvasni, hogyan bánik Isten az Ábrám–Szárai–Hágár háromszög tagjaival. Mindegyiküket a leggyöngédebb módon vezeti, bűneiket, hibáikat bár megláttatja, de irgalommal kezeli és haragcsillapító, béketeremtő módon avatkozik közbe. A pogány rabszolganővel ugyanolyan szeretettel bánik, mint a választott nép tagjaival; a nők félelmeit, „hisztijét” éppolyan hosszútűrő szeretettel kezeli, ahogyan Ábrám kételyeit.

Hány hasonlóan balgatag tanácsról, kérésről olvashatunk, hasonló eredménnyel: az Éva által Ádám felé hangzó csábítás az engedetlenségre a gyümölccsel kapcsolatban, amely az egész emberiség nyomorát okozta! Jób feleségének borzalmas kifakadása a szenvedés kohójában: Átkozd meg az Istent és halj meg! (Jób 2:9) Milyen csodálatos, hogy Jób ellenállt ennek a keserű és bolond javaslatnak, és megláthatta az Istentől számára elkészített, irgalomteljes végkifejletet!

Arcra borulva nevetett

Ekkor arcra borult Ábrahám és nevetett, mert azt gondolta szívében: Vajon százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vajon Sára kilencvenesztendősen szülhet-e? Ezt mondta Ábrahám Istennek: Bárcsak Izmael élne előtted! (1Móz 17:17-18)

Ismét hosszú évek telnek el, mire a gyermek ügye egyáltalán előkerül Isten és földi barátja között. Akkor jön az Úr a névváltoztatás javaslatával, mely szerint Ábrám Ábrahám, Szárai pedig Sára lesz, amikor azok már inkább csúfságukra válnak, semmint díszükre. Mindkét név arra utal ugyanis, hogy hatalmas sokaság ősszüleivé lesznek. Már huszonöt éve is lehettek volna a pátriárkának kétségei, most azonban a foganás egyenesen a ’lehetetlen’ kategóriába tartozik. Noha akkoriban még bizonyosan jobb testi állapotban voltak az emberek, különösen azok, akik igyekeztek megtartani Isten parancsait, a biológiai óra azonban náluk is „ketyegett”. Ilyen idősen lehetetlen nemzeni és foganni. E tények tudatában Ábrahám mintegy ’helyreigazítja’ Urát, és emlékezteti a tizenöt éves Izmael létezésére: Vedd észre, Istenem, már megvan a fiam pár esztendeje!

Isten válasza ismét türelemről, bölcsességről, szeretetről és végtelen jóságról tanúskodik: Feleséged, Sára, kétség nélkül fiút szül neked, akit Izsáknak nevezel, és megerősítem szövetségemet ővele és utódaival, örökkévaló szövetségül. Izmael felől is meghallgatlak: Íme, megáldom, megszaporítom és fölöttébb megsokasítom őt. Tizenkét fejedelmet nemz, és nagy néppé teszem. Szövetségemet pedig megerősítem Izsákkal, akit Sára szül neked ez idő tájt, a következő esztendőben. (1Móz 17:19-21) Az Úr nem vitatkozik, hanem elmondja tervét és lefesti a csodálatos jövőt, ebből pedig Ábrahám megérthette, hogy az ő bevonásával csoda van készülőben. Kétségei, nevetése ellenére Isten nagyszabású tervei részesévé akarta őt tenni, és mostantól mintegy Ábrahám térfelén pattogott a labda, kész-e ebben részt venni. Két kérdés van „letiltva” részéről: a ’hogyan?’ és a ’mikor?’ az Úr hatáskörébe tartozó részletek.

Sára nevetett magában

Egy év múlva ilyenkor bizonnyal visszatérek hozzád, és íme, akkor feleségednek, Sárának fia lesz. Sára pedig a háta mögött hallgatózott, a sátor ajtajában. Ábrahám és Sára élemedett korú öregek voltak, és Sáránál már megszűnt az asszonyi természet. Ezért Sára nevetett magában és ezt gondolta: Vénségemre lehet-e gyönyörűségem? Meg hát az uram is öreg! Az Úr azt mondta Ábrahámnak: Miért nevetett Sára ezt mondva: vajon csakugyan szülhetek-e, holott megvénhedtem? Avagy az Úrnak lehetetlen-e valami? Annak idején, esztendőre ilyenkor visszatérek hozzád, és Sárának fia lesz. Sára pedig tagadott és ezt mondta: Nem nevettem; mivelhogy félt. De az Úr azt mondta: Bizony nevettél. (1Móz 18: 10-15)

