Valahányszor Istenről és a vallásról gondolkodunk, az elsődleges kérdésünk, mit nyerhetünk mi ebből, mit kaphatok én? Mit tehet értem Isten? Hogyan tudna Isten megáldani engem, hogyan tehetne boldogabbá? Nemrég, ima közben eszembe jutott az a kérdés, hogy maga Isten milyen nyereséggel számolhat e kapcsolat által? Ezt a kérdést soha nem szoktuk feltenni magunknak. Tudom, hogy kívánom ezt a kapcsolatot, tudom, hogy próbálok erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy működésben tartsam. Ha azonban egyoldalú kapcsolatban élünk, egy idő után feszültté válunk, azon töprengve, eléggé keményen próbálkozunk vagy épp túlzásba visszük? Ténylg célt érünk? Ha így közelítjük meg vallási tapasztalatainkat, akkor állandóan megkérdőjelezzük az Istennel való viszonyt, és mindig úgy érezzük, hogy nem teszünk eleget. Az ilyen helyzet nyomás alá helyez bennünket, ezért nagyon hasznos, ha tudjuk, hogy a másik is érdeklődik, hogy ez egy kölcsönös kapcsolat. Én keresem azt a személyt, és ő is keres engem. Valahogy ez a vallási egyenletnek egy olyan oldala, amiről úgy tűnik, soha nem beszélünk. És mégis, minél többet gondolkodom rajta, annál inkább rájövök, hogy abszolút létfontosságú, ha valóban értelmes kapcsolatot szeretnénk folytatni Istennel.

• De te, Izrael, én szolgám. Jákób, akit elválasztottam, Ábrahámnak, az én barátomnak magva. (Ézsaiás 41:8)

Ez egyike azoknak a bibliai verseknek, amelyek az első pillanattól kezdve felkavartak. Képzeljük el, hogy a hatalmas Isten valami ilyesmit mond: „Ábrahám, az én barátom!” Hogy a mennyek Uralkodója ránéz egy hús-vér emberre, egy egyszerű rovarra, és azt mondja: „barátom”… Valahogy mindig bennem élt az éhség erre az intenzív, örök kapcsolatra. Vágyakoztam, hogy megérintsek valaki nálam nagyobbat! Akkor találom meg az életem Lértelmét, ha kapcsolatba kerülhetek ezzel a nálam nagyobb Lénnyel.

Állítsuk szembe ezt a vágyat a világi emberek „megszállottságaival”. Vannak, akik a bútoraik szerelmesei, vannak, akik az autójuké, mások a tanulmányaiké, megint mások a hazájuknak mondott országé. Néhányan a társadalomban elfoglalt helyük megszállottjai. Olyan dolgokat keresnek, amelyek végül úgy eltűnnek, mint a szélfuvallat. De az én szívemben, mióta megértettem, hogy van Isten, azóta éhezem arra, hogy az életem örök értékét megtaláljam. És tudom, hogy ezt egyetlen helyen, Istenben találhatom meg.

Ezért az ilyen kijelentések mélyen felkavarnak engem: „Ábrahám, az én barátom”. Az, hogy a világegyetem Istene, minden dolgok Teremtője, a Mindenható, aki milliárdnyi világot teremtett, ránézhet egy emberi lényre, és úgy hivatkozhat rá, hogy „barátom”, ez egy kútmély gondolat. Folyamatosan vonzza a szívemet, és szeretném megtudni, hogyan beszélhetett Isten így Ábrahámról. Ha rájövök, akkor támpontot kaphatok ahhoz, hogy talán én is eljuthatok erre a helyre, hiszen Isten is ezt akarja.

Tehát feltettem a kérdést, mi teszi igazán boldoggá Istent? A legnépszerűbb és leggyakoribb válasz az engedelmesség. Rendszerint mindenkinek ez jut eszébe először, és bizonyos szempontból ez természetes, hiszen sokak vallása teljesítményalapon működik. Általános elképzelés szerint létezésünk célja és oka az, hogy Isten tetszését elnyerjük, hogy a neki való tökéletes engedelmességben éljünk. Sokak számára a vallás még mindig arról szól, hogy megpróbáljunk olyanná válni, ami Istennek tetszik. Ez a megközelítés azonban azt sugallja, hogy Isten boldogsága a mi állapotunktól függ, ami azzal függ össze, hogyan teljesítünk. Ez egy teljesen természetes emberi nézőpont, és így minden alkalommal, amikor Istenhez fordulunk, a lelkünk mélyén mindig ott vannak ezek a kérdések: vajon az állapotom és a teljesítményem megfelel-e a követelményeknek? Alkalmas vagyok-e arra, hogy itt legyek? Úgy tűnik, hogy a vallásom mindig körülöttem forog, az én felkészültségem, az én alkalmasságom, az én elfogadhatóságom, az én állapotom körül.

