A látlelet

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, be kell vallanunk, hogy életünket nagyon sokszor és gyakran hosszú időre beárnyékolta vagy éppen beárnyékolja a stressz, illetve a félelem. Tudjuk, nem jó így élni, hiszen az aggodalom fojtogató, elnyomja az örömöt, elveszi a békességet, elerőtlenít, nyomorúságos vegetálás szintjére szorítja az embert.

Egy kortárs író gondolatai pontos leírást adnak erről az állapotról: „Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. Csak a félelem tudja legyőzni az életet. Az ember leggyengébb pontján támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétségbeesés találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. […]

A félelem ezután teljesen a testünk ellen fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van… Minden részünk, a neki tetsző legalkalmasabb módon, szétesik. Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségesünket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. A félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk. […]

Az igazi félelem, ami alapjaiban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkelheti magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla.” ¹

Egy idő után legtöbben eljutunk a kérdésig: éljek vagy féljek? Hogyan lehet kiiktatni, legyőzni a félelem minden változatát, hogyan tudunk teljes értékű, kiegyensúlyozott, sőt boldog életet élni?

Bízzál!

Jézus Krisztus egy igen kritikus, a tanítványok számára életveszélyt jelentő helyzetben e szavakat intézte hozzájuk: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14:27) Tehát a félelem kiküszöbölésére bizalmat ajánlott. E kifejezés, melyet magyarul a Bízzál! vagy Bízzatok! felszólító igealak jelöl, a görög Újszövetségben összesen nyolc alkalommal fordul elő, és többféle jelentéssel fordították:

• Légy jó reménységgel!
• Vigasztalódjál!
• Bátorodjál fel!
• Szedd össze magad!
• Erősödjék meg a szíved! ²

Az alábbiakban megvizsgáljuk azt a hat történetet, amelyben a tharzei(te) kifejezés elhangzott, abban a reményben, hogy választ találunk kérdéseinkre: Kiben vagy miben bízhatunk félelem nélkül?

1. Megbocsáttattak bűneid!

„És íme, hoztak hozzá egy ágyban fekvő gutaütött embert. És látva Jézus azoknak hitét, mondta a gutaütöttnek: Bízzál, fiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid. És némelyek az írástudók közül mondták magukban: Ez káromlást szól. És Jézus, látva az ő gondolataikat, mondta: Miért gondoltok gonoszt a ti szívetekben? Mert mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj föl és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani (ekkor mondta a gutaütöttnek): Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza. És az felkelvén, hazament.” (Mt 9:2-7)

Első látásra nem biztos, hogy nyilvánvaló, de talán ez a legtipikusabb helyzet, melybe élete során mindenki belesodródik – fokozatai természetesen eltérőek lehetnek ­, néha többször is. Egy magatehetetlenné vált betegről van szó, aki saját erejéből képtelen lett volna a Messiás elé kerülni, s ezáltal meggyógyulni. Barátai voltak azok, akik időt és fáradtságot nem kímélve, valószínűleg dacolva a beteg lemondó, hitetlenkedő hozzáállásával, Jézus lábai elé tették őt. (Az igazi barátnak ma is hasonló szerepe van!) A Messiás a társak hitére apellálva, de egyenesen az agyvérzést szenvedett bénához intézte felszabadító szavait, melyekből kiolvashatjuk annak legtitkosabb gondolatait, szenvedésének legfőbb forrását: attól félt, hogy mivel jelenlegi állapotát saját felelőtlenségének köszönheti, azaz bűnei következményeként szenved nyomorúságot, számára nincs bocsánat, nincs kegyelem, s ebből fakadóan nem érdemli meg a gyógyulást. A bűntudat, az önvád, az önmagáról való lemondás akadályozta abban, hogy hinni, bízni tudjon Isten megmentésében: „Az én esetem reménytelen. Nem bocsáthat meg, nem tehet értem semmit, mert bűnös vagyok, megérdemlem a büntetést!” Ugye, ismerős? Méltatlanságunk tudata a legnagyobb akadálya a hitnek! ³ Tegyünk fel magunknak néhány kérdést ezzel kapcsolatban: Van-e olyan ember, aki valaha is önerejéből méltó lehet Isten szeretetére? Vajon a megváltás az arra méltók megmentésére született? Van-e akkora bűn, amelynek eltörlésére Krisztus áldozata nem elégséges?