Érdekes jelenet, amelyben ezúttal Sára meggyőzésére vállalkozik az Úr, hiszen a gyermek nemzéséhez két ember kell. Kevés Ábrahámot megnyerni, Sára hitbeli engedelmessége is szükséges hozzá. Ráadásul Ő soha nem alkalmaz kényszert vagy erőszakot az együttműködés kikényszerítése érdekében. Bizalmat vár és bizalmat épít, szeretetben és szabadságban. Ugyanakkor láthatjuk, Isten gondolatolvasó, és ez a képessége változatlanul működik… Jézus Krisztus, aki ott, Mamré tölgyesében látogatást tett barátja sátrában, éppígy érti a mi kételyeinket, kérdéseinket is, és hasonlóképpen igyekszik megnyerni gyermekeit. Feltette a kérdést: Miért nevetett a feleséged? Hát vajon miért?! Hiszen teljes képtelenség, legalábbis emberileg, amit itt a házaspár hallott! Gyermeket szülni, kilencvenévesen?! Az Úr mégis elvárja, hogy az Ő kimondott ígéreteit vegyük egészen komolyan, akkor is, ha korlátolt meglátásunk és csekély tapasztalatunk, vagy épp a tudomány jelenlegi állása szerint a megvalósulás valószínűsége a nullával egyenlő. Határozott kijelentéseket kaptunk erre nézve:

Vajon az Úrnak lehetetlen-e valami? (1Móz 18:14)
Ó, Uram, Isten! Te teremtetted a mennyet és a földet a te nagy hatalmaddal és kiterjesztett karoddal, és semmi sem lehetetlen előtted! (Jer 32:17)
Én, az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon van-e valami lehetetlen nékem? (Jer 32:27)
Jézus pedig mondta nekik: Mert bizony mondom nektek, ha akkora hitetek van, mint a mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek. (Mt 17:20)
Jézus pedig rájuk tekintvén mondta nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. (Mt 19:26)

Isten számára lehetséges minden ígéretének a megvalósítása, kivitelezése, ha számunkra felfoghatatlan úton és módon is. Jézus világosan leszögezte: csakis hit által válik számunkra minden isteni szó beteljesedett valósággá! A fenti, kicsit komikus vitában az utolsó szó az isteni Látogatóé, amely talán szemrehányással, talán szomorúsággal árnyalt ténymegállapítás: Bizony, nevettél. Vajon mi hányszor nevettünk, esetleg sírtunk Isten ígéretein, vagy hányszor nem vettük komolyan szavait? Ha körülnézünk, nagy a sötétség a világban a hitetlenség miatt. De Ábrahám története nem e ponton ér véget – az ő és az egész világ áldására!

Hitbeli megerősödés

A fenti négy jelenet Ábrahám életéből erősen megkérdőjelezi Pál állítását, miszerint a pátriárka nem gyengült meg hitében, illetve Isten ígéretét nem vonta kétségbe hitetlenül. Csak akkor igazak e kijelentések, ha úgy tekintjük, hogy nem itt van a befejezése a róla szóló feljegyzéseknek és a történéseknek. Vagyis a pillanatnyi megingásokat hitbeli megerősödés követte. Talán ez az a pont, ami leginkább kulcsfontosságú a keresztények számára. Hogyan tudott Ábrám valóságosan is Ábrahámmá válni? Két jelentős, egymással összefüggő tényező segített ebben. Lehet, hogy az ígéretekben némelykor kételkedett, mert messze meghaladták felfogó képességét a hogyanok, de valahányszor Isten parancsolt valamit, azonnal annak megfelelően cselekedett. Ez döntő tényező! A testéből, emberi természetéből fakadó gondolatok, érzések, benyomások, tapasztalatok ellenére és közepette akaratát egy-egy aktuális döntéssel mindig összhangba hozta Isten akaratával. Még ha nem is feltétlenül értette a rendelkezéseket, akkor is engedett a mennyei szónak:

Elment Ábrám, ahogy az Úr mondta neki, és Lót is elment vele. Ábrám pedig hetvenöt esztendős volt, amikor kiment Háránból. (1Móz 12:4)
Kelj fel, járd be ezt az országot széltében és hosszában, mert neked adom. Fölszedte azért Ábrám a sátrát, elment és letelepedett Mamré tölgyesében, Hebrón vidékén és oltárt épített ott az Úrnak. (1Móz 13:17-18)
Uram, Istenem, miről tudhatom meg, hogy öröklöm azt? Az Úr ezt felelte neki: Hozz nekem egy háromesztendős üszőt…! Elhozta azért mindezeket… (1Móz 15: 8-10)
Amikor befejezte a vele való beszédet, fölment az Isten Ábrahámtól. Vette azért Ábrahám a fiát, Izmaelt és háza minden szülöttjét, és azt is mind, akit pénzen vett, minden férfit Ábrahám háza nép közül, és körülmetélte férfitestük bőrét még azon a napon, ahogyan az Isten meghagyta neki. (1Móz 17: 22-23)
Ezt mondta az Úr: Mert tudom róla, hogy megparancsolja fiainak és háza népének, hogy őrizzék meg az Úr útját, cselekedjenek az igazság és törvény szerint, hogy beteljesítse az Úr, amit szólt Ábrahám felől. (1Móz 18:19)
És körülmetélte Ábrahám az ő fiát, Izsákot, nyolcnapos korában, amint parancsolta neki az Isten. (1Móz21:4)

Folytathatnánk még a sort Izmael elbocsátásával, ami rendkívül nehezére esett Ábrahámnak, de mégis megtette, mert Isten erre kérte. Tehát a hívők atyja mindig azonnal engedelmeskedett az Úr parancsainak, teljesen függetlenül attól, hogy könnyű vagy nehéz szívvel, örömmel vagy bánattal telve hajtotta végre az utasításokat. Ha nem is értette, de pontosan követte Istene szavát. Engedelmessége mintegy felhatalmazta a Mindenhatót arra, hogy folyamatosan továbbvezesse hitben, egyre előre. Voltak ugyan megbicsaklások ezen az úton, például kétszer is elkövette önféltésből azt a hibát, hogy a feleségét kiszolgáltatta a pogány fejedelmek kénye-kedvének, de az Úr mindkétszer közbelépett és helyreigazította a dolgokat, mielőtt végzetes bűn történt volna.

Ha végigolvassuk Ábrahám történetét, folyamatos párbeszédet, időről időre bekövetkező isteni látogatásokat találhatunk. Isten állandóan számíthatott földi barátjára, de Ábrahám is számolhatott az Úrral. Egyre szorosabbra szövődő barátságuknak felmérhetetlen áldásai vannak az emberiség történetére nézve. Az alázatos, engedelmes magatartás, amellyel a pátriárka Istenhez viszonyult, a Belé vetett bizalomról, a Hozzá fűződő szeretetről, az egész világegyetem előtt kinyilvánított hitről tett bizonyságot. Így dicsőítette meg Istent lépéseivel, hasonlóan Jézus Krisztushoz, aki folyamatosan az Atya akarata szerint cselekedett. Az engedelmes emberek Isten dicsőségének kinyilvánítói, királyi uralmának bizonyítékai, hódításának élő eszközei.

Dicsőség Istennek

De mit is jelent pontosan ez a kifejezés, hogy dicsőséget adni Istennek? Az apostolok levelei több esetben hasonló módon fejeződnek be: Az örökkévaló királynak, az egyedül bölcs Istennek dicsőség, nagyság, erő és hatalom mindörökké! Ámen. (ld. Fil 4:20; 1Tim 1:17; Júd 1:25) Isten végtelenségének, felettünk álló voltának, bölcsességének, megváltó és megtartó hatalmának, igazságának és szeretetének el- és felismeréséről van szó. Alázatos meghajlás, arcra borulás a világegyetem uralkodója előtt, aki mindenek életre hívója és fenntartója.

A fentiekben leírt engedelmesség a dicsőségadás egyik legfontosabb módja. Ha úgy teszünk, ahogyan valaki kéri, mondja, parancsolja nekünk, azzal kifejezzük, hogy elismerjük – akár kényszerből, akár szabadon – felettünk álló mivoltát, azt, hogy nálunk nagyobb erővel, hatalommal rendelkezik. Jó esetben megbízunk szavában, és örömmel engedünk elgondolásainak. Isten vágya természetesen az, hogy minden teremtménye szabad szívvel, belátáson alapuló szeretetből, ne pedig félelemből engedelmeskedjék neki.