Így neveltek és tanítottak bennünket a vallásról, ezért felteszem magamnak a kérdést, hogy mit akar Isten valójában ebből kihozni? Mit kap ebből Ő? Lehetséges, hogy csak úgy, minden hátsó szándék nélkül, minden vágy nélkül, hogy bármit is nyerjünk Tőle, csak úgy odajöjjünk és leüljünk mellé, és tökéletesen boldogok legyünk Vele? Lehet így, hogy nem várunk mást, csak barátságot? Vajon ez a szíved vágya? Ez a gondolat lángra lobbantott. Valahogy úgy éreztem, hogy az elmém megragadta a világegyetem legnagyobb célját, a létezésem legnagyobb célját.

Ha megnézzük a Bibliát, úgy tűnik, mintha Isten mindig azt hangsúlyozná, hogy keressetek engem, keressetek engem. Azt mondja: „Féljétek Istent és tartsátok meg parancsolatait, ez az ember egész kötelessége!” „Keress engem és megtalálsz, ha teljes szívedből keresel!” Mindig arról van szó, hogy Istent üldözöd, olyan, mintha Ő hátradőlne egy kis távolságban, és azt mondja, „próbáld meg egy kicsit jobban!” Úgy tűnik, Ő a cél és a jutalom, és a te egyetlen feladatod, hogy tovább hajszold. Valahogy, ha minden feltételt teljesítesz, akkor Ő azt mondja: „Rendben, adok neked egy kis boldogságot. Megadom neked a jelenlétemet, és így most már boldog lehetsz.”

De ha másik nézőpontból teszem fel a kérdést: mit nyer Isten mindebből, ha kap egyáltalán valamit? Mi Isten célja a világegyetemben? Csak az, hogy megpróbálja megtalálni a módját annak, hogy te teljesítsd a feltételeket, és így elégedetté teszed Őt? Van valami zavaró ebben a feltételezésben. Akadnak érthetetlen igék ennek fényében. Például a következő sokatmondó, gyönyörű vers:

• hozd meg az én fiaimat messzünnen, és leányimat a földnek végéről, mindenkit, aki csak az én nevemről neveztetik, akit dicsőségemre teremtettem, akit alkottam és készítettem! (Ézsaiás 43:6-7)

Ebben a versben minden arra mutat, hogy én közeledjek, én teljesítsem a feltételeket. Isten a saját dicsőségére teremtett engem. Vagyis a nyomás rajtam van! Azért létezem, hogy dicsőítsem Istent. Úgy tűnik, mintha Isten azt mondaná, hogy akkor kapok valamit, ha megdicsőítem Őt. De mit érek én személyesen Isten számára? Csak azért élek, hogy Őt dicsőítsem? Azért, mert felhasználható vagyok arra, hogy prédikáljak másoknak, vagy hogy kinyilatkoztassam Istent a világnak? Van-e bennem bármi, ami eredendő értékkel bír számára?

Nos, szerencsére a Biblia más helyeken a kapcsolat egy másik oldalát is megmutatja nekünk. Van néhány példabeszéd Jézustól, ami azt sugallja, hogy önmagamban értékes vagyok, éppen azért, mert én én vagyok. Az elveszett fiúról és az elveszett bárányról szóló példázatban arról van szó, hogy elmegyek, eltévedek, és Isten jön, hogy megkeressen engem. Miért jön el, hogy megkeressen engem? Nos, az elveszett juh példázatában azért jön, mert értékel engem, de nem mondja meg, miért. Lehet, hogy azért, mert a tulajdona vagyok, mert hasznos lehetek a misszió mezején, vagy megfelelően képviselhetem őt a világban? De miért akar engem valójában?

