Az üdvösség megértése

Életem nagy részében úgy gondoltam az üdvösségre, mint valami jövőbeli dologra, amit majd akkor kapok meg, amikor Jézus eljön, miután hűségesen megtartottam az összes parancsolatot. Felfogásom szerint, ha „elég jól” élek, akkor Jézus eljövetelkor üdvözülni fogok. Az evangélium azonban megtanított arra, hogy abban a pillanatban, amikor befogadom Jézus Krisztust, akkor üdvösségem van! Vagyis az üdvösség nem a jövő része, hanem az üdvösség már ma az enyém! E ponton sokakban felmerül a kérdés: ha már van üdvösségem, akkor miért kell még mindig arra összpontosítanom, hogy erkölcsös életet éljek? Ha célom az örök élet, és azt már megkaptam, miért kell még mindig önmegtagadó életet élnem? Sajátos gondolkodásra vallanak ezek a felvetések. Sokan csak az üdvösséget keresik, semmi mást, és mivel ez a motivációjuk, ha már megkapták, nem látják okát annak, hogy továbbra is a tiszta, erkölcsös életre összpontosítsanak, mert már megkapták, amit kerestek!

Természetesen egyetlen kereszténynek sem szabadna így gondolkodnia, de sok esetben ez a valóság; a kérdés, miért? Amikor az ember a törvény uralma alatt van, azaz a parancsolatok vezérlik az életét, akkor az üdvösségéért megdolgozik. Azt hiszi, hogy a törvénytisztelet része annak a folyamatnak, amely által üdvözülhet, ezért erős indíttatással rendelkezik a törvény megtartására. Keményen igyekszik betartani a szabályokat, igyekszik szeplőtelen életet élni, mert az üdvösségéért munkálkodik. Lehet, hogy lehetetlen feladatra vállalkozik, de keményen próbálkozik. Az evangélium ezzel szemben azt tanítja, hogy nem ez az út vezet az üdvösséghez: az üdvösség Isten ajándéka Jézus által. Hiszed, és megkapod, ilyen egyszerű, és csak örülnöd kell annak a valóságnak, amit Isten adott neked! Ha tehát a cél az üdvösség, akkor a továbbiakban mi motiválna, hogy ezután is a törvénynek megfelelően járjunk? Másrészt feltűnő, hogy vannak, akik értik az evangéliumot, mégsem esnek bele a fent vázolt könnyelmű életmód vonzásába, hanem még jobban odafigyelnek arra, hogyan viselkednek és élnek. Miért van az, hogy ugyanazt értik meg az üdvösségről, mégis egészen másképp reagálnak az életre, mint az első csoport? Ennek okait fogjuk megvizsgálni ebben a cikkben. Kezdjük János evangéliuma néhány versével!

Több mint üdvösség

• Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak. (János 14:21)

Figyeljük meg Jézus csodálatos ígéretét a vers végén: kijelentem magamat annak. Ez egy csodálatos ígéret, és nincs semmi, amire egy keresztény jobban vágyik. Ez a „kijelent, megnyilatkozik” szó arra utal, hogy „látni” fogom Jézust, meg fogom tapasztalni Őt! Élő valósággá fogja tenni magát az életemben! Ez a Biblia egyik legnagyobb ígérete. Hasonlóképpen fogalmaz kicsit később:

• Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. (János 14:23)

Tudjuk, hogy a víz és szellem fürdője után Krisztus és az Atya bennünk él (Titus 3:5; Róma 8:9), de sokszor ez a jelenlét nem nyilvánul meg számunkra. Ez ahhoz hasonlítható, mintha a világ összes aranyával rendelkeznénk, de nem tudnánk elkölteni. Jézus szerint vannak bizonyos feltételek, amelyek mellett képesek leszünk Őt látni, érezni, megtapasztalni. Világos, hogy ebben a kapcsolatban többről van szó, mint az üdvösség utáni vágyról!

