Jézus szavai és tettei Isten szeretetét mutatták be
kimeríthetetlen teljességében. (E.G.White)

Manapság az állatok őrzése, legalábbis az emberek általi, szünet nélküli felügyelet egyre ritkábban fordul elő; talán csak a civilizáció „áldásaitól” kevésbé érintett területeken, az Ázsia, Afrika távoli vidékein élő törzseknél. Nálunk már inkább csak villanypásztorral bekerített területek vannak. A pásztorok sem tartoznak a társadalom különösebben megbecsült, pláne képzett vagy túlfizetett tagjai közé. Pedig Petőfi, Arany versei még arról tanúskodnak, hogy minden legeltetett állatfaj őrzőjének önálló neve, jellegzetes életmódja, viselete volt. Ma valószínűleg értelmező szótár kell a gyerekeknek, hogy kiderítsék, mivel foglalkozott a gulyás, a kondás, a juhász.

Ebből fakad, hogy alig-alig tudjuk mélységében megérteni a Biblia üzeneteit, amelyek Isten Fiát, mint juhászt mutatják be az olvasóknak. Pedig – nem meglepő módon – szívet forrósító az a kép, amely az igék alapján elénk tárul. A Mindenható egyik legkedvesebb, leggyengédebb bemutatkozása olvasható ki belőle. Megtudhatom, ki vagyok én az Ő szemeiben, illetve mit tett és tesz értem lankadatlanul. Ez a kép az igazi Isten-ember kapcsolat tükre, a hamisítatlan, feltételek nélküli elfogadás, a teljes körű gondviselés bemutatása.

Isten szemében

• Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten. (Ezék 34:31)
• Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem mi magunk, az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk. (Zsolt 100:3)

• Elveszett juhnyáj volt a népem. (Jer 50:6)
• Mikor pedig Jézus meglátta a sokaságot, könyörületességre indult rajtuk, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok. (Mt 9:36)

Isten kijelenti, hogy a teremtés és újjáteremtés jogán tulajdonosa és pásztora az emberi nemzetség minden egyes tagjának. Ez valójában egy megváltozhatatlan tény, függetlenül attól, hogy tudomásul vesszük vagy sem.

Mi jellemzi a juhokat? Az egyik legrégebben tenyésztett haszonállat, amelyet levágásra tartanak. Vagyis halálra szántak, bár ők ezt nem tudják. Meglehetősen félénk, könnyen megriadó jószág, de ha megismeri gazdáját, „kezes báránnyá” szelídül. Nagyon oktalan és képtelen az önálló életre, nem tudja magát megvédeni. Felügyelet és gondoskodás nélkül rövid idő alatt elpusztul akár ragadozók, akár betegségek áldozataként. Ahogyan a falevelek esetén, úgy a bárányok között sincs két egyforma; küllemben és jellemben közelebbről szemlélve nagyon elütnek egymástól. Nyájban élnek, de ez korántsem jelent békés egymás mellett élést. Az erősebbek gyakran bántják a náluk gyengébb társaikat. Mintha ilyenek lennénk mi, emberek is…

Isten gyenge, de önfejű, sebezhető és gondoskodásra szoruló báránynak tekinti a Föld összes lakóját, akikkel szemben felelősnek és részvétteljesnek mutatja be Őt a Szentírás. Jézus két lényeges és egyben szomorú dolgot állapított meg földi szolgálata során: az emberek megkínzottak és szétszóródtak az isteni gondoskodás híján. A szenvedés és a magány tehát alapvonása a Teremtőt nem (jól) ismerő vagy Őt tagadó, ellene lázadó emberiségnek. Az Úr szíve azonban könyörületre indult irántunk, és nem akar átengedni minket a biztos pusztulásnak…

Az egyetlen pásztor

• Én magam legeltetem nyájamat és megnyugtatom őket, ezt mondja az Úr Isten. (Ezék 34:15)
• És állítok föléjük egyetlen pásztort, hogy legeltesse őket: az én szolgámat, Dávidot, ő legelteti őket és ő lesz nékik pásztoruk. Én pedig, az Úr, leszek nekik Istenük és az én szolgám, Dávid, fejedelem közöttük. Én, az Úr mondtam. (Ezék 34:23-24)
• És megáll és legeltet az Úrnak erejével, az Ő Istenének fenséges nevével (Mik 5:4)
• Én vagyok a jó pásztor; a jó pásztor életét adja a juhokért. (Ján 10:11)

• A békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát örök szövetség vére által, a mi Urunkat, Jézust … (Zsid 13:20)
• Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához. (1Pét 2:25)

Ahogyan említettük, a juhok felvigyázói a legkevésbé sem számítanak a társadalom előkelő vagy fontos rétegeihez, Jézus Krisztus mégis alázatosan magára vette ezt a szerepet, annak minden feladatával, terhével és kihívásával együtt. A Fiú az Istentől küldött jó, vagyis az eszményi, a tökéletes és nagy pásztor alakjában jelenik meg, mint akire minden helyzetben lehet számítani. Különleges viszonyban áll a jószágokkal. Szereti a bárányokat – de nem a húsukért, a gyapjukért, nem haszonszerzési céllal. Azt mondja: szeretem őket ingyen, kegyelemből. (Hós 14:5) Érdek nélkül, önzetlenül, változhatatlanul szeret minden embert válogatás nélkül, egyénenkénti törődéssel.

Az életét adja kifejezés még annál is jóval többet jelent, mint hogy meghal, feláldozza önmagát a kereszten. Azt jelenti, hogy Jézus eldöntötte: véglegesen és az örökkévalóságra szólóan odaadja életét az emberek megmentése és megtartása érdekében. Egész lényét odaszánta erre a célra; a Szentírást átszövik ezek a képek és utalások: kezdve a teremtéstől, a kereszten át, a főpapi szolgálaton túl a mennyei trónon megjelenő Bárány képéig.

Csakis azért lehet Ő az igazi, egyetlen és hiteles pásztora az emberiségnek, mert Isten Bárányaként beleszületett az elveszettek családjába. Mondhatnánk, hogy a szó különleges értelmében „báránybőrbe bújt” és az atyai szeretet tapasztalatával-tudásával szívében elvégezte vesszőfutását – egészen a mészárszékig (ld. Ésa 53. fejezete). Jézus Krisztus olyan pásztor, aki bárányként tanulta meg, mit jelent báránynak lenni. E törékeny lét összes buktatójával és veszélyével szembenézett, megküzdött és győzelmet győzelemre halmozott megmentendő teremtményei érdekében:

• Íme, az Istennek ama báránya, aki elveszi [hordozza] a világ bűneit. (Ján 1:29)
• Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki a saját útjára tért, de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette. (Ésa 53:6)

Az a Dávid, akiről Ezékiel beszélt, nem más, mint a Dávidtól származó Messiásfejedelem, vagyis Jézus. A próféta ugyanis már Júda királyságának megszűntét követően, a babiloni fogság idején, vagyis évszázadokkal Dávid halála után szolgált.

A Biblia egyértelműen cáfolja azt az általánosan – olykor még a keresztények körében is – uralkodó hamis képet Istenről, amely szerint Ő kegyetlen és kiszámíthatatlan önkényúr, vagy olyan teremtő, aki csak messziről nézi az eseményeket, de nem törődik gyermekeivel, nem avatkozik be érdekükben. Mindazt a személyre szabott elfogadást, gyengéd törődést, a szeretetben való „fürdőzést”, amire csak egy embernek szüksége van az életben maradáshoz, a fejlődéshez, az elégedettséghez, azt Isten biztosítja – ha elfogadjuk Jézus Krisztust pásztorunknak. Semmi más nem kell, mint a szükség és ínség felismerése: elveszett vagyok nélküle, szabadítására vágyom!