Tapasztalatom szerint (és azt hiszem, ez a legtöbbünkről elmondható), az egyik dolog, amit igazán visszataszítónak találunk egy kapcsolatban, amikor úgy tűnik, hogy valaki csak azért akar megtalálni téged, mert valamit kaphat tőled. A fő cél, hogy hasznot húzzanak belőled, és úgy tűnik, egyébként nem értékelnek téged. Miért van az, hogy néha, amikor koldusokkal találkozunk az utcán, kétszer is meggondoljuk, mielőtt adnánk nekik valamit? Mi ennek a pszichológiai oka? Ezek a koldusok csak egy eszközt látnak benned, hogy megszerezzenek valamit. Egyáltalán nem értékelnek téged, kivéve, ha kaphatnak tőled valamit. Minden alkalommal, amikor kapcsolatba lépnek veled, azért teszik, mert szeretnének valamit nyerni. A legtöbb ember nagyon gyakran így viszonyul Istenhez. Szeretnének a barátai lenni, szeretnének jó kapcsolatban lenni vele, de csak az ajándékai miatt. Még ha megpróbáljuk is ezt másodlagossá tenni, mégis ez a kapcsolat igen fontos részét képezi. De még ennél is nyugtalanítóbb az a kérdés, hogy vajon van-e hasonlóan önző ok abban, amiért Isten akar velünk kapcsolatban lenni.

Nehézséget jelent, amikor egy kapcsolatban a hangsúly mindig csak: én, én, én. Hogy érzi magát egy férfi vagy egy nő, ha együtt vannak, és a másik csak magára gondol? Hogyan működik ez a viszony? Kétségtelenül kudarchoz és előbb-utóbb a kapcsolat végéhez vezet.

Az igazi barátság kulcsa

Szeretnék különbséget tenni a szeretet és a barátság között. Lehet szeretni valakit, de mégsem feltétlenül vagyunk barátok. Ez nyilvánvaló, mert a Biblia is ezt mondja: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (János 3:16) Tehát Isten szereti a világot, mégsem áll baráti viszonyban a világgal, s a világ sem barátja Istennek. Ez nagyon sok keresztényre is igaz – Isten szereti őket és van egyfajta kapcsolata velük, ez azonban nem barátság. Mi az első és legfontosabb eleme egy barátságnak? A megbecsülés. Nos, van különbség a szeretet és a megbecsülés között? Isten mindannyiunkat szeret, de vajon értékel-e mindannyiunkat? Mi szeretjük Istent, de vajon mi értékeljük-e Istent? Azon gondolkodtam, mi teszi a barátságot egyedivé és különlegessé, mert én tényleg Isten barátja szeretnék lenni. Már az Ő szolgája vagyok, már az Ő fia vagyok, de szeretnék a barátja lenni!

Szükségszerűen együtt kell lenned a fiaddal, és együtt kell működnöd a szolgáddal. De az, hogy a barátoddal vagy, az a te választásod. Barátom az, akit azért választok, hogy vele legyek, mert a kapcsolatunk boldoggá tesz. Emlékszem, egyszer volt egy barátom, aki ma már nem a barátom. Néha visszagondolok, és azon tűnődöm, miért voltunk olyan közel egymáshoz annyi éven át? Ha jobban belegondolok, rájövök, hogy ez a barátság olyasvalami volt, aminek nagyon örültem. Amikor beszélgettünk, az mindig természetes és könnyed volt, és élveztem a társaságát. Egyikünk sem akart semmit a másiktól, és az egyetlen dolog, amiben hasznát vettük egymásnak, az volt, hogy élveztük a közös beszélgetést, leginkább az Úrról. Az egyik fő oka annak, hogy a dolgok olyan könnyedén mentek közöttünk, az volt, hogy én csodáltam ennek az embernek a jellemét, ő pedig az enyémet. Én csak őmiatta akartam a barátságát, ő pedig csak miattam akarta a barátságomat. Semmi mást nem tudtam neki adni, és neki sem volt mit adnia nekem, ez csak barátság volt. Elgondolkodtam, miért volt ez számomra olyan különleges, és rájöttem, azért, mert nem voltak elvárások a kapcsolatunkban. Egyszerűen csak élveztem a társaságát önmagáért, és ennyi volt minden. A jelleme miatt jól éreztem magam mellette, és ez fordítva is így volt. Azt is felismertem, hogy amikor a barátság szétesett, ez az elem már nem volt meg. Tehát a barátságokat az jellemzi, hogy az emberek nem a kinyerhető árukra vagy előnyökre, hanem a személyre összpontosítanak. Amikor egy kapcsolat azon alapul, hogy mit kell adnod, legyen szó akár romantikus kapcsolatról, akár másról, akkor ingoványos talajon állsz. Mert eljön az idő, amikor nem tudsz adni, és akkor mi történik? Eljön az idő, amikor nem felelsz meg a mércének, amikor már nem elégíted ki az illető igényeit, és akkor mi történik? Ez a fajta kapcsolat ingatag, és ez az oka annak, hogy a vallási tapasztalat sok ember számára bizonytalan lábakon áll. Megértik Isten vallását, de nem ismerik Isten barátságát.