Furcsa oka van annak, hogy egyes keresztények miért fogadják el a hit általi igazzá válás ajándékát, és miért váltanak azután hanyagabb életstílusra. Egyszerűen azért, mert céljuk „csupán” az üdvösség! Úgy tűnik, így gondolkodnak: Nos, én azért kerestem Jézust, mert üdvösséget akartam, de most, hogy már megnyertem, abbahagyhatom a keresést! Az igazság az, hogy az üdvösség csodálatos dolog, és erős hajtóerőnek kellene lennie mindenki számára, hogy Krisztust szolgálja, de van valami ennél is nagyobb dolog! Jézus azt mondja, a kulcsa annak, hogy valaki megtartsa az ő szavait, és továbbra is úgy éljen, hogy Krisztust tiszteli, a következő: ha valaki szeret engem.

Vizsgáljuk meg a szeretet kétféle megközelítését:

1. Önzetlen törődés a másikkal

2. Erős vágy arra, hogy egy másik személlyel együtt légy

Legtöbbször az első változatot hangsúlyozzuk, mert a keresztények számára mindig az az eszménykép, hogy önzetlenek legyünk, és másokat helyezzünk önmagunk elé. Ez egyértelműen a nemesebb indíték – önzetlenül törődni másokkal. Hisszük, hogy ez isteni szeretet, mint ahogyan az is. A teológusok szeretik hangsúlyozni, hogy Isten szeretete, a görög „agapé” szó alapján önzetlen törődés másokkal. De ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a szeretetnek van egy másik aspektusa is! A szeretetteljes kapcsolat többről szól, mint egyszerűen az önzetlen törődésről, és a szeretetnek ez az utóbbi eleme, amire Jézus a fent idézett versekben összpontosít. Ő a második változatra utal, ami nem más, mint az, hogy vágyunk egy személy jelenlétére, ezért vele akarunk lenni. Az első változatot akkor is gyakorolhatjuk, ha távoli kapcsolatban állunk valakivel, vagy egyáltalán nincs is összeköttetésünk vele! Küldhetek pénzt vagy csomagot, hogy segítsek egy személynek, önzetlen törődést mutatva, anélkül, hogy egyáltalán kommunikálnék az illetővel. Ez az alapja sok jótékonysági szervezetnek, amely ma a világban működik, beleértve sok vallási szervezetet is, de ennek semmi köze a kapcsolatokhoz. A Biblia azt mondja, hogy úgy szerette Isten a világot. Isten szereti a világot, szeret mindannyiunkat, de ebbe sok olyan ember is beletartozik, akiknek egyáltalán nincs kapcsolatuk Istennel, annak ellenére, hogy Ő szereti őket. A kérdés az, hogy a szeretet e két fogalma közül melyikről beszél Jézus, amikor azt mondja: „ha valaki szeret engem…”? Nyilvánvaló, hogy Jézus itt egy kapcsolatról beszél, nem pedig egyszerűen az önzetlen törődés elvéről. Jézus nem azt mondja, hogy aggódjunk érte, és igyekezzünk valamit tenni érte azáltal, hogy megtartjuk a parancsolatait; hanem azt, hogy annyira vágyjunk a vele való közösségre, hogy késztetve legyünk szavai megtartására.

Figyeljük meg, mit mondott Jézus: aki így szereti Őt, az meg fogja tartani parancsait; az ilyen ember megőrzi szavait. A parancsolatokat és a szavakat. Sokáig úgy értettem, hogy a nevezetes tíz parancsolat megtartására utal; akkoriban a vallási tapasztalataim erősen törvényközpontúak voltak. Azt hittem, az Istennel való kapcsolathoz vezető út a tíz szabály megtartása. Mint rájöttem, ez az út nem működik. Sokan azok közül, akik a legszigorúbb parancsolattartók, nagyon rossz kapcsolatot ápolnak Istennel, ahogy ezt a zsidó nép is bebizonyította. Később arra a következtetésre jutottam, hogy Jézus nem a tíz parancsra helyezte a hangsúlyt, hanem egymás szeretetének nagy parancsolatára. Ezért kezdtem el a mások szeretetének egyetlen parancsolatára összpontosítani, mint az Istennel és Jézussal való szoros kapcsolatra lépés útjára.