Az én pásztorom

• Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. (Zsolt 23:1)

Amennyiben felismerjük és hittel elfogadjuk Jézus Krisztusban jóságos pásztorunkat, akkor a Dávid által megfogalmazott két állítás közé egyenlőségjelet tehetünk – utána pedig sok-sok felkiáltójelet! A Biblia szerint ez a létező legjobb döntés, mert ettől kezdve biztosított a teljes körű védelem, gondoskodás, ellátás, jólét és jóllét, kiteljesedés. A jó pásztor személyes elfogadásával tökéletes béke, tökéletes szeretet, tökéletes biztonságérzet jár együtt.

Persze mindez közel sem azonos az anyagi javakban való dúskálással, az ingó és ingatlan vagyon felszaporodásával, a kényelmes élettel, a könnyelműséggel! Isten nem a milliomosok és a pénzimádók, a szórakozásba merülők istene, hanem a Benne határtalanul bízó gyermekeké. Olyan gazdagsággal ajándékoz meg, amely nem lesz a moly, a rozsda, a rablók zsákmánya (ld. Luk 12:33); sokkal inkább képessé és készségessé tesz a hálatelt lemondásra, illetve az Ő szerinte való jótettekre. (ld. 2Kor 9:8) Az igazi jószívűséget teremti meg az önzés helyett. A jó pásztortól való teljes függés kiteljesedése kimunkálja a világtól való teljes függetlenedést. Aki Jézus kezébe teszi magát, az attól kezdve a kegyelem, az isteni szeretet határtalan bőségéből él, nem pedig a szemmel látható javakba, emberekbe, körülményekbe veti bizalmát. Örökkévalóságba torkolló élet kezdődik számára a jó pásztor karjaiban. Vegyük számba, mennyi mindent tesz bárányai érdekében!

Megkeres és megtalál

• Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. Miképpen a pásztor tudakozódik nyája után, amely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, ahova szétszóródtak a felhőnek és borúnak napján. (Ezék 34: 11-12)
• Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom. (Ezék 34:16)

• Ő pedig ezt a példázatot mondta nekik: Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszít, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédjait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett. Mondom nektek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre. (Luk 15:3-7)

Elveszettségünk bizonyítékai ezek az igék. Ugyanakkor Isten gondos keresésének és alapos kutatásának is lenyomatai. Nem csak a babiloni pusztítás és fogság következtében szétszóródott zsidókról szól a próféta. Jézus szavai egyetemessé tágítják a képet: A Föld nevezetű bolygó elveszett Isten királysága számára. S az Atya elhatározta, hogy visszahozza az emberiséget az örök szeretet szárnyai alá. A Fiú nem csupán elindul a bizonytalanba, hanem mindent megtesz a cél érdekében, s addig nem nyugszik, amíg meg nem találja, ki nem szabadítja az elveszetteket. Minden egyes reménytelen állapotú bárány megtalálása örömet jelent a mennyben, s micsoda ünnep lesz majd a végső, színről színre való találkozás! Mert nemcsak rátalál, bármilyen szakadékba esett is – ahonnan egyedül esélye sincs szabadulni –, de leereszkedik a mélységbe érte, kimenti és hazaviszi vállain. Nem sajnálja sem az időt, sem a fáradságot, és örül, ha biztonságban tudhat egyet teremtményei közül. Megkeres, felkutat, megtalál és hazavisz, mert Ő a tökéletes pásztor. Ez a példázat az isteni diadal előrevetítése: örömben végződik, nem kudarcban és feladásban! Jézus mindenkit megkeres, megtalál, aki átengedi magát a Megmentőnek.

Ne csüggedj, bármilyen messze vagy látszólag Istentől, bármilyen lázadó vagy kudarcokkal teli életet éltél eddig; nem számít, mennyire látod te magad reménytelennek a helyzetet – ha már kiáltani sem tudsz, mert nem maradt erőd, Ő akkor is meghall, meglát, megtalál. Ha függőség, betegség, gyűlölet kötöz, ne félj! Szava ma is áll: Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, te pedig dicsőítesz engem! (Zsolt 50:15)

Békeszövetség

• És szerzek velük békességnek szövetségét. (Ezék 34:25)
• Békességünk büntetése rajta van. (Ésa 53:5)
• Örök szövetséget kötök veletek. (Ésa 55:3)
• A hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad. (Ésa 54:10)
• Ő a mi békességünk. (Mik 5:5)
• Az én békességemet adom nektek. (Ján 14:27)
• Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik, a bűnök bocsánatára. (Mt 26:28)
• Mert tetszett az Atyának, … hogy Ő általa békéltessen meg mindent magával; békességet szerezve az ő keresztjének vére által, Ő általa mindent, ami csak van akár a földön, akár a mennyekben. (Kol 1:19-20)

Ha belegondolunk, végtelenül megható, hogy a mindenható Isten a bárányoknak ajánlja fel a béke örök szövetségét, méghozzá a pásztor vére árán! Azt is mondhatnánk, többszörös értelemben is életre szóló szövetséget kínált az emberiségnek: először is végtelenített, tökéletes életet ajándékoz hit által nekünk. Másodszor annyira komolyan gondolta, hogy a maga részéről nem vonja vissza, csak az ember mondhat le róla. Harmadrészt Krisztusban, a pásztorban is örökre nyoma maradt a szövetség létrejöttének. Az Ő személyében valósult meg először az a harmónia, ami az Édenben elveszett. Őbenne, a békesség fejedelmében egyesült az isteni az emberivel. Örökre Emberfia maradt – mert szeretet, hűség és alázat jellemzi.

Annak ellenére történt így, hogy nem az Atya szívében volt békétlenség az emberiséggel szemben, hanem épp fordítva. Az elszakadás kételkedést, gyűlöletet, bizalmatlanságot eredményezett a teremtmények lelkében. A pásztor, akit Isten küldött maga helyett – mert Ő nem jöhetett, hiszen akkor senki nem maradt volna életben szent Lénye közelében –, szeretettel, a legteljesebb jóindulattal érkezett: szertejárt, jót téve – mégis megsebesítették és gonoszul megölték. Pedig semmi rosszat nem tett soha senkivel! És ez ma is igaz! Isten a jóság Istene, és Krisztus által árasztja ki békességét a békétlenekre. Az igazi pásztor a béke fejedelme. Nem haragudott gyilkosaira, hanem bocsánatot és teljes megbékélést kínált fel nekik és minden lázadónak, aki elkóborolt, saját utat választott.

