Udvarok, házak, benne emberek és sorsok,
A szürke távolban magasba törő tornyok,
Konduló harangok, jó ebédhez szól a nóta,
Bárcsak mindenki jóllakott volna,
Nem éhezve se ételt, se semmit,
Falat kenyeret vagy egy egész veknit.
Sütne a kemence, formálna a kéz,
Lurkó arcán csorogna a méz,
Nagymama szívében melegedne az élet,
Szállna az illata ropogós kenyérnek,
Ablakon bekúszna íze a reménynek,
Ajtókon rokonok örömmel betérnek,
A lélek húrján dallamok zenélnek.
Ahány ház annyi szokás,
egy, kettő vagy sok-sok szobás;
Tyúk alatt a meleg tojás,
Macskás otthon, avagy kutyás,
Csahol az eb, csizma cammog,
Nyári zápor sarat hozott,
Pocsolyában sereg gyerek,
Visonganak, a Nap nevet,
Kacsa hápog, pihéje száll,
Nagyanyóka darát dobál,
Cseresznyefa erősen áll,
Tetejében három madár,
Csőrükben gyümölcs.
Anyuka már üvölt,
„Hol vannak a csemeték?”
Ehetnék a csemegét,
Szaladnak is gyorsan elő,
De elrepült már az idő…
Eltelt jó pár évtized,
Régi-régi kép is ez,
Amit a szív felidéz,
Szinte már-már megigéz…
Emlék csak a kenyér héja?
A faluban a nyári séta?
Hát a közös morzsolás?
Tollpaplanban durmolás?
Maradt- e még édes öröm,
Hangzik-e még: „Megköszönöm”?
Játszik-e a lélek húrján szeretet?
Érezni még: „az Isten veletek”?!
Pedig, ha el is múlik bármi,
Rá soha nem kell várni,
Mert Ő az, aki a múlt, a jelen, a jövő,
Kegyelme igaz és szívből jövő.
Udvarok, házak, benne emberek és sorsok,
De csak Istennel lehet mindenki boldog!

Feketéné Rácz Tímea