Nemrég azonban rájöttem, hogy valami elkerülte a figyelmemet ezekben a versekben. Kihez beszélt Jézus, amikor ezeket a kijelentéseket tette? Vegyük észre, hogy Jézus egyénekre, nem pedig csoportokra utal. Azt mondja: „ha valaki / ha egy EMBER szeret engem”. Jézus nem az egyház egészére vonatkozó utasításokat adott, ezek nem szabványos parancsok, amelyek általánosságban mindenkinek szólnak; ez nem egy olyan modell, amely mindenkire illik! Az ilyen utasítások személytelenek, arctalanok, nem igényelnek figyelmet vagy elismerést az utasítást adó személytől. Egyszerűen csak kiadják az ukázt, és aki kapcsolatba kerül velük, az egyszerűen engedelmeskedik. A személyes, személyre szabott utasítások azonban más jellegűek. Azt jelzik, hogy az oktató és az oktatott között személyes kapcsolat, személyes interakció van. Azt jelzik, hogy az oktató ismeri az illetőt, és személyes tervei vannak vele, szemben az arctalan, mindenkinek adott feladatokkal.

Jézus azt mondja, ha valaki… Hozzám, mint egyénhez szól, nem egy gyülekezethez, egy csoporthoz vagy családhoz. Áldott vagyok, amikor ezt megértem. Jó tudni, hogy Isten szereti a világot és törődik vele, de különleges örömöt okoz, amikor felismerem, hogy engem, mint egyént szeret, és hogy Isten különleges módon érdeklődik irántam. Hogy nemcsak egy szám vagyok egy rendszerben, hanem olyan kapcsolatot akar velem, ami csak kettőnkre tartozik!

Nézzük meg három szempontból, mit jelent utasításokat kapni. Amikor Jézus kijelentését olvassuk: meg fogja tartani az én parancsolataimat, hajlamosak vagyunk a kőbe vésett utasításokra gondolni, amelyeket Mózes kapott a Sínai-hegyen. Amikor Jézus kijelentését vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk a krisztusi tanításokra gondolni, amelyeket földi szolgálata során elmondott. De ha azt a mondatot halljuk, hogy ha valaki meghallja az én szavamat... (Jelenések 3:20), mi jut eszünkbe? Mennyiben különbözik ez az előzőektől? Vannak parancsolatok, aztán vannak szavak, és végül ott van az ő hangja. Mindegyik más-más hangsúlyt hordoz. A parancsolatok Izraelnek szólnak, a világnak szólnak, még a pogányoknak is szólnak, akik lelkiismeretüknél fogva megcselekszik a törvényben foglaltakat. Jézus szavai már kicsit közelebb állnak hozzánk, hiszen ezeket Ő maga mondta. Hol találjuk ezeket a szavakat? Papíron, könyvbe foglaltan, bizonyos fokig személytelenek, formálisak, mindenkinek szólnak. De hol vannak a személyesen nekem szóló szavak?

Fontos felismernünk, hogy az utóbbi két versben Jézus egyénekként szólt hozzánk, személyes kapcsolatról beszélt. A kulcselem itt a szeretet és a személyes interakció, Jézus támpontot ad nekünk, hogyan juthatunk el Isten szívébe! Ez túlmutat azon, hogy betartsunk bizonyos szabályokat, ajánlásokat pl. a ruha hosszára vonatkozóan vagy információkat a tizedfizetésről. Mindez odáig megy, hogy meghallod az ő hangját, amint személyesen hozzád szól, és ennek elsősorban a két személy közötti szeretethez van köze, egy olyan szeretetteljes kapcsolathoz, amely arra késztet, hogy buzgón reagálj arra, amit mond neked, mert barátok vagytok, és tetszeni akarsz neki.

Ha egy férfi messze van a feleségétől, mert az történetesen egy másik országban tartózkodik, akkor kommunikál vele, amennyire intenzíven csak tud. Ír, telefonál, de mindketten vágynak arra az időre, amikor másfajta interakciót is hozzá tudnak adni a kapcsolatukhoz, ami erősebbé teheti azt, és ami építheti viszonyukat. A férfi még mindig vágyik a személyes, szemtől-szembeni interakció kiváltságára a nővel. A szerelmi viszonyok nem arra valók, hogy távkapcsolatok legyenek, legalábbis nem hosszabb ideig. A távolság és az idő unalmassá, kihívássá és nehézkessé teszi az érintkezést. Vajon Jézus azt kéri tőlünk, hogy éljünk vele távkapcsolatban, és bizonyos szabályok betartásával tartsuk életben a kontaktust? Azt mondja, hogy ha ezt hűségesen tesszük, akkor majd megmutatja magát nekünk? Arra kér, küzdjünk azért, hogy méltóvá vagy érdemessé váljunk kegyelmére? Nyomást gyakorol ránk, hogy megfeleljünk bizonyos normáknak, s azután majd megjutalmaz minket jelenlétével?