Sok évvel ezelőtt, egy borult januári délelőttön rendkívüli módon elcsüggedtem önmagam miatt: egy bizonyos beszélgetés során elvesztettem – már sokadszorra – a türelmemet, és reménytelenül égette a szívemet, hogy megint elbuktam, kudarcot vallottam, szégyent hoztam Istenre, akinek mindent köszönhetek. Álltam az ablaknál, és mély kétségbeeséssel így szóltam: „Ó, Uram, most már nyugodtan lemondhatsz rólam! Ez már biztosan neked is túl sok! Hagyj engem pusztulni, megérdemlem!” Könnyeimen át néztem az ólomszürke felhőket, s ekkor a semmiből feltűnt egy szivárvány! Hosszú percekig ragyogott, és nem csak én láttam – alig akartam hinni a szememnek, így megkérdeztem a gyerekeket, ők is látják-e… A hűség, az önkéntes isteni elköteleződés gyönyörű jelképe, amely által az Úr üzent, hogy ha Ő nem dobja el szeretetét, bizalmát, én sem adhatom fel…

Az Úr „minden szívbe belát és minden emberi gondolatot jól ért” (1Krón 28:9), s így Jézus szavai által ledöntötte az Istentől való elszakadás következtében félresiklott emberi gondolkodás emelte falakat, félresöpörte a kételyeket, bocsánatot árasztott a bánattól meggyötört beteg szívébe, s éltető, megújító energiát öntött a béna testbe. Tökéletes, testet-lelket egyaránt újjáteremtő munkát végzett, amikor kimondta: Bízzál! Áthidalta a szakadékot, mely Isten és ember között támadt; örömet és békességet adott azzal, hogy gyógyító hatalma kifejezésre juttatta: Te fontos vagy nekem, nem mondok le rólad, szeretlek! Bizalma bizodalmat, hitet támasztott. Krisztus hangja nyomán remény kelt a férfi lelkében, és fölemelte a fejét – végre nem önmaga gyászos állapotával foglalkozott, hanem fektéből feltekintett, s tekintete összekapcsolódhatott Isten Fiának kimondhatatlan szeretetet, békességet, erőt és hatalmat sugárzó pillantásával, amely kifejezte, hogy „a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!” Nem kell többé rettegni a múltbeli tettek és bűnök miatt, az újjászületett életben a Megváltó életével és hatalmával kell számolni!

Érdemes azonban még figyelnünk Jézus szavaira, mert nem csak ennyit mond, „Bízzál…” – hozzáteszi: „…fiam!” Az általa elmondott, tékozló fiúról szóló példázat teljesedett éppen. Jézus, mint második Ádám (1Kor 15:45), az új emberi nemzetség feje, s ilyen értelemben az örökkévalóság atyja (Ésa 9:6), fiának nevezi a nyomorult, magatehetetlen, bűneitől szenvedő férfit! Abban a pillanatban, ahogyan kimondta, mindez valósággá lett! A helyreállítás tökéletes, és az előbb még félholt beteg örömmel, kétségek nélkül engedelmeskedik a felszólításnak, amely az újjáteremtés igéjét jelentette számára: Kelj föl és járj! A visszafogadás jelképei, melyek a példázatban az új, tiszta öltözet (Jézus makulátlan jelleme), a saru (az atya házában való otthonosság, illetve az életerő szimbóluma), a gyűrű (a fiúi jogok gyakorlásának pecsétje) – itt szavaiban öltenek testet.