Az isteni békeszövetség a Mindenható atyai jóakaratának bizonyítása. Megszünteti a félelmet és forrását, a rossz lelkiismeretet. De nem egyszerűen bocsánattal, hanem a belőlünk hiányzó szentség teljes helyreállításával. Az Istennel való kapcsolat ezután a növekvő összhangról szól: a szeretetben és bizalomban megélt harmóniáról. A szívbe betérő Krisztus a békesség forrása: A teljes szeretet kiűzi a félelmet. (1Ján 4:18)

Személyesen ismer

• A maga juhait nevükön szólítja. (Ján 10:3)
• Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim, Amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát. (Ján 10:14-15)
• Az Isten ismeri a ti szíveteket. (Luk 16:15)
• Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. (Zsolt 139:2)

Két nagyon fontos dolgot emelt ki Jézus: az ismeretet és a megszólítást. Vagyis egy kölcsönösségen alapuló, bizalmi viszony elemeit: az önkéntes kitárulkozást és a párbeszédet – de nem egyenrangú felek, hanem Isten és ember, teremtő és teremtménye között. Ez legalább olyan iszonyú távolság, mint a pásztor és a barika, az ember és a rá bízott jószág közötti testi, értelmi stb. különbségek. Isten mégis erre vágyik. A Megváltó itt (is) valóságos csodáról beszél: az Atyám és én kapcsolat mellé emelte az Én és az enyéim viszonyt. Isten és a Fiú öröktől fogva ismeri, szereti és tiszteli egymást. Összhangban munkálkodnak a világegyetem fennmaradásáért. Ugyanez a mélységes szeretet és kölcsönös ismeret jöhet létre a jó pásztor és benne bízó bárányai között. Vannak erre szavaink? Csak erőtlen tapogatózás minden kísérlet…

A gondos pásztor egy idő után tökéletesen meg tudja különböztetni egymástól a bárányait, és az állapotukat is egyenként figyelemmel követi. Ennél is sokkal csodálatosabb azonban, hogy Isten nem csak csillagainak számát tudja, s itt nem csupán az égitestekre gondolhatunk (a Tejútrendszerben több mint százmilliárd csillag van, és most jöttek rá a kutatók, hogy a világegyetem 90%-a eddig láthatatlan maradt számunkra!), de eleve ismer minden egyes embert, érti gondolataikat, szándékaikat és kölcsönösségre, mély bizalomra, szeretetkapcsolatra vágyik velük. Olyan őszinte, terhelő titkok nélküli szerelmet kínál Jézusban, amely korábban kizárólag Isten és a Fiú között létezett.

Ha hittel elfogadjuk, hogy Ő a teremtőnk, ahogyan ezt Dávid is felismerte, akkor máris könnyebb abban a tudatban élni minden percet, hogy ismer. Helyesebb úgy fogalmazni, hogy Ő ismer a legjobban: alaposabban, mint a szüleink, házastársunk, barátunk vagy akár mi magunkat. Ennek ellenére szeret, és szeretné is kinyilvánítani felénk szeretetét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ránk kényszeríti saját akaratát. Tiszteletben tartja választásainkat, és annyira jön közel hozzánk, amennyire engedjük. Mégis minden erejével azon munkálkodik, hogy érintkezésbe lépjen velünk, hogy szólhasson és megszólíthasson: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ésa 43:1) A hétköznapi beszélgetésekben ritkán szólítjuk egymást néven, mert ez inkább az intimitás jele. Isten azonban megengedi, hogy Atyának nevezzük, sőt Fia neveit is örömmel ismerteti meg velünk. Őbenne leleplezi önmagát előttünk, hogy ne féljünk, hanem imádjuk és forrón szeressük! Ismerjük-e a Fiút úgy, mint IMMANUELt, akiben mindig velünk az Isten? Ismerjük-e Őt, mint JÉZUSt vagy Jehosuaht, akiben és aki által Isten ereje által megszabadít? Ismerjük-e Őt, mint KRISZTUSt azaz Messiást, aki a hatalom és a bölcsesség Lelkével teljes Megváltó?

A névadás a hatalom és a szeretet, a felelősség, a kötődés és az ismeret kifejezése. Akár a születendő gyermek neve, akár a szerelmi kapcsolatban a társ számára választott gyöngéd vagy játékos becenév a reményről, a szeretetről, a közös jövő öröméről szól. Az Úr Jézus igaz pásztor, tulajdonos, birtokos, sőt, ezeknél is több kíván lenni: szerető társ egészen a mennyig és az egész örökkévalóságon át. Az Ő tökéletes szeretetének megtapasztalása nem keserű kötelesség, hanem örömöt és elégedettséget kínáló feltétele a személyes találkozásnak: Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. (Ján 17:3) Elmondhatod-e, hogy napról napra mélyül a Jézussal való kapcsolatod, hogy egyre nyíltabb és őszintébb vagy előtte, s hogy egyre jobban érted útjait, szándékait? Hallottad-e már Őt hozzád, csakis hozzád szólni? Felkeltél-e már az éjszaka közepén, hogy kiöntsd a szíved előtte? Megremeg-e a lelked, amikor hallod, hogy szól hozzád? Mersz-e engedelmeskedni neki, bármilyen észszerűtlennek tűnik is? Csoda vár az út végén:

• A győztesnek enni adok az elrejtett mannából és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki sem tud, csak aki kapja. (Jel 2:17)

Jákób, a csaló új nevet kapott Jézustól a küzdelem éjszakája után, és Izrael, vagyis Isten győztes harcosa lett (ld. 1Móz 32:24-32). Nyomorúságai során egyre közelebb került az Úr arcának irgalmas szívű Követéhez, minden tapasztalata saját gyengeségét és Isten irgalmát fedte fel előtte, s ezért tudott sírva felkiáltani nyomorúságában: Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz! Ha nem ismerte volna Őt, akkor hajnalban feladja a küzdelmet a hatalmas erejű Angyallal szemben. De győzött, és szenvedésteljes harca közben úgy látta Őt, ahogyan addig soha… Milyen név áll majd a te kövecskéden?

Megtart, őriz és védelmez

• Született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. (Luk 2:11)
• Mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem azért, hogy megtartsam a világot. (Ján 12:47)
• És én örök életet adok nekik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat nékem adta, nagyobb mindeneknél; és senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből. (Ján 10:28-29)

• És megtartom az én juhaimat, hogy többé ne legyenek zsákmányul. (Ezék 34:22)
• Mert azért jött az Embernek Fia, hogy megtartsa, ami elveszett. (Mt 18:11)
• Miután megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa. (Róm 5:9)

Isten soha nem végez félmunkát. A Jézus vére által szerzett szabadítás után nem kevésbé fontos az állandó védelem. A fenti igék hatalmas erőt és biztonságot jelentenek: nincs olyan teremtmény, sorsfordulat és körülmény, amely elválaszthatna minket a mi Őrzőnktől, csak mi tudjuk „kivetni” magunkat az atyai kezekből! A jó pásztor egyik neve Megtartó, aki minden helyzetben teljes körű biztonságot, oltalmat, védelmet biztosít gyermekei számára. Szemmel tartja nem csak az övéit, de ellenségeit is, készen áll hárítani a támadásokat, kezei árnyékában nem kell félnünk soha semmitől!

Sokkal többről van szó, mint a fizikai test megtartása! Rögtön eszünkbe juthat a mártírok végtelen sora: látszólag még Isten is elhagyta őket. Akik azonban abban a kiváltságban részesültek és részesülnek, hogy életüket adják Jézusért, minden mennyei támogatást megkaptak és megkapnak, hogy megállhassanak a kritikus pillanatokban. Gondoljunk csak Istvánra, akit megköveztek ugyan, de utolsó pillanataiban látta a megnyílt eget, és édes bizonyossága lehetett Isten szeretete felől, amely koronával várja a feltámadáskor…

Jézus Krisztus mindenkor bőségesen elégséges arra, hogy Őbenne és Őáltala bűn és félelem nélkül szolgáljunk Istennek, szentségben és igazságban életünk minden napján! (Luk 1:74-75) Ez az igazi értelme, jelentősége és egyben bizonyítéka messiási áldozatának és jó pásztori szolgálatának: gyökeresen új viszony lépett életbe általa az elveszett juhok és a mindenható Isten között. Árnyéktalan atya-gyermek kapcsolat, melynek ára és lényege a pásztor megtartó élete.