Egy kisgyermek szintje

Ne feledjük, egy kapcsolat mindkét oldaláról beszélünk – ahhoz, hogy egy barátság valóban működjön, kölcsönös tiszteletre, kölcsönös csodálatra és kölcsönös vágyakozásra van szükség. Tudod, hogy te Isten barátja akarsz lenni, de a kérdés az, hogy Ő akar-e a barátod lenni? Mit tudsz felajánlani Neki? Mit kell hoznod a kapcsolatba? Legtöbbször azt gondoljuk, hogy amit mi hozzá tudunk tenni, az a teljesítményünk – lehetek jó parancsolattartó, megtanulhatok szeretni, és ha ezeket a dolgokat megteszem, akkor a kapcsolat részemről teljesül. Azt hisszük, Ő ezt igényli, és ha ezt látja bennem, akkor a barátom akar lenni. De ha belegondolunk, rájövünk, hogy ez egyfajta feltételes kapcsolat, és a teljesítményemen alapul.

Mindig szívesen beszélek a családomról, különösen az unokáimmal való kapcsolatomról. A legkisebb unokám még csak pár hónapos, és máris találtam néhány tanulságot az ő esetében is. Az egyik dolog, amit észrevettem, hogy ha játszottam vele, mosolyogtam és próbáltam felhívni a figyelmét, ő közömbösen félrenézett. Különféle mozdulatokkal próbáltam a figyelmét felhívni, hogy „hé, erre nézz, itt vagyok!” De mintha túlnézett volna rajtam, a fejem fölé, és egyáltalán nem látott volna engem. De most már ott tart, hogy amikor a közelében vagyok, mindig felragyog a szeme, ha meglát. Felém mozdul, rám mosolyog, játszik velem és megérint. Ó, micsoda boldogságot jelent ez nekem! Úgy érzem, egész nap vele akarok játszani. A tény, hogy felismer és felém nyúl, boldoggá tesz. Még e kis forgatókönyv által is sokat tanulok. Úgy értem, 69 éves vagyok, ez a baba még csak néhány hónapos, mégis képes örömet okozni nekem. Lehet, hogy csak egy szentimentális vénember vagyok, vagy éppen bolond? De nem hiszem, hogy így van.

Úgy gondolom, Isten úgy teremtett minket, hogy megismerjük Őt, és a szereteten és közösségen alapuló emberi tapasztalatokban olyan leckéket rejtett el, amelyek segítenek megérteni Őt. Nem láthatom Isten arcát, nem tudnám elviselni a látványát a jelenlegi formámban, hogyan tanulhatnék tehát tőle, róla? A földi kapcsolataimon keresztül. Megérteti velem, hogy valaki, aki sokkal idősebb, sokkal bölcsebb, sokkal nagyobb és sokkal érettebb, hogyan találhat örömet egy kis nyávogó dologban, ami semmit sem tud adni cserébe. A tanulság az, hogy nem kell azonos szinten lenned ahhoz, hogy barátok legyetek valakivel, nem kell azonos intellektuális képességekkel rendelkezned ahhoz, hogy örömet szerezz a másiknak. Vajon Isten képes-e megtalálni bennem ezt a fajta elégedettséget? Az egy dolog, hogy én keresem Őt, de a szívem vágyik arra a bizonyosságra, hogy Ő örül, ha velem lehet, hogy tudja, ha nem keresem Őt, akkor hiányzik neki a társaságom. Hiányzik neki az az öröm, ami a szívébe költözik, amikor az arcába mosolygok, és feléje nyúlok.