Fontos tudnunk, hogy amennyiben mi is hasonló helyzetben vergődünk, magunk ásta verem mélyén sínylődünk, ahonnan saját erőből ki nem juthatunk, s nincs kit okolnunk magunkon kívül, a bűntudat már-már felemészti erőinket – nos, még ekkor is van okunk bízni! Gondoljunk bele, hogy szülőként gyermekeink miatt alkalmanként fájdalmat, netán keserűséget szenvedünk – de vajon ezért megszűnünk szeretni őket? Épp ellenkezőleg: minél „rosszabb” a gyerek, annál jobban igyekszünk „visszaszeretgetni” magunkhoz. Dávid szavai tanúsítják, hogy Ő ilyen Atyának ismerte meg Istent:

„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. Aki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé.

Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt 103:1-5.8-14)

Hihető-e számodra, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme és bűneltörlő hatalma Krisztusban még a te különösen kirívó és reménytelen esetedre is elégséges? Ismered-e Őt annyira, hogy kétségtelenül tudod hinni, helyreállító-újjáteremtő ereje a te gyógyulásodat is képes kimunkálni?

2. Hited megtartott!

„És íme, egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásban szenvedett, hozzájárult hátulról, illette az ő ruhájának szegélyét. Mert ezt mondta magában: Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok. Jézus pedig megfordulván és reá tekintvén, mondta: Bízzál leányom; a te hited megtartott téged. És meggyógyult az asszony abban az órában.” (Mt 9:20-22)

„És egy asszony, a ki tizenkét év óta vérfolyásos volt, és sok orvostól sokat szenvedett, és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett, Mikor Jézus felől hallott, a sokaságban hátulról kerülve, illette annak ruháját. Mert ezt mondta: Ha csak ruháit illethetem is, meggyógyulok. És vérének forrása azonnal kiszáradt és megérezte testében, hogy kigyógyult bajából. Jézus pedig azonnal észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle, megfordult a sokaságban, és monda: Kicsoda illette az én ruháimat? És mondták neki az ő tanítványai: Látod, hogy a sokaság szorít össze téged, és azt kérdezed: Kicsoda illetett engem? És körülnézett, hogy lássa azt, aki ezt cselekedte. Az asszony pedig tudva, hogy mi történt vele, félve és remegve ment oda és eléborult, és elmondott néki mindent igazán. Ő pedig mondta néki: Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból!” (Mk 5:25-34)

Ismét egy csodálatos történet, amely egymást kiegészítő leírásokban maradt fenn az evangéliumokban, s a bizalom újabb forrásává lehet olvasói számára. Ebben az esetben egy beteg nőről van szó, aki jobb híján, mivel a hatalmas tömegben képtelen volt Krisztus elé kerülni, és semmi esélye nem nyílt, hogy szóban eléje tárhassa kérését, szinte „kivette” Jézusból a gyógyulást jelentő érintés révén az erőt. S ennyi tulajdonképpen elegendő is – abban a pillanatban, ahogy hittel megérintette a Megváltó ruhája szegélyét, megszűnt megalázó szenvedése, elállt a vérzése! Visszavonulhatott volna némán, szívében adva hálát, elsodródhatott volna a tömegben, de Jézus megállította kérdésével a pillanatot: Ki érintett meg engem? Milyen különös mondat! A tanítványok nem értették, ez szavaikból azonnal kiderül, számukra a lökdösődő, tolongó sokaságban ez értelmezhetetlen és értelmetlen felvetés. De vajon Krisztus, akiben Atyja lelke lakozott, aki olvasott a körülötte lévők szívében és gondolataiban – Ő ne lett volna tisztában azzal, ki érintette meg?