Gyógyít, bekötöz, ápol

• A megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem. (Ezék 34:16)

• Az Úr… meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket. (Zsolt 147:3)
• Mert orvosságot adok néked és kigyógyítalak sérüléseidből. (Jer 30:17)
• És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg. (Ésa 53:5)
• Én vagyok az Úr, a te gyógyítód. (2Móz 15:26)
• És bejárta Jézus az egész Galileát, hirdetve az Isten országának evangéliumát és meggyógyítva a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget. (Mt 4:23)
• Soha senki a saját testét nem gyűlölte, hanem táplálgatja és ápolgatja, miként az Úr is az egyházat. (Ef 5:29)
• Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván az igazságnak éljünk: akinek sebeivel meggyógyultatok. (1Pét 2:24)
• Áldjad, lelkem, az Urat… aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet! (Zsolt 103:3)

A jó pásztor minden földi báránya, azaz az emberiség összes képviselője betegen jön világra: Istentől elidegenedett állapotban, önzéstől fertőzött lélekkel, halandó, gyönge testben. Aki Ádámtól született, az mind halandó, mert magában hordja a független és engedetlen természet ítéletét. Az összes testi-lelki nyavalya, erőtlenség ebből fakad; minden emberi lény gyógyításra szorul. Bármilyen nagy vívmányai is vannak a modern orvostudománynak, képtelenek örök életre gyógyítani, erre csak az képes, aki maga az élet forrása. Nem számít, hogy genetikai örökség, környezeti hatás, családi pokol, stressz, bűnök, egészségtelen életmód vagy szeretethiány okozza pillanatnyilag a bajodat, Isten tökéletes orvosa minden bajnak!

Akkor gyógyulhatunk meg, ha felismerjük, hogy mindenekelőtt szívátültetésre, azaz Krisztusra van szükségünk. Az igék szerint Jézusban már múlt idejű dolog a gyógyulás, vagyis Isten, az Atya, Őbenne és Őáltala elvégezte az ember teljes és tökéletes helyreállítását annak érdekében, hogy ne magunknak, az önzésünknek, hanem az igazságnak éljünk! Ez az objektív tény hit által valósággá lehet számunkra is! Ragadjuk meg a mennyei szavakban rejtőző szeretet hatalmát, és bízzuk magunkat a legjobb Orvosra! Az Isten igéjéből áradó szeretetenergia tetőtől talpig átjár, gyógyít, megerősít, élettel telít.

Vezet, kísér, terelget

• Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. … Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. (Zsolt 23:4.6)
• Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Ennek az ajtónálló ajtót nyit, és a juhok hallgatnak annak szavára, és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket. És mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját. (Ján 10:2-5)

• Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. (Zsolt 139:5)

A pásztor nem bánhat kegyetlenül a bárányokkal, nem hajthatja őket erejüket meghaladó tempóban, mert akkor elhullanak az úton. Ahogyan annak idején Jákób vagy Dávid lépést tartott az újszülött barikákkal, úgy Jézus Krisztus is gondosan ügyeli gyermekei lépését. Nem erőszakos, nem félemlíti meg őket, hanem előttük jár, és hívja őket. Elöl megy, és szembenéz az út minden veszélyével. Az erőtleneket vállaira veszi. „A mennybe vezető utat megszenteli a Megváltó lábnyoma. Lehet az ösvény meredek és rögös, de Jézus már megtette ezt az utat. Az Ő lába taposott a kegyetlen töviseken, hogy könnyebbé tegye számunkra a járást. Minden terhet, amelyet nekünk el kell viselnünk, Ő is hordozott.” ¹ Mindig gondoljunk erre, ha sóhajtozni, panaszkodni akarnánk! Keskeny ugyan az út, de egyetlen pontján sem vagyunk magunkra hagyva, hiszen jelenléte körülöleli gyermekeit! Jóság és kegyelem, irgalom és hűség jár velünk szüntelenül a jó pásztor személyében. Tudhatjuk, soha nem vagyunk egyedül, halálunk pillanatában sem, mert Ő egyedül maradt értünk a kereszten. Ott van szeretteink betegágya mellett, ott van a miatta üldözöttekkel, a börtönbe zártakkal, az útelágazásoknál, a szomorúság völgyeiben és az öröm magaslatain – az Úr kísér, vezet, követ.

A vezetés kulcsa Jézus hangja. Az erőszak eszközeinek nyoma sincs. De hogyan ismerhetjük fel, hogy Ő szól hozzánk? Annyi hitető, hamis próféta, álmessiás, csodatévő jár(t)-kel(t) a világban az elmúlt évezredek alatt! Napjainkban is legalább hatan vannak a különböző földrészeken, akik Krisztusnak mondják magukat, és tömegek követik őket. Miért? Miért van az, hogy maguk az írástudók sem ismerték fel, hogy Jézus által a Magasságos szól hozzájuk, akit állításuk szerint imádtak? Nagyon nehéz, de időszerű kérdések.

Sokféle hangon hirdetik ma Isten szavát, de az első és legfontosabb próbakő, amit Bérea lakói alkalmaztak: megvizsgálták a Páltól hallottakat, vagyis összevetették azzal, amit a Szentírás tekercseiben olvastak. Ha nincs összhangban a hallott szó a Bibliával, akkor az hamis tanítás, és nem érdemes vele tovább foglalkozni. Sokan vannak például, akik tagadják Jézus fiúságát, és azt állítják, ő is egy teremtmény. Ez azonban nyilvánvalóan hazugság vagy tévedés, hiszen feketén-fehéren olvasható, hogy Ő képe a láthatatlan Istennek és minden teremtmény előtt született. (Kol 1:15) Ha mégis elhisszük e hazugságot, az egész megváltásról alkotott képünk hamis lesz. Tehát a Sola Scriptura-elvre (Egyedül a Szentírás) bátran támaszkodhatunk, mert Jézus semmi olyat nem közvetít ma számunkra, ami ellentétben áll azzal, amit évezredekkel korábban kijelentett. Hiszen nem ember az Isten, hogy hazudjon, és nem embernek fia, hogy megváltozzon. (4Móz 23:19)

A második rendkívül sajnálatos tény, amiről Pál apostol írt: lesz idő, amikor az egészséges tudományt nem tűrik el, hanem a saját kívánságaik szerint keresnek maguknak tanítókat, mert kellemes dolgokat akarnak hallani, és az igazságtól elfordítják fülüket, de a mesékhez, mítoszokhoz odafordulnak. (2Tim 4:3-4) A hamis tanítások legtöbbje valamiképpen az ember kívánságaira épít, azokat szolgálja ki, azokat támogatja. Jézus Krisztus azonban mindig az önzésnek való teljes meghalás keskeny útjára hív. Ő maga kivétel nélkül minden esetben Atyja parancsolataiban járt. Az Isten törvénye iránti alázatos engedelmesség ösvényén vezeti nyáját, és soha nem bátorítja őket a törvény áthágására. Szavai telve vannak szeretettel, de mindig ott az igazság és az ítélet is. Nem hízeleg, hanem felhívja a figyelmet: veszélyben az életed! Jobban szereti az embert annál, hogy veszni hagyja holmi langyos hazugságok miatt. Isten és ember gyűlölője az, aki mesékkel eteti követőit, hogy végleges pusztulásukat okozza. Korunk egyik legnagyobb mítosza például az evolucionista eredetfelfogás. Ha azonban tagadjuk a teremtést, tagadjuk magát a teremtő Istent, tagadjuk az ember istenarcúságát, egyben az újjászületés, az újjáteremtés lehetőségét és biztos reménységét is.

A harmadik fontos és a fentiekkel összefüggő tényező, hogy Jézus szavai az újjászületéssel nyílnak meg előttünk igazán, hiszen az érzéki ember fel nem foghatja az Isten Lelkének dolgait, bolondságok azok neki. (1Kor 2:14) Az „érzéki” vagyis velünk született természet uralma alatt képtelenek vagyunk felismerni, helyesen érteni és értékelni Jézus szavait. Isten Lelkének vezetése nélkül – amelyet a szövetségkötéssel nyerhetünk el a maga teljességében – sem megérteni, sem megélni nem tudjuk a jó pásztor szavaiban rejlő igazságokat.