Megfontoltam mindezt és arra jutottam: „Istenem, nyolcmilliárd emberrel van dolgod a Földön, és egy egész világegyetemmel. Ki vagyok én, hogy örömöd leld bennem? Ki vagyok én, hogy Te velem akarsz barátkozni?!” Ha van egy autóm, akar-e a barátom engem, mert az autó rendelkezésére áll? Ez egy döntő elem annak meghatározásában, hogy milyen egy kapcsolat, mert ebben a világban az emberek általában érték- és haszonelvűek. Úgy növünk fel, hogy az alapján értékelnek minket, amit nyújtani tudunk, de csodálatos tudni, ha esetleg mégis csupán önmagamért értékelnek, még akkor is, ha nincs mit adnom. Nagyon kielégítő az ilyen jellegű tudás, és akkor a legértékesebb, ha tudjuk, hogy Istentől származik.

Szeretet kontra barátság

A másik unokám, Cayde mindig szeret a közelemben lenni, és ezt nagyra értékelem. Néha az irodámban dolgozom, és ő csak jön és leül a sarokba, olvas vagy néz valamit. Nem muszáj ott lennie, de szeretne. És még ha nem is mond semmit, akkor is megmelengeti a szívemet, hogy ott van. Örülök, hogy a közelemben akar lenni, mert ez egy olyan kor, amikor a fiataloknak általában nincs idejük az idős emberekre. Néha jön, és azt mondja, hogy éjszakára maradni akar, és ha beleegyezem, tudom, hogy nehéz éjszakának nézünk elébe. Mert akkor kell majd lefektetnem, amikor én aludni szeretnék, mesét kell majd olvasnom neki, mielőtt elalszik, és talán egy kicsit tovább fog ébren tartani, mint a megszokott. Szóval tudom, hogy egy kemény éjszaka van kilátásban. Egy reggel imádkoztam, és valami megérintett a sötétben. Természetesen megijedtem, és amikor felnéztem, ő volt az. Egyszerűen odahúztam magamhoz, és elkezdtem vele imádkozni, bár tudtam, hogy kicsit nehezebb lesz, ha ő is ott van mellettem. Nem éreztem csalódottságot vagy bosszúságot, ellenkezőleg, boldoggá tett a tudat, hogy jól érzi magát a közelemben.

Szóval, tanulok ezekből az esetekből, és folyton azt kérdezem magamtól, vajon Isten, a mindenható tényleg így érez? Hogyan nézhetünk erre a nagyszerű Lényre, és hogyan hozhatjuk le Őt emberi szintre? Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ő képmására lettünk teremtve. A legjobb kapcsolataink, legmeghatóbb élményeink annak a tükörképe, amit Isten magáról akar tanítani nekünk! Amikor erre gondolok, rájövök, hogy sok embert szeretünk, de nem igazán értékeljük őket. Akiket értékelünk, és akik viszonozzák ezt az érzést, azokkal jó barátok leszünk. A szeretet abban fejeződik ki, hogy teszünk dolgokat, hogy kedvesek vagyunk, de a barátság teljesen más szinten van. A barátság megbecsülést feltételez.

Így hát felteszem a kérdést: értékel-e engem Isten? Tudom, hogy szüksége van a szolgálataimra, és a Biblia számos kijelentése erről szól, hogy szolgálnunk kell Őt, hűségesnek és elkötelezettnek kell lennünk. De vajon értékel-e engem Isten? Mit tudok neki nyújtani? Mit kap Ő tőlem? Nos, ha megnézzük az 1Mózes 3:8-at, akkor a Bibliában az első olyan helyet látjuk, ahol Istennek az emberekkel való kapcsolatáról van szó: És meghallották az Úr Isten szavát, amint a kertben járt a nap hűvösén; és Ádám és felesége elrejtőzött az Úr Isten színe elől a kert fái közé. Nem tudom, hogy Isten énekelt-e vagy beszélt, de ők hallották a hangját. Nyilvánvaló, hogy ezt Isten eddig is rendszeresen tette, hiszen jól ismerték a hangját. Akkor miért jött le, hogy beszéljen Ádámmal és Évával? Azt akarta, hogy a tanúi legyenek? Nem volt senki, akinek tanúskodhattak volna. Azt akarta, hogy Őt képviseljék helyesen a világban a többi ember között? Nem volt senki más a világon. Akkor miért jött le Isten a kertbe? Bizonyára azért, mert a mindenható nagy Isten egyszerűen csak élvezte a társaságukat. Velük akart lenni – csak úgy!