Pontosan tudta, kiről van szó, és szíve vágyakozott örömet, bátorítást önteni abba az egyetlen emberbe, aki ott és akkor, egy látszólag alkalmatlan pillanatban tanúságát adta hitének! Azzal, hogy megállt, Krisztus csendet és megállást parancsolt a tömegnek is, és lehetőséget adott az asszonynak, hogy szemtől szemben is találkozzanak. Nem csupán ruhája szegélyét, de kedves tekintetét, jóságos arcát, szeretettől túláradó szívét is felé akarta fordítani! Egész lényét felkínálta neki! Az Úr azt akarja, hogy ne csupán hátulról lássuk és futólag érintsük Őt, vágyakozik arra, hogy eléje jöjjünk, van ideje és ajándéka számunkra.

Érdekes módon ez a nő nem félt gyógyulását hit által elvenni, de amikor Krisztus felszólítása elől már nem térhetett ki, félve és remegve borult lábai elé, mintha valami szégyenletes dolgot cselekedett volna. Noha a Megváltó pontosan ismerte az asszony egész életét, mégis elmondatta vele betegsége hosszú történetét és gyógyulása csodáját. Miért? A hitetlen, korlátolt elképzelésekkel körülötte zajongó sokaság előtt kellett nyilvánosan tanúságot tennie Isten szabadításáról, hogy élő példája legyen a próféciák teljesedésének, hogy hitet ébresszen a kétkedő vagy keményszívű népben. Jézus tehát tanúságtevőnek hívta el, a Messiás munkája melletti élő bizonyságnak. S ezzel minden korok hívőit tanítja, hogy azok a legértékesebb szavaink, amelyek Isten hatalmáról, életünkben megnyilvánuló szabadításáról, bennünk kibontakozó dicsőségéről szólnak. Minden egyéni bizonyságtétel újabb és újabb bizonyíték Isten országának épülésére, és egyben megerősíti az elbeszélőt, illetve hitre, kutatásra, személyes tapasztalatszerzésre indítja a hallgatóságot.

Ezután mondta neki: Bízzál leányom; a te hited megtartott téged! Minden felhőt, félelmet, aggodalmat és szégyent el akart oszlatni szavaival; megerősítette az asszonyt abban, hogy helyesen cselekedett, sőt, a legjobbat tette! Kifejezte gyengéd, atyai szeretetét, örömét, hogy segíthetett, hogy volt fogékony szív, amely igénybe vette gyógyító hatalmát. Kifejezte, nincs az a sürgős ügy, amely megakadályozhatná, hogy foglalkozzon azzal, aki bizalommal hozzá fordul: mindenkire annyi időt szán, amennyire az illetőnek szüksége van. Mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a hit útja az egyetlen számukra Isten elé, s hogy a hit nem más, mint csodákat eredményező bizalom az Atya szeretetében, amely Fiában öltött testet!

Ugyanakkor micsoda gyötrelem lehetett Jairusnak a nő okozta késedelem, melynek következtében hallania kellett a legborzalmasabb mondatot, ami egyben kifejezte a beszélő hitetlenség korlátozta elképzeléseit Jézusról: „Ne fáraszd a mestert, leányod meghalt!” Vagyis addig volt remény, amíg élt a beteg; a halálon már a rabbinak sincs hatalma. Csak remélhetjük, hogy Jairus legalább utólag felismerte, Jézus – ezzel a látszólag hátráltató esettel – őt is tanítani szeretette volna, fokozni benne a hitet, a reményt a csüggedés ellenében. Életünk eseményei sokszor elválaszthatatlanul összefonódnak másokéval a Krisztushoz való kapcsolódásaink révén. Vajon mennyire tudott a zsinagógai elöljáró nyitott szívvel figyelni az asszony örömteli beszámolójára – bizonyára égette a türelmetlenség ­, pedig a mellette álló, nyugalmat árasztó Jézus ezáltal is nevelte: Figyelj a másikra, erősödhetsz általa! Öröme és hálája a te szívedet is felforrósíthatja, s átsegít az előtted álló próbán! Bízzál ­ úgy, mint ő!