A bárányok számára tehát létfontosságú, hogy képesek legyenek megkülönböztetni az igazi pásztor halk és szelíd hangját a báránybőrbe bújt ragadozók szavától. Éberen kell figyelniük és gyakorolniuk magukat az Úrral való párbeszédben, hogy ne szakadékba rohanjanak, hanem biztonságban elérjék mennyei hazájukat.

Kapu a szabadságra

• Bizony, bizony mondom nektek, hogy én vagyok a juhoknak ajtaja. … Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd, és legelőt talál. (Ján 10:7.9)

Nagyon különös, hogy a pásztori szerep mellett még az ajtó (az eredetiben kapu) képe is megjelenik. Mit jelenthet ez számunkra Jézus Krisztus vonatkozásában? E tárgy a ki- és bejárás egyetlen legális lehetősége egy körülkerített térségbe vagy épületbe. Más szavakkal talán „otthonosságként” írható le: otthonlét, biztonság, belépés a mennyei világba, szabad közeledés Istenhez, aki egyébként megemésztő tűz a bűn foglyai számára. A kapu a büntetlen, sőt szabad és üdvözölt határátlépés biztosítéka a két világ között.

A kapu képe végighúzódik az egész Szentíráson. Az elveszített Éden bejáratához Isten kénytelen volt őröket állítani, hogy Ádám és Éva ne szakíthasson többet az örök élet fájáról: És kiűzte az embert és odahelyezte az Éden keleti oldala felől a kerubokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját. (1Móz 3:24) A lázadás, az önzés konzerválása egyszer és mindenkorra véget vetett volna a világegyetem békéjének. A halhatatlanná váló gonoszság végzetes nyomorúságot, örök boldogtalanságot okozott volna mindenkinek.

A végpont egyelőre elképzelhetetlenül szépséges:

• A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy; minden egyes kapu egy-egy gyöngyből volt, és a város utcája tiszta arany, olyan, mint az átlátszó üveg. (Jel 21:21)
• Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az élet fájához, hogy bemehessenek a kapukon a városba. (Jel 22:14)

De hogyan lehetséges jogot szerezni – mi történt a két esemény között? Jézus Krisztus válasza a megoldás: ÉN vagyok a kapu. Mint tökéletes pásztor utánament az elveszettnek, hogy visszahozza őket a biztonságot adó falak közé:

• Íme, kiment a magvető vetni. (Mt 13:3)
• Jézus is, hogy megszentelje saját vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. (Zsid 13:12)
• És emelvén az ő keresztfáját, ment az úgynevezett Koponya helyére, amelyet héberül Golgothának hívnak: Ahol megfeszítették őt, és vele másik kettőt, egyfelől és másfelől, középen pedig Jézust. (Ján 19:17-18)
• És kiáltva Jézus nagy fennszóval, mondta: Atyám, kezedbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván meghalt. És meghomályosodott a Nap és a templom kárpitja fentről lefelé kettéhasadt. (Luk 23:46-45)
• Menjetek be a szoros kapun. … Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azon járnak. (Mt 7:13-14)
• Bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, Azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által, és lévén nagy papunk az Isten háza felett, Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, és testük meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménység vallását tántoríthatatlanul, mert hű az, aki ígéretet tett. (Zsid 10:19-23)

Jézus a mennyből jött a Földre: harminchárom és fél évre bezárultak mögötte az égi birodalom kapui. Kétszeresen is a kapun kívül szenvedett, hiszen élete az emberiség szenvedéseinek magára vétele, a gyengeségekkel, kísértésekkel való szembenézés élete volt. Nemcsak a mennytől fizikailag távol kellett megküzdenie a harcot, de még a földi szent város, Isten és a béke választott városa, Jeruzsálem is kivetette magából. Miután bevonult, mint Dávid Fia, megfeszítették, mint a legnagyobb bűnözőt, de a város falain kívül. A Juhok kapuján át vitte a keresztet két másik gonosztevővel együtt, hogy a kísérteties nevű Koponyák helyén feszítsék meg, lázadó rabszolgáknak szánt szenvedésre kárhoztatva a világ Megváltóját.

A kínzatás halálba torkollott: a Fiú szíve meghasadt az Atyától való elszakítottság és a bűnteher súlyának tudatától. Ugyanekkor a jeruzsálemi templomban a szentély függönye ugyancsak kettészakadt. Ez a csodálatos szépségű, nehéz kárpit – amely ugyancsak a Fiút jelképezte – takarta a szövetség ládáját, illetve a fedél felett a Mindenható jelenlétét. Ide még a főpap is csak évente egyszer, az engesztelési napon léphetett be. A Messiás halálával a jeruzsálemi templom betöltötte szerepét, mert az igazi Bárány megáldoztatott. Feltámadása bizonyíték áldozatának tökéletességére és az Atya emberek iránti szeretetére nézve. Amikor visszatért a mennybe földi munkája végeztével, szenvedései által tökéletes Emberré csiszolódva, az angyalok boldogan köszönthették énekükkel:

• Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók; hadd menjen be a dicsőség királya! Kicsoda ez a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr! A seregek Ura, ő a dicsőség királya! (Zsolt 24:7-10)

Bár a Földön megvetett és látszólag gyenge volt, akit arcul lehetett köpni, erős és hatalmas Úrként tért haza. A kapuk egy addig soha nem létezett Lény előtt tárultak ki, hiszen más minőségben távozott a trónról és más minőségben tért haza… De nem azért, hogy elfeledje földi bárányait! A mennyben, Isten trónja mellett új szentély nyílt, ahol Krisztus, mint elfogadott áldozati Bárány és közbenjáró főpap szolgál.

A Megváltó többszörös értelemben kapu lett előttünk: testében, amely a kereszten függött, meghalt az önző emberi természet, amely elválaszt minket Istentől, az élet forrásától. Feltámadása ugyanakkor egy új emberi élet kezdetét jelentette: Jézus, mint örökkévaló Ember az Atyával tökéletes harmóniában élő Fiúként a lehető legközelebb vitt minket Istenhez. Önmaga odaáldozásával lerombolta a válaszfalat Isten és ember között, közvetlen és egyenes utat nyitott vére által a trón elé az ember számára. Ezért mondja Pál, hogy bátran, bizalommal, kétségek és félelem nélkül járulhatunk a világegyetem uralkodója elé!

Ha ugyanis a víz és a Lélek fürdője által (ld. Róm 6:2-11) befogadtuk Krisztust, szövetségre léptünk, egységbe forrtunk Vele, akkor nem csak bocsánatot nyertünk minden bűnre, nem csak meghaltunk a bűnnek, de Jézus vére új minőségű, isteni életet, mintegy transzfúziót jelent számunkra! Isten kijelentése szerint a test élete a vérben van (3Móz 17:11). Jézus Krisztus istenemberi, az „örök élet DNS”-ét tartalmazó vére nélkül lelki értelemben továbbra is halottak vagyunk! Ez a vér az örök szeretet „kódját” rejti, gyógyító erő és megelevenítő hatalom van benne. Ez a vér a kapu vissza, Istenhez – nincs más átjáró, nem létezik más ajtó az örökkévalóság felé! Aki valami másról beszél, az tolvaj, rabló, a hazugság atyjának szószólója! Jézus Krisztus csodálatos ígérettel bátorítja minden gyermekét: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. (Ján 6:56) Ő bennünk lakozik, és mi Őbenne vagyunk elrejtve… közelebb már nem is lehetnénk Hozzá!

