Nemrég megadatott az az áldás, hogy megérhettem egy újabb születésnapomat, és dicsérhettem az Urat ezért az ajándékáért. Hároméves kisfiam, hallgatva a jókívánságokat és a családtagok üzeneteit, felismerte, hogy ez egy fontos nap az életemben. Félrehúzódott a szoba egyik sarkába, néhány jelet firkált egy papírra, és ujjongva hozta elém. – Nézd, apu! –kiáltotta – Rajzoltam neked egy virágot!

Kivettem a kezéből a rajzot, és nevetve megállapítottam, hogy a „firkálmány” megfejthetetlen, egyáltalán nem hasonlít egy virágra, és az egész „kép”, őszintén szólva, teljes káosz. Mégis, meleg, gyengéd szeretet öntött el, nézve lelkes kis arcát; széles mosollyal felkaptam, megöleltem, megcsókoltam, és elmondtam neki, mennyire hálás vagyok az ajándékáért. Mondtam neki, hogy ezzel bearanyozta a napomat, és ezt komolyan is gondoltam. Természetesen nem az ajándék minősége vagy „megfelelősége” miatt reagáltam így. Az ő korában egyáltalán nem vártam tőle semmit. De a gesztusa, a hozzáállása és tettének indítéka mélyen felkavart. Többet jelentett számomra, mintha egy nála idősebb ismerősöm vett volna nekem valami drága ajándéktárgyat. Figyelembe vettem a szándékát és az indítékát, és számomra ez volt a legnagyobb kincs az egész történetben.

Látva, hogy a fiam a maga korlátozott módján megpróbál boldoggá tenni, segített jobban megérteni, mit kíván tőlem Isten, hogyan is viszonyuljak hozzá. Tegyük fel magunknak a kérdést… mit tudnánk igazán adni Istennek, hogy örömet szerezzünk neki? Milyen ajándékot adhatunk egy olyan lénynek, aki mindenható, mindentudó, és aki úgyis mindent megad nekünk? Lenyűgözhetik-e a „jó” cselekedeteink? Tudunk-e „elég nagy” tizedet adni annak érdekében, hogy megindítsuk Őt? Mit adhatok én – Neki? Ha ezt a kérdést csak néhány másodperc erejéig átgondoljuk, arra az elkerülhetetlen következtetésre jutunk, hogy abszolút SEMMIT! Semmit, kivéve a megfelelő, vagyis „helyes hozzáállást”, viszonyulást.

Az erős szellem

Ez a felismerés egy olyan ember szavaiban tükröződik vissza, aki Isten szíve szerint való férfi volt, aki valóban megtestesítette azt, amire itt próbálok rámutatni.

• Tiszta szívet teremts bennem és az erős* szellemet újítsd meg bennem! (Zsoltár 51:9)

A MAGYAR	EREDETI SZÓ	JELENTÉSEI
erős	kún (óhéber)	helyénvaló, helyes, igaz, őszinte, stabil, állhatatos, erős, bizonyos, biztos

Miről beszélt Dávid, amikor az erős vagy helyes szellemre utalt? Vajon létezik az Istennel való viszonyban helyes hozzáállás, és ebből következően helytelen hozzáállás is? A válasz egyértelműen: igen!

Dávid hozzáállása

Dávid élete, nagy hibája ellenére, tanulságos lecke számunkra a helyes lelkület vonatkozásában. Ezt több döntésében is tetten érhetjük. Mielőtt király lett, korai évei azzal teltek, hogy egy féltékeny, gyilkos ellenség elől menekült. Saul, Dávid ártatlansága ellenére, könyörtelenül, kíméletlenül és indokolatlanul üldözte őt az egész országban. Elvette Dávidtól Mikhált – nem mellékesen a saját lányát, akit ő adott hozzá feleségül – és egy másik férfinak adta, és minden erejével, megszállottan igyekezett meghiúsítani Isten tervét. Amíg ő élt, Dávid nem lehetett király, pedig maga az Úr választotta ki erre a célra. Saul volt az egyetlen nagy akadály, amely Dávid és az ő Isten által kijelölt sorsa közé állt. Saul hidegvérrel, ördögi dühvel meggyilkoltatta Nób papjait, és végül egész Izrael belefáradt kegyetlenségébe és zsarnokságába. A nép várta a napot, amikor Góliát legyőzője és Izrael hőse elfoglalja jogos helyét a trónon, és ezt mindenütt elmondták Dávidnak, amerre csak járt.