Tehát eljött hozzájuk a kertbe, de miért is? Akkor Ádám és Éva valószínűleg azt gondolta, azért jön, hogy megítélje őket, mert elvették a gyümölcsöt. De az igazság az, hogy Isten az együttlétért jött, hogy a barátaival legyen, ők viszont elbújtak előle! Valami drasztikusan megváltozott, és ez nem Isten volt! Ez egy tragikus történet, de az igazság az, hogy Isten ma is ugyanolyan jó szívvel van irántunk. Bár nyolcmilliárd ember él ezen a bolygón, az én szívem és az én helyem értékes Neki, az én közösségem értékes Neki. Amikor reggel megyek, hogy találkozzak Vele, Ő mosollyal az arcán vár rám, örül, hogy eljöttem. Nagyra értékel minden hibámmal együtt, a dolgok ellenére, amiket tettem, a sok kudarcom ellenére Ő értékel engem, és ugyanúgy akar engem.

Ha azt szeretnéd, hogy az imaéleted szép legyen, ha igazán élvezni akarod, akkor a megfelelő hozzáállással menj Istenhez! Csak azért menj hozzá, hogy élvezd őt, csak azért, hogy vele legyél, és boldog légy vele, és meglátod, mi fog történni! Amikor végeztél, nem akarsz majd elmozdulni, mert annyira élvezed a közösséget, és boldog vagy. Isten igazi barátai, a hozzá legközelebb álló emberek azok, akiknek az életében végül a legnagyobb dolgokat tudja tenni. Ők azok, akik nem anyagi javakat keresve jönnek Hozzá, vagy azért, mert Ő nyereséget tud nekik adni. Ők azért jönnek Istenhez, mert Őt akarják. Következésképpen és paradox módon ők azok, akik a legnagyobb áldásokban részesülnek, mert Isten annyira közel van hozzájuk, Hozzá tartoznak, és Ő azt teheti az életükben, amit akar.

Isten öröme

A zsoltárok egyik verse a következőket mondja: Mert az Úr gyönyörködik az ő népében, a szelídeket üdvösséggel ékesíti. (149:4) Ez egy gyönyörű vers! Mit jelent az, hogy gyönyörködik? Azt jelenti, hogy boldoggá tesz. Isten azt mondja: az én népem boldoggá tesz engem, örömömet lelem benne! És mi az eredmény? Megszépíti a szelídeket az üdvösséggel. Megkapják a csodálatos „béren kívüli előnyöket”. Isten örömét leli benned, és ez egy kölcsönös kapcsolat – Ő üdvösséggel ékesít fel téged. Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr. (Jeremiás 9:23-24) Örülj, hogy ismeri a jellemedet, örülj, hogy tudja, milyen ember vagy, mert akik ismerik Istent, azok állnak hozzá a legközelebb. Akik a legjobban ismerik Őt, azok bíznak benne a legjobban, azok találják meg benne az örömüket. Dicsekedjék tehát Isten népe azzal, hogy megismerte Őt, és hogy rájött, hogy Ő az az Isten, aki örül a népében, vagyis örömét leli benne.

Felelt Jézus és mondta neki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. (János 14:23) Apám szeretni fogja! Ez egy mély és megdöbbentő kijelentés! Isten az egész világot szereti, de különleges kapcsolata van azokkal, akik beengedik Őt az életükbe, azokkal, akik a barátai lesznek, azokkal, akik nemcsak keresik Istent, hanem válaszolnak is arra, hogy Ő keresi őket. Miért döntöttél úgy, hogy ott élsz, ahol élsz? Általában ott élsz, ahol élni akarsz. Azért választod, hogy ott élj, mert élvezed az élményt. Isten tehát azt mondja, hogy azért „lakom nála”, mert élvezi, hogy ott lehet! Ez nem egyoldalú, nem csak én akarom, kétségbeesetten próbálom megtalálni a módját, hogy áttörjek, Ő is ugyanúgy akarja. Így tudom, hogy értékes vagyok, hogy akarnak, hogy megbecsülnek, és ez mindennél értékesebbé tesz a világon. A világegyetem legnagyszerűbb Személye a barátom, és Ő akar engem. Mit számít bármi más? Mindig emlékezz arra, hogy Atyád értékel téged, és önmagadért akar téged, nem pedig azért, amit adhatsz. Ez íródjon a szívünkbe, örökre!

David Clayton