Még a gyöngykapuk is ezt jelképezik a Jelenések könyve utolsó fejezetében: Jézus Krisztus az az igazgyöngy, amelyet az Atya odaadott világunkért, hogy általa beléphessünk a világosság honába. Jézuson át tud minket Isten magának megtartani, magánál elrejteni és megőrizni, általa szabad bejárásunk van oda, ahová halandók egyébként soha nem juthatnának!

Legeltet, táplál

• Asztalt terítesz nekem ellenségeim előtt; (Zsolt 23:5)
• Jó legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein lesz akluk, ott fekszenek jó akolban, s kövér legelőn legelnek Izrael hegyein. Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugtatom meg őket, ezt mondja az Úr Isten. (Ezék 34:14-15)

A gondos pásztor előkészíti a legelőt az állatok számára. Megtisztítja a mérgező gyomoktól, eltávolít minden veszélyt jelentő növényt, és állandóan igyekszik kövér, vagyis dús füvű, gazdag tápanyagtartalmú élettérről gondoskodni. Jézus Krisztus is a lehető legjobb táplálékot nyújtja nekünk minden napon, minden napszakban:

• Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. (Mt 4:4)

• Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért. Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van, és feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem az élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él általam. (Ján 6:51-57)

• Mert soha senki a saját testét nem gyűlölte, hanem táplálgatja és ápolgatja, mint az Úr az egyházat. (Ef 5:29)

Minden nap ennünk kell valamit az életben maradáshoz, az optimális erőnlét biztosításához – mennyivel inkább szükségünk van a mennyei táplálékra hitünk életben tartása érdekében! Hiszen a világ összes törekvése arra irányul, hogy finom, de hazug étkekkel faljuk tele magunkat, és ne becsüljük a Jézustól származó mannát. Nemcsak a fizikai, hanem a szellemi valóság szintjén is igaz ez. A pusztában vándorló nép sem értékelte az angyalok eledelét, és sokan nyomorultul elpusztultak emiatt.

Már az is hatalmas csoda, hogy szabadon olvashatjuk a Bibliát, hiszen a középkor sötétségének nem kis részben az volt az oka, hogy nem ismerték Isten szavát. Ma is számtalan országban tiltott könyv, halál jár annak, aki birtokolja a Szentírást. Hazánkban – sokak önfeláldozásának köszönhetően – talán minden otthonban található belőle, de vajon olvassuk, befogadjuk-e a szent szavakat? Az ige által kerülhetünk igazán szoros kapcsolatba a tökéletes pásztorral, szavaiból élet, erő, átalakító hatalom árad szét bensőnkben. Az isteni szó mindenható, azaz semmilyen akadály nem túl hatalmas neki, egyetlen probléma vagy állapot sem megváltoztathatatlan számára.

Ahogyan vágyunk szerelmesünk sorait olvasni, hallani a hangját, és mégsem győzünk betelni vele, ugyanígy Krisztus, mint az élet kenyere is megunhatatlan szeretet- és erőforrás lehet. Ugyanazt a gabonakenyeret csak egyszer ehetjük meg, ezzel szemben Jézus szavait naponta, vagy életünk során többször is befogadhatjuk, mégsem romlik meg, veszti el aktualitását, sőt! Minden helyzetben új és új ízek, jelentések, valóságok bontakoznak ki általuk! Az örök mennyei kenyér soha nem veszíti el tápértékét, nem penészedik meg, nem szárad ki, nem ehetjük vele túl magunkat, hanem táplál és energiát, életkedvet ad. Mintegy vérré, életté válik és teljesen átformálja fogyasztóit. A hit és a jó tudomány beszédeivel táplálkozva (1Tim 4:6), ahogyan Pál apostol ajánlja, erősek leszünk minden helyzetben és küzdelemben. Az élet végén pedig valóra válik Jézus ígérete: A győztesnek enni adok az élet fájáról. (Jel 2:7)

Megitat

• Csendes vizekhez terelget engem. (Zsolt 23:2)
• Csordultig van poharam. (Zsolt 23:5)
• Megitatom a szomjas lelket és az éhezőt megelégítem. (Jer 31:25)

A gondos pásztor nemcsak az eleségről, hanem a folyadékpótlásról is folyamatosan gondoskodik, hiszen tudja, hogy víz nélkül sokkal hamarabb elpusztul minden élőlény, mint ennivaló híján. Ráadásul ígérete szerint „csendes”, vagyis vadaktól és minden veszedelemtől, szennyezéstől mentes forrásból itatja meg bárányait. Jézus Krisztus – aki e földi élete során gyakran szomjazott vízre, szeretetre, részvétre, s oly kevésszer volt benne része az övéitől – ebből a szempontból is tökéletes ellátást biztosít. Ennek az éltető folyadéknak azonban minden cseppje mérhetetlenül sokba került az Atyának. Isten saját Fiában azon a napon forrást fakasztott a bűn és a tisztátalanság ellen. (Zak 13:1) Melyik volt az a bizonyos nap? A kereszten függve egy a vitézek közül dárdával döfte meg az ő oldalát és azonnal vér és víz jött ki abból. (Ján 19:34) A forrás pünkösd óta hozzáférhető minden egyes emberi lény számára:

• Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik; hanem az a víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víz forrása lesz ő benne. (Ján 4:14)
• Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon! Aki hisz én bennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig a Lélekről mondta. (Ján 7:37-39)
• …mert a maga Lelkéből adott mi nékünk. (1Ján 4:13)

Üdítő, éltető, megelevenítő a víz, amelyben részünk lehet. Ennek egyetlen feltétele, hogy odamenjünk a pásztorhoz. Nekünk magunknak kell tőle vizet kérnünk és elfogadnunk, tehát a személyes kapcsolat elengedhetetlen a felüdüléshez. Gondoljuk át, hányszor iszunk egy nap vizet, valamilyen folyadékot; legalább ugyanennyiszer mehetünk-szaladhatunk a Forráshoz meríteni. Soha nem szárad ki, nem csal meg, minősége változatlan. És milyen csodálatos valóság, hogy ezáltal az emberi szív, amely alapvetően olyan, mint a Mára-forrás volt a pusztában, azaz élvezhetetlenül keserű – olykor még csak nem is víz, hanem egyenesen sár fröcsköl belőle –, megédesül, és tiszta forrás fakad benne, örök életet adó kút, amely gyönyörűségére szolgál másoknak és Istennek egyaránt! (ld. 2Móz 15:22-27)

Emellett az ember és az állatok teste úgy van elgondolva és megszerkesztve, hogy a szilárd táplálék teljes felszívódásához, hasznosulásához, illetve a szervezet növekedéséhez, erőnlétéhez vízre is szüksége van. A mennyei kenyér, az Ige, Isten szava sem tud önmagában hasznosulni az ember hitbeli növekedése, erősödése érdekében. Elengedhetetlen az élet vize, vagyis az Úr Lelkének befogadása, teremtő-átalakító hatása, hiszen nélküle képtelenek volnánk megérteni a mennyei világ gondolatait, Isten terveit és akaratát. A Krisztusból fakadó Lélek a bölcsességnek, a tanácsnak, az erőnek és a hatalomnak Lelke, amely titokzatos módon összhangba hozza az embert az Atya üzeneteivel.

