Elmesélek két, tanulságokkal bíró hétköznapi történetet. A feleségem irtózik mindenféle rágcsálótól és rovartól. Ajtón-ablakon mindenütt szúnyoghálók, semmi nem jöhet be a házba. Mindig azt mondom, ha tűz lenne, nehezen tudnánk vész esetén kijutni, de mindegy, azt akarom, hogy a feleségem boldog legyen, ezért együttműködöm vele a kérdésben. Nem juthatnak be szúnyogok, bogarak és főleg gyíkok. Ha egy is besurran, az már komoly válsághelyzet. Senki nem alhat, amíg meg nem találom azt a gyíkot. Nem számít, éppen mit csinálok, ott kell hagynom, és meg kell keresnem az állatot, el kell kapnom és meg kell szabadulnom tőle. Általában kidobom őket a bokrok közé. De ezeken is túl a patkányok különösképpen utálatosak. Véletlenül sem szabad őket beengedni, a házunk le van zárva előttük. Azért különösen gyűlöletesek, mert Jamaicában egyes rágcsálók a leptospirózis nevű, alkalmasint halálos betegséget hordozzák.

Az első patkány

Egy nap, nem is olyan régen, a feleségem megmutatta, hogy valami átrágta magát az alufólián, amely a tűzhelyen lévő sült krumplit fedte. Kíváncsi volt, mi okozhatta. Az egyetlen, ami eszembe jutott, hogy egy patkány tette! De hát ez kizárt, lehetetlen, mert egy patkány sem tud bejutni a házunkba, hiszen az olyan, mint a Fort Knox erődítmény minden rágcsáló ellen. Ezért annak eshetősége, hogy mégis egy patkány lappanghat valahol a házban, olyan súlyos válsághelyzetet teremtett, amelyet képtelenek voltunk elfogadni.

Pár nappal később a feleségem elborzadva jelentette: „Láttam egy hatalmas patkányt a konyhában!” Erre aztán macsétával berohantam, és alaposan átkutattam minden zugot, ám nyoma sem volt a tettesnek. Bezártuk az ajtót, hogy véletlenül se juthasson ki, de ezzel támadt egy még komolyabb probléma. A feleségem nem tudott bemenni a konyhába, mert a hívatlan vendég ott ólálkodott. Ez azt jelentette, hogy nem kaptam vacsorát, és semmi nem történhetett a konyhában, amíg el nem kaptuk ezt a patkányt. Szereztünk néhány ragasztócsapdát, és stratégiailag fontos pontokon elhelyeztük őket. Nem sokkal később az egyik tele lett patkányszőrrel. Úgy tűnt, az állat beleragadt a csapdába, de megszökött. Ez azt jelentette, hogy különösen erős példány lehet, mert a ragasztócsapda nagy volt, mégis sikerült megszöknie. Akárhogyan is kerestük, nem találtuk. Ezért egy kis pirított kókuszt tettünk a csapdára, mivel a patkányok szeretik ezt a finomságot. Rövidesen heves csatazaj ütötte meg a fülemet, és bizony, ott volt a gazfickó. Így hát kivittem kertbe, jól tudván, hogy végre kell hajtanom a rajta a halálos ítéletet. Ránéztem a patkányra, és tudtam a bűneit. Az első, hogy patkány volt. A második, hogy bejött a konyhámba, és veszélyeztette a családom nyugalmát. Ezért meg kellett halnia.

A feleségem, aki általában nagyon szelíd és gyengéd, meglepett azzal a javaslatával, hogy fújjunk rovarirtót a szemébe. Megértettem, hogy csak azért volt dühös erre a patkányra, mert bejutott a konyhájába, és veszélyeztette az egészségünket. Mégis azzal érveltem, hogy bár meg kell halnia, mert veszélyt jelentett ránk, nem kell, hogy mi is szenvedést okozzunk neki. Mivel érdemelte ki, hogy szenvedjen? Csak egy patkány volt. Így hát nyakon vágtam a machétával, hogy gyors halála legyen.