És akkor eljött Dávid nagy esélye! Azon a bizonyos éjszakán Saul tehetetlenül feküdt előtte, kiszolgáltatva az üldözött esetleges, jogos bosszújának. Életének csapása, nemezise és gyötrője, aki megakadályozta őt a nagyság és dicsőség megszerzésében, most a kezében volt. Az édes megkönnyebbülés egy kardcsapásnyira volt, és ez bizonyára Isten adta lehetőségként kínálkozott! Dávid szavai azonban világosan megmutatják, milyen hozzáállással tekintett a lehetőségre.

• Akkor az emberei ezt mondták Dávidnak: Nézd, ez az a nap, amelyről azt mondta neked az Úr, hogy kezedbe adja ellenségedet! Tégy vele, amit jónak látsz! Erre fölkelt Dávid, és lopva levágta Saul köpenyének a sarkát. Dávidnak azonban megesett rajta a szíve, és ezt mondta embereinek: Mentsen meg az Úr attól, hogy ilyen dolgot kövessek el az én uram, az Úr fölkentje ellen, és kezet emeljek rá, hiszen az Úr fölkentje ő! Így fékezte meg Dávid az embereit, és nem engedte, hogy Saulra támadjanak. (1Sámuel 24:5-8)

Dávid nem volt hajlandó Sault egyetlen karcolással sem bántani, de nem azért, mert félt volna, nem azért, mert Saul nem érdemelte meg, és nem azért, mert nem tudta, hogy Saul mennyire megkeserítette az ő és emberei életét. Az Úr felkentjét nem merte bántani! Nem mert volna ilyen horderejű döntést hozni az Úr akarata ellenében. Nem merte megtenni a saját maga megmentésére és megdicsőítésére irányuló lépéseket, ha ez azt jelentené, hogy Isten ellen kell cselekednie! Nem nyúlt egyetlen ujjal sem leghalálosabb ellenségéhez, inkább megvárta az Urat, hogy a maga idejében, az ő isteni módján intézze a dolgokat!

Micsoda figyelemre méltó hozzáállás! Micsoda odaadás és alázat! Még ez a lehetőség sem tudta Dávidot arra csábítani, hogy Istennek nem tetsző módon cselekedjen. EZ volt az a helyes és igaz szellemből fakadó lelkület, a példaértékű hozzáállás, amely őt Isten szíve szerinti emberré tette. Ezt a szellemiséget mutatta egész életében, és ugyanezt láthatjuk megismétlődni nem sokkal később, amikor Saul, sátáni lelkülettől hajtva, másodszor is Dávid kezére került. Ezúttal több mint indokolt lett volna, hogy megölje volt apósát. Miután első alkalommal megkímélte az életét, és hallotta ígéretét, hogy soha többé nem üldözi őt, most itt volt megint! Az őrült király megszegte fogadalmát, és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy méltatlan a nagylelkű bánásmódra. Ezúttal Abisai ajánlotta fel, hogy végrehajtja a jogos ítéletet, és leveszi Dávidról a bűn terhét! Jesse fia azonban ismét megmutatta szíve valódi állapotát, amikor megtagadta, hogy Isten akaratával szemben cselekedjen.

• Akkor ezt mondta Abísaj Dávidnak: Most kezedbe juttatta Isten az ellenségedet! Hadd szögezzem hát a földhöz a lándzsámmal! Egyetlen döfés is elég, másodikra már nem lesz szükség! Dávid azonban ezt felelte Abísajnak: Ne öld meg, mert ki emelhet büntetlenül kezet az Úr fölkentjére?! Majd ezt mondta Dávid: Az élő Úrra mondom, hogy megveri őt az Úr: vagy úgy, hogy eljön halála napja, vagy úgy, hogy harcba megy, és ott vész el. Az Úr őrizzen meg attól, hogy kezet emeljek az Úr fölkentjére! (1Sámuel 26:8-11)

Hűséges embereinek sürgetése ellenére, Saul árulása és csalása ellenére, a számtalan ok ellenére még mindig ez a kérdés foglalkoztatta: Hogyan cselekedhetek rosszat valaki ellen, akit maga Isten választott ki? Hogyan léphetek fel az Úr akarata ellen a saját bölcsességemmel, a saját javamra?! Dávid hozzáállása és lelkülete helyes volt az Úrral, az ő Istenével szemben, és ez az, ami Istent megindítja és lenyűgözi!

Amikor Dávid azt tervezte, hogy megöli Uriást és elveszi Betsabét, egy sor olyan cselekedetet hajtott végre, amelyeket mind a saját bölcsessége diktált, saját vágyainak és kívánságainak kielégítésére tett, és amelyeket az Úrral való tanácskozás nélkül határozott el. Egy pillanat alatt, amikor önmagára és a saját vágyaira tekintett, elveszítette a helyes szellemet s lelkületet, és nagy romlást szabadított egész Izraelre. Amikor rájött, hogy mit tett, szavai bizonyítják: megértette, mit veszített el, és igyekezett visszaszerezni azt.

• Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted. (Zsoltár 51:4)

Itt láthatjuk, hogy Dávidot nem saját jó hírneve vagy jóléte aggasztotta, hanem az a tény, hogy elárulta az Urat, és lázadó magatartást tanúsított ellene. A zsoltárrészlet szerint felismerte, hogy a probléma nem annyira az általa végrehajtott cselekedet volt, hanem sokkal inkább a szellem, a szándék, az indíték és az az Istennel szembeni ellenállás, amely a cselekedethez vezetett. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Dávid – kérése után – visszanyerte ezt a szellemet, a jó lelkületet és helyes a hozzáállást; és hibája ellenére mindig úgy fognak rá emlékezni, mint Isten szíve szerint való férfira.

A szellem, amiről Jézus tanított

Jézus maga is tanított a helyes lelkületről:

• Jézus pedig leült a templomi persellyel szemben, és nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz a legkisebb pénzt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian a fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije csak volt, az egész vagyonát. (Márk 12:41-44)

Jézus üzenetének középpontja a szívbéli hozzáállás. Isten számára nem az a fontos, hogy mennyit tudunk adni neki, hogy milyen kifinomult szavakat használunk, amikor megszólítjuk őt, vagy mekkora show-t tudunk bemutatni másoknak. Őt azok érdeklik, akiknek „megfelelő” a lelkülete! Valójában Jézus azt mondja, hogy az Atya olyan embereket keres, akik szellemben és igazságban imádják Őt. Atyánk azt akarja, hogy igaz szellemben imádjuk Őt, amely ezt mondja: Legnagyobb vágyam, hogy örömet szerezzek Neked! És ha néha kudarcot vallunk is a cselekedeteinkben, akkor is megmarad a helyes szellemi magatartás.

Jézus egy másik alkalommal bemutatta a helytelen hozzáállást, és a mögötte húzódó rossz szellemiséget.

• Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged. (Máté 6:1-4)

Itt azt látjuk, hogy sokan „jó”, vagyis erkölcsileg helyes cselekedeteket hajtanak végre, és úgy tűnik, hogy Isten szolgálatában tevékenykednek. De az indítékaik teljesen helytelenek. Szívük belső vágya nem az, hogy engedelmeskedjenek és tiszteljék az Atyát, hanem az, hogy az emberek megdicsérjék őket.

Ez egy alapvető különbségtétel, amely igazán mélyen összefoglalja, mit akar tőlünk Isten valójában. Nem a tizedünket, nem a jó cselekedeteinket, a jó hírnevünket vagy a rendszeres templomlátogatást. Hanem olyan szívet, amely enged az Úrnak és valóban arra vágyik, hogy jótetszést, gyönyörűséget szerezzen Neki. Olyan szívet, amely ezt mondja: Nem teszek semmit rosszat sem nyilvánosan, sem a magánéletemben, mert az Ő jóváhagyását akarom; azért, hogy semmi ne álljon közénk, hajlandó vagyok a saját vágyaimat és érzéseimet alávetni Neki, ahogyan Dávid is tette. Ez az Isten iránti jó lelkület, az igazi, helyes szellemi hozzáállás! Az ember belső, szívbeli állapota a lényeg, nem pedig a megnyilvánulásai.

• De az Úr ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt! Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. (1Sámuel 16:7)

Ez az, amit a kisfiam megmutatott nekem, a saját ügyetlen, de szeretetteljes próbálkozásával, hogy születésnapi ajándékot adjon nekem, és megmutatta nekem a jó lelkületet, az őszinte szellemi viszonyulást! Valójában ez minden, amire mennyei Atyánk vágyik tőlünk.

David Clayton

---

Krisztus az egyedüli segítség minden emberi nyomorúságra. Isten nem ad nekünk alázatot, türelmet vagy szeretetet. Isten nekünk adta Krisztust. Ha engeded, hogy Ő saját életét élje benned, akkor Ő maga lesz helyetted alázatos, türelmes, szeretetteljes és minden egyéb. Isten nem kiskereskedő, nem adagolva adja kegyelmét. Nekünk adta Fiát, hogy Ő legyen bennünk az élet. A mi tennivalónk, hogy Krisztusban maradunk. Csak egy keresztény élet van, a Krisztus élete. Soha senki nem kért arra, hogy utánozzam Jézust, csak meg kell engednem neki, hogy élje bennem az Ő szent életét.

W. Nee