Vigaszt nyújt, megvidámít

• Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod azok vigasztalnak engem. (Zsolt 23:3-4)

Ez a világ, ez az élet törvényszerűen át van szőve fájdalommal, félelemmel, nyomorúsággal, sokszor érthetetlen tragédiákkal, és minden élet előbb-utóbb szembesül a halál valamilyen formájával. Még a leggazdagabb, legbefolyásosabb rétegek sem tudják ezt kikerülni. A jó pásztor azonban igaz vigasztalónk: Ő, akit a rettegés-gyötrődés óráiban senki nem bátorított az övéi közül, szent Lelke által mindenki szívéhez kész szólni. Az elmúlással szembeni végső győzelem már bizonyos: Nem akarom továbbá, testvéreim, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele együtt. (1Thess 4:13-14)

Az Úr szavai örömre és reménységre buzdítanak, hiszen túlmutatnak ezen a gondütötte, pusztuló világon. Feltárják a jövőt, amely – a bűn történetének lezárása után – maga a felhőtlen, tökéletes boldogság az Úr közvetlen közelében. Isten kijelentései telve vannak bátorítással és gyöngéd gondoskodással, és főként semmiből teremtő hatalommal. A Bibliából minden kérdésünkre választ nyerhetünk, tanácstalanságunkban eligazítást kaphatunk, gyengeségünkben erőt meríthetünk:

• Így szól az Úr, Izraelnek Szentje és teremtője: Kérdezzétek a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját bízzátok rám! (Ésa 45:11)
• Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok. (Ésa 40:31)
• Ki az, aki féli az Urat? Megmutatja annak az utat, amelyet válasszon. (Zsolt 25:12)
• Mikor kiáltottam, meghallgattál, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt. (Zsolt 138:3)

A pásztor munkaeszközei, a vessző és a bot egyáltalán nem verésre szolgálnak, mint az legtöbbünkben fölrémlik. A hosszú, kampós végű bottal egészen mélyre és messzire el lehet érni, vagy a nyáj tömegéből is könnyedén kiemelhető vele egy-egy bárány, amelyik közelebbi vizsgálatra szorul. A vessző ugyancsak az elkülönítésben segít, illetve a juhász az állatot az oldalához tudja vele terelni, „szorítani” és folyamatosan ott tudja tartani, ha az éppen kóborolni akarna, vagy veszélyes helyzetbe sodródna. A vigasztalás lényege ugyanis egyrészt az állandó, védelmet árasztó jelenlét, másrészt a veszteségeket, a szenvedéseket, a hiányokat felülíró, örömhordozó ígéretek.

Összegyűjt

• Mindenestül egybegyűjtelek téged, Jákób! Összetakarítom Izrael maradékát! Összegyűjtöm őket, mint a bocrai juhokat, mint a nyájat karámja köré, hemzsegnek majd az embersokaság miatt! Előttük megy fel az úttörő, kitörnek és átmennek a kapun és kivonulnak, és előttük megy a királyuk, és élükön az Úr! (Mik 2:12-13)
• Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti. (Ésa 40:11)

• Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lesz egy nyáj és egy pásztor. (Ján 10:16)

• Kiszabadítom őket minden helyről, ahova szétszóródtak a felhőnek és borúnak napján. És kihozom őket a népek közül s egybegyűjtöm a földekről, és beviszem őket az ő földjükre. (Ezék 34:12-13)

Isten gyermekei eredetileg mindnyájan elveszett juhok és elgurult drakhmák az ellenség által bitorolt Földön. A jó pásztor folyamatosan keresi, tisztítja, gyógyítja őket, és végső célja a nyáj hiánytalan összegyűjtése, hogy ama napon Isten előtt állva elmondhassa: Ímhol vagyok én és a gyermekek, akiket az Úr nékem adott. (Zsid 2:13) A begyűjtés eszköze és módja az isteni szó: a teremtő erőt hordozó és kibontakoztató pásztori hang, amely egyedül képes a megszámlálhatatlan vallási közösség karámjainak korlátait áttörve kivezetni Isten gyermekeit az igazi pásztor oltalmat adó karjaiba. Bár szédítő a sokféleség, csak keresztény közösségből 33.000 van jelenleg, nem is beszélve az egyéb, nem keresztény vallásokról és eszmerendszerekről, bár szellemi-lelki sötétség borítja a Földet és éjszaka a népeket, a pásztor mégis folyamatosan fáradozik a begyűjtés érdekében. „Milliókat kötöznek meg hamis vallások a szolgai félelem kötelékével, akik lélektelen közömbösségben robotolnak, mint az igavonó állatok, megfosztva a reménytől, az örömtől itt a Földön, s tompa félelemmel nézve a túlvilági létre. Egyedül Isten kegyelmének evangéliuma emelheti föl a lelkeket.” ²

Nagyon fontos tény, hogy a Megváltó nem egy karámban, azaz mesterségesen létrehozott építményben gondolkozik, nem egyfajta ökumenikus egyház-összeolvasztásban, hanem egyetlen nyájban! Nem elvi-tanbeli egyezség az alap, hanem kizárólag Krisztus hangja a vonzerő, a mágnes, amely mozgásra bírja a juhokat. Az egy nyáj kifejezés Isten mindenkori egyházát, eredeti formájában kihívottait takarja, minden felekezetből, illetve minden népből, ágazatból és nyelvből. Tehát a pásztor hívására válaszolókra vonatkozik. Ők azok, akiknek nemzedékei – a teremtéstől a világ végéig – a feltámadás után benépesítik majd az újjáteremtett Földet. A pásztor hívása vonja ki őket a világ vonzereje alól. A szabadulás egyetlen, de kulcsfontosságú feltétele Jézus hangjának felismerése, meghallása, szavainak befogadása és követése. Az ennek nyomán született kötelék a szeretet köteléke, személyre szabott kapcsolat, amely nem ismer kényszerítést vagy erőszakot. Minél szorosabb a pásztor-bárányka kapcsolat, a juhok is annál közelebb kerülnek egymáshoz! Ha élő a Krisztus iránti szeretet, akkor élő lesz a testvérré vált bárányok közötti kapcsolat is. Ma is hangzik még a hívás: Kövess engem! (Mt 9:9)

Igazság- és ítélettétel

• Ti pedig, én juhaim, így szól az Úr Isten, íme, én ítéletet teszek juh és juh között, a kosok és a bakok között. És megtartom az én juhaimat, hogy többé ne legyenek zsákmányul, és ítéletet teszek juh és juh között. (Ezék 34:17.22)
• Mikor pedig eljön az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása előtt. (Mt 25:31-34)

A Föld történelme egyszer, hamarosan, véget ér. Isten ígérete szerint ezzel együtt eljön az a perc is, amikor az igaz bíró, aki maga a jó pásztor, ítéletet hirdet teremtményei fölött. Amilyen egyszerű és egyértelmű megkülönböztetni egymástól a kecskéket és a bárányokat, hiszen két külön fajról van szó, úgy fogja Jézus elkülöníteni egymástól az övéit és az önzést választókat, akik így önmagukat ítélik elmúlásra. Az egyetlen, de döntő különbség: bírnak-e krisztusi jellemmel, befogadták-e az ő irgalmas Lelkét, amelyet mindenkinek felkínál, s amelynek révén maguk is igyekeztek az elveszetteket a nyáj tagjai közé menteni. Ádám vagy Krisztus leszármazottai-e, ez a kérdés.