Melyiket szeretnénk leginkább, és melyiket kapjuk meg keresztényként: kőbe vésett parancsolatait, írott szavait vagy hozzánk szóló hangját? Leírt szavakat vagy egy élő kapcsolat élő szavait? Minden sokkal könnyebb, ha egy élő baráttal dolgozunk együtt. Amikor a feleségem távol van, a hűtlenség gondolatai átfuthatnak a fejemen, és kísértésbe eshetek, hogy más nőket nézegessek; de amikor ő ott van velem, a nehéz dolgok könnyebbé válnak, mert a legnagyobb erő az ember megváltoztatására az, ha jelen van, aki szeret.

Amikor Isten Ézsaiás prófétán keresztül a jövendő új szövetségről szólt, ezt mondta:

• És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok! (Ézsaiás 30:21)

Ez egy kapcsolatról szóló kinyilatkoztatás. A könyvben lévő szavak a világnak szólnak, de a „mögöttem hangzó szó” személyesen nekem szól! Örülök, hogy mindannyiunknak megvannak a Szentírás írott szavai, amelyeket tanulmányozhatunk, de még jobban örülök annak, hogy az Ő hangja irányít engem, és amikor reggel felkelek, azt mondja: Azt akarom, hogy ma reggel ezt a részt tanulmányozd! Örülök, hogy amikor több dolgom van, sok feladat áll előttem, ő gyengéden irányít, és azt mondja: Ezt csináld meg először! – Lépésről lépésre, pillanatról pillanatra vezet és irányít engem. Erre éhezik a keresztény ember szíve, élő közösségre, és ezt adja nekünk az Úr! Jézus olyan kapcsolatról beszél, ahol annyira szereted Őt, hogy érzékeny vagy mindenre, amit mond, és válaszolsz rá. Erről beszél, vagyis nem egy szabványosított, formális kapcsolatról, nem egy testületi intézményről, amit úgy hívnak, „egyház”, hanem azt mondja: Ha valaki szeret engem, akkor megtartja szavaimat, reagál arra, amit személyesen, a füle hallatára mondok neki, és tehetek valami különlegeset annak az embernek az életében.

János evangéliuma 15. fejezetében Jézus tovább hangsúlyozza ezt a hatalmas igazságot:

• Maradjatok bennem és én is bennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőkén marad; úgy ti sem, csak ha bennem maradtok. (János 15:4)

Egy barátom csatlakozott egy bizonyos felekezethez, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy az a létező legrégebbi egyház, és hogy Isten ezt az egyházat irányította az évszázadok során. Úgy gondolja, a többi keresztény csak tévelyeg. Mi arról beszélünk, hogy a szent szellem vezet minket; ő úgy véli, hogy a szellem az egyházat vezeti, nem pedig az egyéneket. Igaz ez? Istennek nincs kapcsolata velem, mint egyénnel? Én csak egy tag vagyok egy közösségben? Csak egy arctalan kő egy Isten által működtetett rendszerben? Része vagyok az intézménynek, de semmi több? Nos, egyértelmű, hogy egyénenként fogunk üdvözülni, nem pedig csoportosan, így ez már önmagában is azt üzeni, hogy személyes kapcsolatról van szó.

Az üdvösség igazi öröme

De a kérdés többről szól, mint a megváltásról. Az üdvösséget negyvenhat évvel ezelőtt szereztem meg, ha csak ennyit akartam volna, akkor többé nincs motivációm, hogy továbbra is keressem Istent, nincs ösztönzésem arra, hogy szememet Jézusra szegezzem. Miért keresné valaki tovább, ha már mindent megkapott, amit keres? Az az igazság, hogy az üdvösség igazi öröme nem a mennyország! Még csak nem is az örök élet valósága, hanem maga Jézus Krisztus! A kereszténység értelme, öröme Jézus Krisztus! Az emberek mondják, de sokan közülük nem igazán tudják, miről beszélnek, mert Jézus egy élő személy, és ha nincs meg a személy, akkor természetesen nincs meg igazán Jézus sem! Sok embernek van kapcsolata Jézus utasításaival, Jézus tanításaival, de nincs kapcsolata magával a személlyel!

