Az első műtét

Szüleim régen sajnos a dohányzás rabjai voltak, az akkori divatnak és szokásoknak megfelelően űzték szenvedélyüket, főleg édesapám, akinek a füstszűrő nélküli cigaretta szinte természetes volt. Akkoriban sok gyerek szenvedte el a szülők – korszellem diktálta – füstös szenvedélyét, de Isten, az Ő kegyelméből megóvott minket, testvéremmel együtt, a káros következményektől.

Egy nap apukám a szokott módon rágyújtott, aztán hirtelen elkezdett köhögni, majd fuldokolni és pár másodperc leforgása alatt elveszítette az eszméletét. Ugyancsak pár másodperc múltán magához tért, de nem emlékezett semmire. Ekkor tudtam meg, hogy ez már a többedik ilyen rosszulléte volt. Halaszthatatlanná vált az orvosi beavatkozás. A kivizsgálás alkalmával szívkoszorúér-katéterezésre került sor, s eközben kiderült a teljes elmeszesedés. Egy orvosi hiba miatt végül több órás bypass-műtétre került sor. Végeredményben – akkor úgy gondoltam – ez a „véletlen” baleset mentette meg édesapám életét és a sikeres műtét ajándékéveket jelentett számára.

Időközben én Isten kegyelméből megtértem és szívtam magamba az evangéliumot, mint egy száraz szivacs; az igét olvasva több alkalommal megéltem, hogy Jézus Krisztus egyenesen hozzám szól egyes kijelentések által. Nagyon erős belső bizonyosság alakult ki bennem, hogy Isten gyermeke lettem, tudtam, hogy hozzátartozom. Ebből kifolyólag azután életünk minden eseményét visszamenőleg is az Isten megtartó kegyelmének és rendkívüli csodájának tartottam. Tudtam, hogy édesapám esetében is többről van szó, mint szerencsés véletlenek sorozatáról. Szüleimnek több alkalommal beszéltem Istenről és Jézusról, a bennem élő reménységről. Anyukám csak féltett, hogy bajba ne kerüljek a hitem miatt, apukám pedig egy szép mesének vélte a Megváltó történetét. Igyekeztem nem a látható visszajelzésekre tekinteni, hanem Isten láthatatlan munkálkodására, reménykedve, hogy egy napon ők is elfogadják és beengedik szívükbe a kegyelmet.

A második műtét

Édesapám az operáció után minden orvosi tanácsot betartott, engedelmesen eleget tett minden ajánlásnak. Ennek ellenére egy alkalommal ismét úgy elgyengült, hogy az orvosok egyértelműen kifejezték, nincs több remény, és végleg lemondtak róla. Ott álltunk apu kórházi ágya mellett, édesanyám leginkább reményvesztetten, miközben érzékelte, hogy én másképp látom a dolgokat. Bár hitben még nem tartottam ott, ahol most, mégis, a szívem mélyén határozottan tudtam, hogy egyelőre nincs itt számára a vég. Isten olyan bizonyosságot adott a szívembe, ami értelmet felülhaladó volt. Éppen ezért hol apu ágya mellett ültem, hol az ügyeletesnél kopogtattam. Nem érdekelt, zavarom-e az orvosokat. Az egyik alkalommal egy addig ismeretlen doktornő lépett ki és ugyanazt mondta, mint a többiek, de már kicsit határozottabban: – Hölgyem, nagyon sajnáljuk, de az édesapja haldoklik, próbálja meg elfogadni a tényt! – Nem fogadtam el.

Vasárnap kora délután újból bekopogtam. Ezúttal egy arab orvos fogadott, meglepően kedves mosollyal és érdeklődéssel. Türelmesen végig hallgatta a mondandómat, megnézte a kórlapot és cselekvésre szánta el magát. Egy gyors EKG-vizsgálat után megkérdezte tőlünk, hogy beleegyezünk-e egy életmentő beavatkozásba, bármi legyen is a következménye. Anyukámmal mindketten határozott igennel válaszoltunk. Öt perc múlva édesapámat elvitték műteni. Nem tudtuk, mit talált ki ez az arab orvos, de a szemében és a mozdulataiban határozottságot láttam, ami csodálatos békességet adott, és ezért hálát adtam Istennek. Pár óra elteltével egy nővér felhívott minket az intenzív osztályra. Az ágy háttámlája kissé fel volt emelve és első pillanatban meg sem tudtunk szólalni a látványtól, hiszen csövek és vezetékek lógtak ki édesapám mellkasából, körülötte pittyegő-zúgó gépek. Apu azonban életteli, mosolygós arccal megszólalt: – Gyerekek, éhes vagyok! – Kimondhatatlanul hálásak voltunk az orvosnak és én Istennek is!

Másnap egyenesen a Budai Irgalmasrendi Kórházba vitték pacemaker-beültetésre. Még aznap délután így fogadott: – Rita, te engem mindenhol megtalálsz! – Mosolyogva elmesélte, hogy az előző kórházban mit élt át, amikor is két alkalommal valami különös szeretetérzés árasztotta el a lelkét. Pontosan tudtam, hogy melyik két pillanatról beszélt – amikor föléje hajoltam és hatalmas szeretet árasztotta el a szívemet iránta – de nem gondoltam volna, hogy erre bármikor is emlékezni fog.