Van azonban még más „lehetőség” is, amiről a tíz leprás történetében olvashatunk. Az egyetlen beteg, aki gyógyulásának pillanatában megszakította útját, visszatért Jézushoz, hangosan dicsőítette az Istent, és arcra borulva hálát adott Krisztus lábainál. Ezt maga a Megváltó nevezte Istennek való dicsőségadásnak (Luk 17:18). A tetteken túl a szavak is beszélnek: egyrészt személyes hálaadás, köszönetnyilvánítás Isten felé segítségének, szeretetének megtapasztalása miatt. Másrészt az Úr hűségének, nagyságának bemutatása énekkel, szavakkal az emberek, a barátok és ellenségek, illetve az egész világegyetem előtt. A hála és az isteni jóság bizonyítékainak feltárása a dicsőségtevés csodálatos alkalmai.

Maga Isten az, aki egyébként gyermekei érdekében megfogalmazta: A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdesse dicséretemet! (Ésa 43:21) Nem azért rendelte el, mert rászorul a mi szegényes szavainkra, hiszen a trónt olyan lények veszik körül, akik éjjel-nappal az Ő szentségét és jóságát dicsőítik. De mivel Ő a szeretet, örül, ha gyermekei kifejezik viszontszeretetüket. Azt olvassuk, öröm van a mennyben egyetlen bűnös megtérésén. (Luk 15:7) Ha a hétmilliárd közül egyetlen egy kinyilvánítja Istenhez való ragaszkodását, örül az egész trónterem! Akkor milyen nagy boldogság lehet, ha a hála szavait is hallhatják!

Ráadásul a kimondottak visszahatnak magára a beszélőre: elmélyítik az átélt esemény emlékét, megerősítenek annak valóságában, és újraéljük az örömöt, amit az Úr közelsége, csodája jelent számunkra. Tehát elsősorban bennünk szilárdítja meg az Istentől való függőség tudatát, az alázatot, a bizalmat, és segít a Fiú képmására formálódnunk. Ő, akinek minden hatalom átadatott mennyen és Földön, minden egyes földi napját, minden egyes cselekedetét Istennek való dicsőségadással kezdte! Szánunk-e mi a hálamondásra annyi időt, hogy testünk-lelkünk felüdüljön az Úr trónja előtt? Titkos meggyőződésem, hogy fizikailag és lelkileg is gyógyító hatással van az emberre, ha hallhatóan kifejezi köszönetét, háláját, dicséretét Isten irányába. Mindenkinek ajánlom a 103. zsoltár első verseinek hittel történő elmondását: szinte minden alkalommal átjár valami szavakkal leírhatatlan erő és öröm.

Dávid egyébként mestere volt Isten őszinte, szeretetből fakadó dicsőítésének, számtalan himnusza tanúsítja ezt:

Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. (Zsolt 40:11)
Dicsérlek, Uram, teljes szívemmel, hirdetem minden csodatételedet! (Zsolt 9:2)
Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van. (Zsolt 34:2)

Naponta hétszer dicsérlek téged, a te igazságod ítéleteiért. (Zsolt 119:164)

Az Úr dicséretét beszélje ajkam, és az ő szent nevét áldja minden test örökkön örökké! (Zsolt 145:21)

Ábrahám kapcsán többször is olvashatunk Isten előtti arcra borulásáról, de esetében a dicsőségadás egy jellegzetes, ószövetségi példájával is találkozhatunk. Minden egyes helyen, ahol sátort ütött, elsőként oltárt emelt az egyetlen, igaz Istennek, és áldozatot mutatott be rajta. Ezek az oltárok továbbvonulása után ott maradtak, néma, mégis beszédes tanúkul arra nézve, hogy a Mindenható imádója erre járt és megemlékezett Teremtőjéről. Ez pogányoknak és Jahve gyermekeinek egyaránt követendő példa és bátorító üzenet volt a bálványimádás szörnyű nyomaival teleszórt földön. Így nyilatkoztak róla a körülötte lakók:

Az Isten van veled mindenben, amit csak teszel. (1Móz 21:22)
Istentől való fejedelem vagy te közöttünk! (1Móz 23:6)

Isten dicsőségének elismerése, a belé vetett hit szóbeli és gyakorlati megnyilatkozása hatalmas lehetőség a kételkedők, a hitetlenek, a lázadók számára, hogy megismerjék teremtőjüket.