Isten tudja, hogy mire van igazán szükségünk, tudja, hogy mire vágyunk; hát nem éppen erre teremtett minket?! Nem ő az, aki ezeket a vágyakat a bensőnkbe helyezte? Arra terveztek minket, hogy olyanok legyünk, mint az alacsonyabb rendű teremtmények, hogy egyszerűen csak azért létezzünk, együnk és igyunk, és részesüljünk a bolygó előnyeiből és örömeiből? A Westminsteri Hitvallást író reformátorok jól fogalmaztak, amikor kijelentették: „Őérte lettünk teremtve, és lelkünk nyugtalan, amíg nem talál nyugalmat benne”. Amikor olyan keresztényeket találunk, akik rosszul érzik magukat, akik küzdenek, akik depressziósak és szoronganak, akkor olyan embereket látunk, akik talán megtalálták Krisztus tanításait, a kereszténység eszméit, Krisztus vallását… de nem találták meg magát Krisztust! A zsoltárosnak igaza volt, amikor azt írta:

• Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van nálad; jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. (Zsoltár 16:11)

Jézus megmutatja nekünk a győzelmes keresztény élet útját, amikor azt mondja: maradjatok bennem, de egy lélegzettel elárulja a folyamatos öröm és békesség titkát is.

• Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket beszéltem nektek, hogy megmaradjon bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék. (János 15:10-11)

Jézus azt mondja: „Megmutatom nektek az utat, adok egy kulcsot, hogy boldogok lehessetek, hogy megtudjátok, mit jelent a kereszténység, hogy megtaláljátok az igazi örömöt, mit jelent engem megismerni.” Ez a képlet a kereszténységről szól. „Ha szavaim megmaradnak bennetek, megmaradtok az én szeretetemben.” Gondolkodjunk el ezen, amikor újra megnézzük, mit mond a János 14:21-ben!

• aki engem szeret, szereti azt az én Atyám (János 14:21)

Amikor Jézus ezeket a szavakat kimondta, vajon a szeretet melyik meghatározására gondolt? A szeretetre, mint a másikkal való önzetlen törődésre? Azt mondta, ha mi szeretjük Jézust, akkor Isten is önzetlenül törődik velünk? Vagy úgy beszélt a szeretetről, mint a vágyról, hogy valakivel együtt legyünk? Aligha utalhatott az első meghatározásra, mert a világegyetem történetében soha nem volt olyan időszak, amikor Isten ne törődött volna önzetlenül minden egyes emberrel. Isten természete, hogy így szeret, és nem is lehet másképp, ezért mondja János, hogy Isten a szeretet, ezért nem tehet mást, mint hogy önzetlenül törődik másokkal. Amikor tehát Jézus azt mondja, hogy az én Atyám szeretni fogja őt, akkor nem Isten irántunk való érzéseire és hozzáállására utal, hanem arra, hogy Isten vágyik arra, hogy velünk legyen, hogy közel legyen hozzánk, hogy szoros, szeretetteljes kapcsolatban legyen velünk! Így nagyon könnyű megérteni Jézus kijelentését. Amikor az ember minden pillanatban figyel arra, amit Isten mondani akar, és válaszol a hangjára, figyelmes, fogékony és engedelmes, akkor Isten örömét leli abban az emberben, örömét leli abban, hogy ezzel az emberrel együtt lehet, és otthonra lel nála!

Jamaicában van egy közmondás, amely szerint „az alázatos borjú szopja a legtöbb tejet”. Egy jó családban minden gyermeket szeretnek a szülők, mindegyiket táplálják és gondozzák. De néhány gyerek talán jobban beengedi a szülőket az életébe. Nekünk négy gyermekünk van, két fiú és két lány. A kapcsolatom mindegyikükkel más és más, mindegyikükkel egyedi, és bizonyos mértékig ettől függ, melyikük mennyire enged közel magához. Mindig azt mondtam, hogy a legkisebb lányom, Annelie a legjobb fiam! Ugyanis már kislányként mindig mellettem volt, amikor dolgoztam és próbált segíteni. Ha ültettem valamit, ha füvet nyírtam – ő ott volt mellettem. Mindig jött a kis szerszámával, mindig mellettem sürgölődött. Ha segítségre volt szükségem, hívtam a fiúkat, ők jöttek, de Annelie kérés nélkül is jött, mindig kéznél volt. Minden gyermekemmel különleges kapcsolatom volt, de mindegyik kapcsolat attól függött, hogy ki-ki mennyire jött közel hozzám.