Ahogyan nyáron nem látszik, melyik fa örökzöld vagy lombhullató, úgy e mostani időkben sem lehet emberi szemmel felismerni, ki tartozik igazán Jézushoz, ki nem. Sokszor jól meg lehet bújni a képmutatás álarca mögött. Ő azonban csalhatatlanul megállapítja majd, ki az, aki befogadta a kegyelem és a könyörületesség lelkét (Zak 12:10), ki az, akinek lénye, élete valóban átalakult a megöletett Bárány képére. Nem véletlenül késik még e pillanat: a pásztor nem akarja, hogy csak egyetlen is elvesszen báránykái közül, hanem az a vágya, hogy mindenki megtérésre jusson. (ld. 2Pét 3:9) Isten adja, kedves Olvasóm, hogy mindnyájan megállhassunk majd előtte, minden szeretteinkkel, barátainkkal, ismerőseinkkel, ellenségeinkkel együtt!

Legyőzte az ellenséget

• És kiirtom a gonosz vadakat a földről, hogy bátran lakhassanak a pusztában és alhassanak az erdőkben. (Ezék 34:25)

• A tolvaj nem egyébért jön, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben éljenek. Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. (Ján 10:10-11)

Nem volna teljes a pásztor munkája, ha az állandó életveszélyt jelentő vadállatokat nem tartaná szemmel, és adott esetben nem pusztítaná el őket a nyáj védelme érdekében. A legelők és források bőségét akkor lehet igazán élvezni, ha nem kell állandóan rettegni, bujdosni, menekülni. Erről a nyájszabadító küzdelemről számolt be Dávid is a király előtt: ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közül: Elmentem utána és levágtam, és kiszabadítottam szájából; ha pedig ellenem támadott: megragadtam szakállánál fogva, és levágtam és megöltem őt. (1Sám 17:33-34) Korántsem volt tehát veszélytelen a juhászok munkája: nagy bátorságot, fizikai erőt, határozottságot és gyorsaságot követelt.

Az ember ellenségét Jézus Krisztus pontosan megnevezte: az ördög gyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja. (Ján 8:44) Péter apostol ordító oroszlánként mutatja be, aki szertejár, keresve, kit nyeljen el. (1Pét 5:8) Nagy szükség volt és van tehát a halált megvető bátorságú védelmezőre. Jézus önként vállalta ezt a pásztori feladatot is; tudva, hogy élete árán tudja csak megmenteni bárányait a ragadozó szájából:

• Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony magva között, a te magod és az ő magva között: az a fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod. (1Móz 3:15)
• Mikor azért elvette Jézus az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kilehelte lelkét. (Ján 19:30)
• Győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere. (Jel 5:5)
• Láttam a Sátánt, mint villámlást lehullani az égből. Adok nektek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapossatok, és az ellenség minden erején; és semmi sem árthat nektek. (Luk 10:18-19)

• A békességnek Isten pedig megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar. (Róm 16:20)

Jézus kereszthalála a bizonyítéka egyrészt ama régi kígyó igazi szándékainak, másrészt az isteni szeretet győzelmének. Bár a Sátán egész földi élete során támadta, gyötörte Isten Fiát, Ő még az utolsó órák előtt is elmondhatta: jön a világ fejedelme: és bennem nincsen semmije. (Ján 14:30) Vagyis nem talált támadási felületet, olyan pontot Krisztusban, ahol teret nyerhetett volna vagy jogot formálhatott volna életére. Jézus emberi természete nem felelt a kísértésekre, hanem szilárdan megmaradt Atyja iránti hűségében. Ezért a keresztről hangzó kiáltása az ellenség feletti diadal szava volt: megnyerte a küzdelmet, legyőzte az ellenséget!

Ezzel jogot nyert ahhoz, hogy élete zálogán életet adjon bárányainak, sőt, hatalmat az ellenség minden ereje és mesterkedése felett! Krisztus halálakor az egykori Kérub véglegesen elveszítette mennyei helyét. Jézus, mint az emberiség közbenjárója, a hű főpap leváltotta az emberiség vádlóját Isten jobbján. Nem kétséges Sátán végső sorsa: a nagy csaló és ámító a tűz tavába vettetik minden démonával együtt. (ld. Jel 20:10) Addig pedig a jó pásztor saját élete vértjébe öltözteti bárányait, és teljes körű védelemről gondoskodik számukra. Ezért tanácsolja Pál apostol a keresztényeknek: Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával szemben. (Ef 6:11) A Krisztus által szerzett fegyverek sebezhetetlenné tesznek minden bárányt. Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért! (2Kor 9:15)

A trón előtt

• Akkor felelt egy a Vének közül, és mondta nekem: Ezek, akik a fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek? És mondtam neki: Uram, te tudod. És mondta nékem: Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség: Mert a Bárány, aki a királyiszék közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet. (Jel 7:13-17)

Isten Fiának az emberekért hozott áldozata soha nem merül feledésbe. A megöletett Bárány különösen azok számára értékelődik fel a saját életüknél is drágább kinccsé, akik a történelem utolsó fejezetét élik meg. A keresztről hulló ártatlan és megelevenítő vér lemossa a bűnterhet az emberi szívről, feloldja a bűnbánat alól, ugyanakkor „fehérítő” hatása is van. Ez azt jelenti, hogy a tökéletes jellemet, a tökéletes szeretetet teremt a megváltottakban. Nemcsak megbocsát, eltöröl, hanem valóságos szentségbe öltözteti bárányait! E csoda az, amire talán a legkevesebben vágynak a Földön, pedig ez jelenti a legnagyobb boldogságot, s egyben a végső megoldást a menny és bolygónk lakói számára. Az egyetemes béke helyreállításának egyetlen eszköze a Fiú vére.

A fenti képben, a Jelenések könyvében Jézus úgy jelenik meg, mint Bárány, aki pásztori feladatokat lát el megváltottai körében – még az öröklétben is. A trónon ülő Fiú, akinek nevére minden térd meghajol majd a világegyetemben, személyesen legelteti és örök forrásokhoz vezeti gyermekeit. Valóban Ő az igazi pásztor.

A Bárány szemével

Ha a bárányok szemszögéből áttekintjük mindazt, amit a tökéletes pásztor megtesz juhaiért, akkor irigylésre méltó állapot bontakozik az igék alapján.

Amennyiben a barika ténylegesen elismeri Isten tulajdonjogát az élete felett és a jó Pásztor fennhatósága rendeli magát, akkor figyelme középpontjába Krisztus alakja kerül. Hallása egyre finomodik, s egy idő után elsősorban Jézus hangjára összpontosít, és legjobban az Ő közelében szeret tartózkodni. Mély szeretet ébred szívében az iránt, aki életével fizetett az ő veszendő lényéért. Ráébred, hogy csakis Ővele járva érdemes létezni, megkezdődik számára az igazi élet.

Jézus bárányai a pásztor oldalán a helyükre kerülnek, szabadságot nyernek, áldott bőségben és biztonságban élnek. Sebeik begyógyulnak az Isten Bárányának sebei által, felerősödnek gyengeségükből, nem félnek, hanem élnek. Éhségük és szomjúságuk minden nap csillapodik, békességet és nyugalmat élveznek, áldott közösségük van a többi báránnyal. Mindez persze a látható világ szintjén korántsem igaz, mert fizikai értelemben nagyon sokan szenvednek bántalmazást, üldöztetést, nélkülözést. De szellemi síkon helyreállt a kapcsolat, amely a mennyei világ minden ereje számára csatornát nyitott feléjük és bennük.

Talán úgy bánnak velük, mint a vágójuhokkal, az emberek szemében a semminél is kevesebbek – az Atya szívének mégis legdrágább kincsei, hiszen a Fiú véráldozatának gyümölcsei. Elvehetetlen tulajdonuk a jó pásztor szerelme, amely minden hiányt betölt, minden veszteségért kárpótol, hűsége pajzs és páncél a támadások ellen, az élet édes illata a még kóborló barikák számára.

Jöjj, légy a jó pásztor legkedvesebb juhocskája!