Teljes bizonyosság

Ábrahám Isten Fia legutolsó látogatása után teljes, kételkedésmentes bizonyosságra jutott afelől, hogy az Úr kész és képes megtenni, amit megígért. Ezt a meggyőződését felesége is osztotta, hiszen azt olvassuk, hogy Sára hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Annak ellenére történt így, hogy még semmi nem változott! Bár először mindketten nevettek, magukat és egymást képtelennek tartották az életadásra, de nem Istent! A nevetés után megalázkodtak, elejtették az összes hiábavaló és az Úrhoz méltatlan gondolatot, dicsőítették Őt, majd hitben és szeretetben egyesültek. Lényeges pont, hogy a bizonyosság előbb érkezett, mint a gyermek, mert az ígéretekbe vetett hitben járunk, nem pedig látásban (2Kor 5:7). Minden emberi tudást, eddigi életük tapasztalatait, próbálkozásaikat és kudarcaikat, a szemük rögzítette benyomásokat, testük működésképtelenségét, alkalmatlanságuk tudatát, büszkeségüket és kételkedésüket le kellett tenniük, hogy egyetlen dologra tudjanak figyelni. Az ígéretre, az isteni szóra, amely eddig várakoztatta őket, de mégis nekik szólt, személyesen nekik. Elérkezett az idő, amikor Isten felszólította őket, hogy reményük itt és most váltson át hitbe, különben akadállyá válnak az isteni terv megvalósulásának útjában. Hinniük és akarniuk kellett pontosan ugyanazt, amit Isten akart tenni bennük és velük együttműködve. Mennyei barátjukra és a születendő gyermekre tekintve, bizonyossággal és örömmel a szívükben egyesülhettek, tudva, hogy most érkezett el a csoda pillanata. Ennek gyümölcseként az Úr meglátogatta Sárát, amint megmondta, és úgy cselekedett Sárával, ahogyan szólt. (1Móz 21:1) Az Úr tehát mindig saját szavaival (és az ember hitével) tökéletes összhangban cselekszik, mert beszédei örökkévaló, teremtő életenergiát rejtenek. Rögtön a Föld keletkezésének története, de az evangéliumok csodái is bizonyítják ezt. Isten képtelen hazudni, mert szavai ’igazságból vannak’, valóságot rejtenek. Bárcsak mindig, minden helyzetben elhinnénk ezt!

Azzal, hogy Ábrahámnak és Sárának volt bátorsága és bizalma Istennek engedelmeskedni, nem nézve testük állapotára, hanem hallgatva a teremtő szóra, mit sem sejtve ugyan, de mégis utat nyitottak a legnagyobb próba felé, amely csak embert érhet. Azt a gyermeket, aki itt hitben megfogant, közel két évtized múlva Isten egy éjszakán „visszakérte” barátjától. Ez már egy másik, bár ugyancsak győzelmes történet, amely során a gyötrelmek három napja után Ábrahám meglátta Jézus Krisztus napját, a Fiú diadalának napját, az ígéretek beteljesedésének napját, és szívből örvendezett! (ld. Ján 8:56)

Azzal, hogy Ábrahámnak és Sárának volt bátorsága és bizalma Istennek engedelmeskedni, utat nyitottak a megígért utódok, leszármazottak megszületéséhez, megsokasodásához. Bár Izsák egyedüli gyermek volt, unokájához, Józsefhez már hetven családtag érkezett Egyiptomba a kánaáni éhínség idején. Az onnan kivonulók száma pedig másfél millióra tehető…

Azzal, hogy Ábrahámnak és Sárának volt bátorsága, bizalma Istennek engedelmeskedni, az Egyiptomból kivonulók második nemzedéke véglegesen birtokba vehette Kánaán igen jó földjét. Salamon uralkodása alatt az országhatárok valóban a Nílustól az Eufráteszig terjedtek, és oly nagy volt Izrael gazdagsága, hogy az ezüstnek, réznek semmi értéke nem volt akkoriban… S mindaz, amit akkor és ott megéltek, csak halvány mása az újjáteremtett Földnek, a mennyei Jeruzsálemnek, amelyet az Atya az Őt tisztelők számára készített.

Azzal, hogy Ábrahámnak és Sárának volt bátorsága és bizalma Istennek engedelmeskedni, háromszor tizennégy nemzedék múlva megszülethetett a Fiú, a földi világ reménysége, a megígért Mag, aki szabadulást, igazságot és örök életet hozott az elveszetteknek. Jézus, akiben Isten minden szükséges erőforrást és hatalmat elrejtett ahhoz, hogy a szó teljes értelmében vett életet élhessünk.