Sajnos három évvel később édesanyám váratlanul elhunyt, amivel nem nagyon számoltunk, még az orvosok sem, de nagy reménnyel voltam, hogy valamilyen módon Istennél kegyelmet talált…

A baleset

Megözvegyült édesapám hallani sem akart róla, hogy hozzánk költözzön Budapestre, így maradt a mindennapos telefon, hétvégi leutazás, főzés, takarítás. Egy nap viszont nem vette fel a telefont és Isten hatalmas kegyelméből még a pánikra sem volt esélyem, ehelyett egyszerűen csak nagy részletességgel „láttam és tudtam”, mi vár rám ott nála. Hívtam az ismerős taxist, aki nagy sebességre kapcsolt, miközben részletesen elmondtam neki, mire készüljünk fel és miben kellene majd segítenie.

Minden úgy történt, ahogyan az Úr megmutatta nekem: A szomszédba becsöngetve már kaptam a kalapácsot, plédet a kezembe, a taxis betörte a bejárat feletti ablakot, bemászott, és belülről kinyitotta az ajtót. Apu a földön feküdt, magánál volt, de nem tudott mozogni. Hívtam a mentőket, bekísértük a kórházba, a taxis tartotta a sebességet és a tekintetéből láttam, hogy még nem nagyon volt tanúja ehhez hasonló természetfeletti szervezettségnek.

Édesapám pár hét alatt rendbe jött, de mivel ápolásra szorult, gondozása már Budapesten, az otthonunkban zajlott tovább. Isten csodálatos gondoskodása volt az is, hogy egy ismeretlen helyről kaptunk több száz pelenkát, ami pont addig volt elég, amíg édesapám fél év elteltével – hála az Úr különleges szervezésének! – beköltözhetett a tőlünk három utcával feljebb lévő, evangélikus fenntartású idősotthonba. Örömmel és békességgel a szívében ott töltött el még 3,5 évet. A kerekesszékével önállóan közlekedett az otthon egész területén, még a liftet is egyedül kezelte. Hétvégenként bejártam hozzá és sokat beszélgettünk, sétáltunk a környéken.

A búcsúzás

2014 nyarán viszont lassan, de biztosan közeledett a nap, amikor már édesapámmal együtt mindketten tudhattuk, hogy valóban készülni kell, mert hamarosan eljön a búcsúzás pillanata. Az utolsó hetekben is beszélgettünk Isten dolgairól nem egy alkalommal, de ő mindig arra jutott, hogy nagy tiszteletben tartja a hitemet, számára azonban Isten létezése csak egy szép mese… Többször megkérdeztem tőle: – Apu, tudod, hová fogsz megérkezni, mi fog történni, amikor végleg lecsukod a szemedet? Azt felelte: – Hát, semmi sem fog történni, vége lesz mindennek és kész! – Én ilyenkor imádságos szívvel és reménykedve néztem a szemébe, hogy valaminek történnie kell, hogy megértse, nem úgy van, ahogy ő gondolja.

Halála előtt egy héttel váratlanul mesélt valamit, teljesen tiszta tudattal, amit első hallásra akkor még én is kételkedve hallgattam: – Rita, képzeld el, mit láttam egyik nap! A szoba ajtaja félig nyitva volt és egy fénylő, hófehér lepedőszerűség függött a kinyitott ajtón! Azután, tudod, hogy mi történt még? Itt az ágyam mellett valaki megállt egy vakítóan hófehér, nagyon fényes ruhában és én csak néztem, hogy mi lehet ez!? – Én csak annyit tudtam akkor mondani: – Ez nagyon érdekes jelenség volt! – Ez volt az a pont, amikor az édesapám csodálkozott az én szkeptikus arckifejezésemen, a döbbenetemen, hogy annyira nem jutok szóhoz, mert rettentően meglepődtem az elmondottakon. Közben, fürkészve apu csillogó szemeit, az futott át rajtam, hogy az én apukám, aki egész életében szép mesének tartotta az Isten dolgaival kapcsolatos történeteket, most pont ő mesél el nekem egy vele megtörtént, bizonyító erejű eseményt! Valami mégis visszatartott attól, hogy megkérdezzem tőle, szólt-e hozzá az a személy, aki megállt mellette. Talán kételyekkel teli szívem állapota abban a pillanatban lelepleződött volna, mert Istennel még nem volt tapasztalatom ezen a területen. Ma már biztos vagyok abban, hogy zajlott valamiféle párbeszéd közöttük, de az csak kettőjükre tartozott! Újjászületésem után lett egészen nyilvánvaló előttem a hófehér ruhában megjelenő alak kiléte: Bizony, maga az Úr Jézus Krisztus volt az!

• Minden, amit Atyám nekem ad, elérkezik majd hozzám. S azt, aki hozzám jön, ki nem vetem. Mert nem azért szállottam le az égből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak akaratát, aki elküldött engem. Ez pedig annak akarata, aki engem elküldött, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit ő nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert az az én Atyám akarata, hogy örök élete legyen mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, és, hogy az utolsó napon azt én feltámasszam. (János 6:37-40; Csia Lajos fordítása)
• Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni…mint az elsőnek. (Máté 20:14)

Meggyőződésem, hogy az ajtóra felterített mennyei eredetű, hófehér ruha édesapámnak lett elkészítve, és azért állt meg Jézus az ágya mellett, mert egy beszélgetés is lezajlott köztük, amiről apu nem beszélt. Utólag visszagondolva, ezen esemény kapcsán már tudhatta, hogy nem a semmi fog következni számára; hogy miután lehunyja szemét, várni fogja Valaki, méghozzá Jézus Krisztus, aki bizony végigkísérte egész életét (1929-2014), és Aki nem egy esetben mentette ki őt a madarász tőréből. Ma visszatekintve bizonyítékok egész sorát látom, hogy szerető mennyei Atyánk gondviselése az Ő Fiában, Jézus Krisztusban állandóan jelen volt és jelen van! Hatalmas tetteit világító emlékoszlopok jelzik életutunk mentén.

Tóth Rita