Több dolgot is megértettem a patkány esete kapcsán. Az első, hogy a patkány a természetéből fakadóan patkány módjára viselkedett, semmi rosszat nem tett. Kinek a hibája, ha a patkány leptospirózist hordoz? Szándékosan teszi? Ha olyan természetű, hogy felfalja az élelmiszereket, akkor ezt szándékosan teszi, hogy engem bosszantson? És mégis, amikor elkapjuk, annyira feldühít bennünket az általa hordozott veszély miatt, hogy néha még bosszút is akarunk állni rajta. A józan ész azt diktálja, hogy a patkánynak meg kell halnia, de nem kell szenvednie. Rendben van, ha meg akarsz szabadulni a veszélytől, de miért kell közben fájdalmat okozni? Ez az egész eset eszembe juttatott valamit.

• Mert tudom, hogy bennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. (Róma 7:18-19)
• egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké (Róma 5:19)
• Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. (Róma 7:20)

Ezek szerint ahogyan a patkány nem tehet arról, hogy patkánynak született, az ember sem tehet arról, hogy bűnösként jön a világra. Nem hibáztathatsz valakit azért, mert pusztán önmaga. Nem hibáztathatsz egy patkányt azért, mert patkány, de mégis, mi történjen vele? Meg kell halnia, mert annak ellenére, hogy nem tehet róla, halálos betegséget hordoz. Ha a patkány olyan helyre bemászik, ahol veszélyezteti a családomat, rávizel az edényeimre és megeszi az ételemet, az élet védelme érdekében meg kell szabadulnom tőle. Nem gyűlölöm a patkányt, de tudom, hogy végezni kell vele.

A második patkány

Most jön egy újabb patkánytörténet. Egyik nap a nappaliban ültünk a lányommal, aki hirtelen felkiáltott: „Papa, patkány van a kertben!” Felkaptam a macsétát és kirohantam. Ha bárhol a környezetemben patkányt látok, általában megszabadulok tőle. De amikor lecsapni készültem, a kis patkány elindult felém! Ilyen még soha életemben nem történt velem! Szóval, volt egy pillanatnyi döbbenet és meglepetés, ezért leengedtem a szerszámot. A kis rágcsáló egészen a cipőmig kúszott és leült! Nem akartam többé leütni, hanem az jutott eszembe: ez a szegény teremtés biztosan beteg! Valami nincs rendben vele. Az unokám kijött, és azt mondta: „Nagyapa, éhesnek tűnik, hadd etessem meg!” Azt mondtam: „Nem, Cayde, nem etethetsz patkányt, nem akarunk egy ilyen teremtményt erre bátorítani!” De ő ragaszkodott hozzá, hogy megeteti. Így hát hagytam, hadd kapjon egy kekszet; meglepetésünkre elfogadta és azonnal belekóstolt. Felült a hátsó lábaira, és minden félelem, aggodalom nélkül megette az egészet!

Megböktem egy bottal, de nem akart elfutni. Elindultunk befelé, az állat követni kezdett minket. Hirtelen minden megváltozott vele kapcsolatban. Még mindig a kezemben volt a macsétám, de most már azt néztem, nem jár-e arra egy kóbor macska. Korábban az volt az első gondolatom, hogy odadobom egynek, hátha elintézi, de most már azt néztem, hogy meg kell-e védenem tőlük! Pusztítóból hirtelen védelmezővé váltam! Miért is csináltam ezt? Ez a jószág is valószínűleg leptospirózist hordozott. Ha bejutna a házba, valószínűleg felfalná az élelmünket, és általános dúlást végezne, én mégis másképp gondolkodtam, hirtelen meg akartam védeni ezt a teremtményt. Mi volt az oka? Az, hogy teljes bizalmat mutatott irántam. Nem futott el előlem, és nem félt tőlem. Bízott bennem, és emiatt az egész hozzáállásom megváltozott vele szemben. Korábban kész voltam elpusztítani, most viszont kész lettem megvédeni.