Azzal, hogy Ábrahámnak és Sárának volt bátorsága és bizalma Istennek engedelmeskedni, valósággal a hívők sokaságának szüleivé lettek, hiszen Krisztus óta keresztények milliói ragadták és ragadják meg hittel a Megváltó segítségét… Mennyit jelent egyetlen ember, egyetlen házaspár tökéletlen, de formálódó hite?! Mennyit jelent Isten bizalma, rendíthetetlen türelme, kitartóan munkálkodó szeretete egyetlen emberpár életében?!

Hit által elnyert igazság

Ábrahám történetének egy sora refrénszerűen ismétlődik az Újszövetségben is: hitt Ábrahám az Istennek, és ez igazságul tulajdoníttatott neki. (1Móz 15:6) Nem véletlen, hogy Pál és Jakab is többször említi a régiesen ’megigazulásnak’, vagy talán érthetőbben ’igazzá válásnak’ ezt az egyetlen és valóságos módját. Ez az evangélium gyakorlati lényege, a boldogság útja. (ld. Róm 4:6-9)

Az alapállapotot, amely nemcsak Ábrámot, de az Ádámtól származó emberiség minden egyes tagját kivétel nélkül érinti, Ésaiás próféta és Pál apostol fogalmazta meg két félelmetes felkiáltásban: Jaj, nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom…! (Ésa 6:5) Pál maga is elborzadt kétségbeejtő kilátásain: Ó, én nyomorult ember, ki szabadíthat meg a halálnak testéből? (Róm 7:24) Legyen bármily előkelő származású valaki, nyomorúságra, halálra születik a Földre. Ideig-óráig becsaphatjuk magunkat, kereshetünk ’búfelejtőnek’ szánt tennivalókat, struccként homokba dughatjuk fejünket, de a tény ettől nem változik. Emberként halálfiai vagyunk. Azt az illúziót is fel kell adnunk, hogy ’jó emberek’ lennénk, mert senki sem jó, csak egy: az Isten. (Mt 19:17) Minden tettünk végső soron önző énünkből fakad, és tartós boldogságot egyik sem hozhat. Az Istenből áradó élet forrásától elszakítva olyan az ember, mint a letépett virág. Csak pillanatokig képes szépséget és illatot árasztani. Gyökér, víz, életnedvek nélkül elhervad, semmivé lesz.

Isten azonban tökéletes megoldást talált a Föld legkisebb és legnagyobb bűnöse számára egyaránt: a megígért Fiúban, a várva várt Magban az ÉLET szabad felhasználású forrását nyitotta meg. Jézusban, a Megváltóban az örökké létező Atya jóságos természete ötvöződött az önzést és romlást hordozó emberi természettel. Krisztusban az isteni jellem felülkerekedett a véges és tökéletlen emberin: minden megnyilvánulása az önzetlen, mennyei szeretet győzelme volt a gonoszság lehúzó, pusztító hatásával szemben. Kereszthalála éppen ezért elégséges, tökéletes fedezet az összes bűn megbocsátása, és a világegyetemből való kiiktatása érdekében. Ezért írhatta Dávid: Boldogok, akiknek megbocsáttattak hamisságaik, és elfedeztettek bűneik. Megbocsátás és elfedezés az összes ember összes bűnére: ez Jézus ártatlanul elszenvedett kínhalálának eredménye! Csak csodálkozni lehet Isten jóságán, hogy kész volt a legnagyobb fájdalomra, ami csak Őt érhette! Csak csodálkozni lehet Jézus szeretetén az Atya és a teremtmények iránt, hogy kész volt engedelmesen szenvedni a gonoszok között, a gonoszokért!

Mindez azonban önmagában még nem elegendő, hiszen egyedül a bocsánat nem zárja el a vétkek áradatát az emberben. Jézus halálból való feltámasztása által Isten egyrészt bepecsételte a bűn forrását, és a bűnöket félretette az emberrel való békesség útjáról. Másrészt megnyitotta az örökkévaló élet forrását: Jézus tiszta, szent, igaz, jóságos életét. Képessé tette Fia által igaz szeretetre, igaz tettekre az emberiség tagjait.

