A szokásosnál korábban ébredtem, négy órakor, még egészen sötét volt. Talán a madarak hajnali lármája keltett föl. Csak a fejemet kellett elfordítanom, hogy lássam az eget az ablakon keresztül. Hirtelen egy szív alakú fehér felhőt pillantottam meg. Hasonlót már többször, napközben is tapasztaltam, amikor sétáltam és a szívemben hálát adtam az Úrnak. Most azonban valami felfoghatatlanul csodálatos és megmagyarázhatatlan jelenség szemtanúja lettem. Csak feküdtem az ágyon, néztem az eget és megszólítottam az Urat, megköszönve, hogy kegyelméből pihentető éjszakát adott és hogy ma is felébredhettem. Amint így magamban beszéltem hozzá, valami fényesség jelent meg abban a szív alakú felhőben; mintha kinyílt volna, és olyan fényességgel lobogott, hogy szinte káprázott a szemem. Töprengtem, mi lehet ez: talán sötét felhők takarják a holdat, amelyeket elfúj egy-egy szélroham, s olyankor felvillan a hold? De ez ezerszer fényesebben ragyogott. Élesen vakító ragyogás áradt, mintha egy tűzgömböt látnék. Csodálkozva néztem egy ideig, és melegség járta át a szívemet a bizonyosság nyomán: ez az Úr jelenléte. Aztán kis idő múlva eltűnt, de amikor ismét megszólítottam Istent, felragyogott az iménti erővel és a lelkemet betöltötte a tudat, hogy nem kell félnem, mert Ő mindenkor velem van. Megerősített, hogy meghallgatja imáimat, megnyugodhatok még akkor is, amikor nem jön rögtön válasz, mert Ő mindig tudja, mi jó nekem. Csak várnom kell. Megértettem, hogy maga Isten üzent nekem ilyen felfoghatatlan módon. Most nyert értelmet számomra az előző esti, különös hang, ami azt mondta nekem, hogy ezúttal ne sötétítsem el teljesen az ablakot. Egészen eddig ugyanis minden este teljesen leengedtem a rolót az ágyam fölötti ablakon. Szót fogadtam, és Isten ezzel a csodával ébresztett, s azt ígérte, Ő majd vezet, csak figyeljek rá. Elég régóta nem hallottam az Úr hangját, de ekkor bizonyosságot nyertem, hogy kitartó imám meghallgatásra talált. Az az érdekes az egészben, hogy Isten tudta, hogy ilyen távolságból megtapasztalva mindezt valószínűleg nem fogok félni, de ha közelebbről kellett volna belenéznem ebbe a fényességbe, bizonyára nagyon megrémülök. Mindezt összekapcsolva az előző esti különleges figyelmeztetéssel, meggyőződésem, hogy csakis csodálatos isteni üzenet lehetett. Hála érte! (2024. június 4.)

Botos Ilona