Soha nem gondoltam volna, hogy a patkányok révén mennyei leckében lesz részem, mégis megtörtént. Világosabban megértettem, Isten miért csak annyit kér tőlünk, hogy bízzunk benne. Amikor félünk Tőle és minden tettünkkel csak kárt okozunk – az egyetlen dolog, amit Ő tehetett, hogy egy napon könnyes szemmel azt mondta Ádámnak: „El kell távolítanom téged, veszélyt jelentesz az univerzumra. Nem engedhetem meg, hogy olyan helyen élj, ahol csak a jóság uralkodik.”

De ha egy kicsiny rágcsáló vagy, és jössz, és követed Őt, és azt mondod: „Tudom, hogy nem árthatsz nekem, tudom, hogy etetni fogsz, és jól fogsz bánni velem, veled akarok lenni!” Isten csodálkozva azt mondja: „Megvédelek mindenkitől, aki megpróbál bántani téged. Sőt, mi több, még az otthonomba is befogadlak!” Mert, hogy őszinte legyek, én is erre gondoltam a patkánnyal kapcsolatban. Eszembe jutott, hogy kis kedvencként befogadjuk. Ha nem lenne betegséghordozó, ez egy olyan barátságos jószág, hogy jó lenne etetni és tartani, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. De végül nem mertem megkockáztatni a lehetséges betegségek miatt. Így fogtam és a kertfalon túlra tessékeltem, egy nyitott telekre. Nem tudtam megölni, és reméltem, hogy egy macska vagy ragadozómadár nem kapja el, de képtelen voltam végezni vele. Emlékszem erre a kis teremtményre, mert ez volt az egyetlen patkány az életemben, amelyik így bízott bennem, az egyetlen patkány, akit nem kellett megölnöm.

Segített megérteni, hogy Isten miért képtelen bárkinek ártani, aki bízik benne, és miért csak egyetlen dolgot kér. Azt mondja, hogy higgyetek és bízzatok bennem! És ha bízol Istenben, és felismered, hogy Ő nem akar neked rosszat, ha megérted, hogy Ő csak önmagadért akar téged, és csak miattad szeret, ha ezt megérted, akkor garantált, hogy Isten mindig megvéd, és mindig átölel téged. Sőt, meggyógyít a bűn „leptospirózisából”, hogy alkalmas legyél arra, hogy vele élj az Ő otthonában! Ezt a leckét tanultam meg a két patkány esetéből, és hálát adok Istennek, hogy úgy gondolhatok Őrá, mint barátomra. Amikor Istenhez megyünk, nem azért megyünk, mert muszáj vagy mert fenyegetve vagyunk, vagy mert félünk haragjától. Hanem azért megyünk, mert akarunk, mert szeretünk Vele lenni. Ő nem fenyeget, és nem mondja, hogy ’ha nem jössz, ez vagy az fog történni’. Azért vagyok ott Vele, mert ott akarok lenni nála.

Ha a dolgokat kötelességtudatból csinálod, az nem a legjobb módszer. Gyerekként azért mentem iskolába, mert a szüleim küldtek. Több mint tíz évig csak azért jártam általános és középiskolába, mert azt mondták, hogy kötelező, nem azért, mert élveztem. Akadtak pillanatok, amelyek rendben voltak, de soha nem szerettem, hogy fel kellett kelnem és meg kellett tennem azt a sok kilométert, aztán néha, amikor megérkeztem, a tanár megvert vagy más büntetést adott.

Felnőttként szabad akaratomból választottam a főiskolát. Azt hiszem, jól teljesítettem, élveztem, mert olyasmit csináltam, amit én akartam csinálni. Így van ez Istennel is. Amikor azért keresed Őt, mert muszáj, akkor nyomás van rajtad. Ő nem ilyen kapcsolatot szeretne, hanem azt akarja, hogy azért gyere, mert tudod: Ő melegszívű, szerető és befogadó Isten. Ő nem követelőzik, hanem elfogad téged, mint egy kis törött patkányt. Ő elfogad téged, mint egy kis semmit, elfogad úgy, ahogy vagy, és azt mondja: akarlak téged! Még ha gonosz dolgok hordozója is vagy, akarlak, mert bízol bennem! Akarlak téged, és segítek neked, hogy minden tekintetben olyanná légy, amilyennek valaha is elgondoltalak, hogy mindörökre együtt élhessünk!

David Clayton