Az ember vele született, önző állapota és Krisztus műve tőlünk függetlenül létező, objektív valóság. Nem tehetünk róla és nem szólhattunk bele egyik dologba sem. Hatalmas lehetőség azonban, hogy személyes döntésünkkel elfogadhatjuk mindazt, amit Isten a Fiúban tett értünk. A tökéletes Emberfiába vetett hit az egyetlen út számunkra, hogy igaz és igazságos emberekké legyünk. Önerőből képtelenség igazzá válni, mert hiányzik belőlünk az ehhez szükséges erő és tisztaság. Bármilyen elszántan próbálunk is jót tenni, nem fogunk soha tökéletességre jutni. Ehelyett azt kell tennünk, amit Ábrahám tett: hitt az Istennek, hogy Ő gondoskodik az áldozatra való bárányról. Nem erőlködött, hanem bizalommal, alázattal elfogadta bűnei bocsánatát, vétkei elfedezését, és igénybe vette a Jézusban rendelkezésére bocsátott erőforrást ahhoz, hogy a cselekedetei is igazak legyenek. Ezért Isten Őt Fia igazságába öltöztette, igaznak és szentnek nyilvánította, és szent szelleme által vezérelte a tökéletesség útján.

Ez az út ma is mindenki előtt nyitva áll: nem a tettek, hanem a hit a nulladik pont. Azért a hit, hogy kivételek és korlátok nélkül mindenki hozzáférhessen: Isten az esélyegyenlőség Istene, akinél nincs személyválogatás. A bizalom a legkönnyebb, feltételek nélküli út Istenhez. Persze még a hit sem tőlünk való, a teremtő ajándéka az üdvösség megragadásához. A hit a mágnes, amely érdeklődést, vonzalmat, szerelmet ébreszt Isten iránt, hogy közösségbe kerülhessünk Ővele. A hit által elfogadott bocsánat nyomán óriási kövek gördülnek le az ember lelkéről. Egyszer és mindenkorra kiszabadulhat bűnei szorításából, a kárhoztatás nyomása alól.

A kialakult szeretetkapcsolat szövetséggé erősödhet, ha elfogadjuk Jézust, mint áldott Vőlegényt. A szövetségkötés során új életet nyerünk, szellemünk ugyanis egyesül Isten szellemével: Aki az Úrral egyesül, egy szellem Ővele. (1Kor 6:17) Megnyílik az a csatorna, amelyen át az Úr szólni tud hozzánk, szeretete révén akaratunkat összekapcsolja akaratával, és a minden hatalommal rendelkező Krisztus vehet bennünk állandó lakozást. Ezen az úton már nem az önző emberi természet késztetései, hanem a jóságos Jézus cselekedetei mutatkoznak meg a hétköznapokban. A belső forrásból isteni élet fakad, amely hitünk függvényében egyre bővebben és erőteljesebben árad szét a környező világba. Ez énünk részéről nap mint nap teljes passzivitást, gyakorlati halált követel: az Ábrahám magvából való hívő nem saját gondolatainak, érzéseinek, tapasztalatainak engedve cselekszik, hanem a létező legkeskenyebb nyomvonalon halad. Meg kell tanulnia kizárólag Isten szellemének hangjára figyelni és azonnal, tökéletesen engedelmeskedni. Csak ebből fakadhatnak igaz és igazságos tettek, amelyek örök értékkel bírnak.

A hit és a cselekedetek tehát kéz a kézben járnak, egymástól elválaszthatatlanok. Hitünk tetteinkben ölt testet: tetteink soha nem tudják felülmúlni legbenső meggyőződésünket. Istenbe vetett bizalmunk korlátai avagy korlátlansága lelepleződik cselekedeteinkben. Ha Ábrahám nem lett volna tökéletesen meggyőződve arról, hogy Isten megteheti, meg akarja tenni és valóságosan meg is teszi, amit neki megígért, akkor soha nem válhatott volna sem Izsák, sem pedig a hívők atyjává, még kevésbé Isten barátjává. Ábrahám útja azonban, bármily keskeny és olykor gyötrelmes ösvény volt, de győzelmek, az Úrral való áldott találkozások során vezetett keresztül: És beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott neki igazságul, és Isten barátjának neveztetett. (Jakab 2:23) Hit által mi is Ábrahám leszármazottai közé tartozhatunk, és megízlelhetjük a Jézus Krisztussal való barátság csodáit, napról napra növekedve az odaadásban és az elköteleződésben.