Isten tehát azt mondja: ha beengedsz az életedbe, akkor eljövök és otthonra lelek nálad. De hogyan engedjük be Őt az életünkbe? Úgy, hogy válaszolunk a hangjára, hogy hallgatjuk és válaszolunk, ahogy szól hozzánk, pillanatról pillanatra, nem, mint alattvalók, nem, mint egy test tagjai, hanem mint barátok, mint egy édesapa gyermekei, akik élvezik társaságát és gyönyörködnek az élő kapcsolatban, pillanatról pillanatra. Most már értjük, mire célzott Jézus: valóban otthonra lel közöttünk, valóban megnyilvánul előttünk, de a mi, hangjának való engedelmességünk az eszköz, ami által ezt megteszi! Így tölti be az életedet, mert minden mozdulatod egyszerűen Krisztus akaratának kiterjesztése, isteni lényének kiterjesztése, és ahogy folyamatosan válaszolsz neki, észreveszed, hogy mindenhol ott van körülötted, mindenhol ott van az életedben. Megnyilvánul benned és rajtad keresztül, mert megnyitottad az ajtót, hogy beléphessen és az életed részévé válhasson.

Azt hiszem, a legnagyobb lecke, amit megtanultam, hogy a cél maga az út. A legtöbben sikerre törekszünk az életben, de gyakran úgy tekintünk a sikerre, mint arra a pontra, amikor elérjük az út végét. A keresztény életben sokak számára az út vége a mennyország, az örök élet; az a pillanat, amikor az Úr eljövetelekor átváltozunk. De ha ez a cél, akkor mindannyian belátjuk, nem valószínű, hogy még életünkben elérjük az út végét. A legvalószínűbb, hogy úgy halunk meg, hogy soha nem érünk az út végére, és állandó frusztrációval élünk, felismerve, hogy kevés reményünk van arra, hogy ebben az életben elérjük a célunkat. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a célunk a tökéletes bűntelenség vagy a teljes győzelem élete. Azon kapjuk magunkat, hogy azt keressük, mit adhat nekünk az Úr, hogyan tudja beteljesíteni a törekvéseinket. Erőfeszítéseink félresiklanak, és állandóan csalódni fogunk.

De mi van akkor, ha célunk az Úr?! Ha célunk Ő maga, mikor érünk az út végére? Mikor érkezünk meg? Ha vele vagyok, akkor már elértem a célomat! Az utazás a cél! A cél ő maga, és amikor nála vagyok, akkor értem az utazás végére! Maga az Úr a jutalom, és ha ezt megértjük, teljesen másképp látjuk a sikert és a kudarcot. Nem számít, ha van egy feladatunk, és úgy tűnik, hogy kudarcot vallottunk abban a feladatban, még akkor sem, ha tucatszor kell próbálkoznunk, mire teljesítjük. Mit számít, ha azt tucatszor is képesek vagyunk megcsinálni az Úrral?! Csak az számít, hogy velünk legyen, ez az élet célja, és talán azért kell tucatszor elvégeznünk ugyanazt a feladatot, hogy az Úrral együtt dolgozhassunk. Ha képes vagyok vele maradni, akkor sikeres vagyok, de ha képes vagyok elvégezni a munkát, és útközben elveszítem Őt, akkor kudarcot vallottam, mert ő maga a cél. Ha vele járok, akkor megérkeztem. Az út a cél.

Ha így közelítünk az élethez, akkor nem lesz kudarc. A kudarc KIZÁRÓLAG azt jelenti, hogy elveszítem a Jézussal való kapcsolatot, hogy egyedül, saját erőből működöm. A siker egyszerűen azt jelenti, hogy Ő velem van, mert Ő a célom, a vágyam, és nincs más törekvés, nincs más mércéje a sikernek.

David Clayton