E történet egyben burkolt felszólítás minden ember felé: Jöjjetek hozzám mindnyájan, ilyen vágyakozó hittel, mint ez az asszony, s én örömmel magamhoz fogadlak, sőt, ínségetekben megsegítelek! Tudod-e, hogy Isten vágyakozik a te hálás vallomásodra, amelyben bizonyságot teszel irántad való gyengéd szeretetéről és nagy kegyelméről, csodáiról? Tudod-e, hogy szavaid – melyeket senki nem mondhat el helyetted – mágnesként vonzhatják Krisztus közelébe az embereket, ha engeded, hogy Ő szóljon általad megélt csodáiról?

3. Bízzatok, én vagyok!

„És mindjárt kényszerítette Jézus az ő tanítványait, hogy szálljanak a hajóba és menjenek át előre a túlsó partra, míg ő elbocsátja a sokaságot. És amint elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre, magányosan imádkozni. Mikor pedig beesteledett, egyedül volt ott. A hajó pedig immár a tenger közepén volt, a haboktól háborgattatva; mivelhogy a szél szembe fújt. Az éjszaka negyedik részében pedig hozzájuk ment Jézus, a tengeren járván. És mikor látták a tanítványok, hogy ő a tengeren jár, megrémültek, mondván: Ez kísértet; és a félelem miatt kiáltoztak. De Jézus azonnal szólt hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek! […] És amikor beléptek a hajóba, elállt a szél. A hajóban levők pedig hozzámenvén, leborultak előtte, mondván: Bizony, Isten Fia vagy!” (Mt 14:22-33)

Ez a Genezáret taván játszódó történet közvetlenül az ötezer ember megvendégelése után következett a tanítványok életében. A csodálatos kenyérszaporítás, amelynek a tanítványok is tevékeny részesei voltak, sokakban hamis ábrándokat keltett: aki enni adott nekünk, az alkalmas arra, hogy Izrael uralkodója legyen – eljöttek tehát, hogy Jézust erőszakkal elragadva királlyá tegyék (Ján 6:15). Fellángolt szívükben a független, római uralom alól felszabadult ország, a jólét képe és vágya – s ezek az elképzelések, részben érthető módon, a tanítványokat sem hagyták hidegen, hiszen ők is nagyon szerették volna Mesterüket az Őt megillető helyen látni, illetve dicsőségében részesülni. Előtérbe került, felerősödött személyes becsvágyuk, amely egy időre teljesen elvakította őket. Izrael földi királysága helyreállításának vágyálma egyébként végigkísérte a Messiás küldetését: a dicsőséges jeruzsálemi bevonulás, a kereszt felirata, az emmausi tanítványok csalódott felkiáltása (Luk 24:21), illetve Krisztus mennybemenetele előtt tanítványai utolsó kérdése, „Uram, avagy nem ez időben állítod helyre az országot Izráelnek?” (Csel 1:6) – mind bizonyítékai ennek.

Jézusnak azonban egészen más útja volt – egyelőre nem a trón, hanem a kereszt felé vezetett, nem dicsőség, hanem gyalázat övezte: Isten gondolatai olyan messze voltak az emberi gondolatoktól, mint az ég a földtől. A Megváltó Pilátus előtt tett kijelentése kezdettől fogva érvényes volt: „Az én országom nem e világból való.” (Ján 18:36) Nem azért jött, hogy letörje a római rabigát, ennél sokkal nagyobb szabású céllal érkezett: hogy kútfő legyen a bűn és tisztátalanság ellen minden nép és nemzet számára. Tudta, ha engedne a követelésnek, ismét vérbe fojtott lázadás lenne az eredménye, s igazi küldetése veszélybe kerülne. Soha semmiféle közösséget nem vállalt az önzés és igazságtalanság alapelvein nyugvó földi birodalmakkal és királyságokkal, hiszen azok mind e világ istenének céljait szolgálták, nem pedig Isten önzetlen szeretetét hirdették.

Ezért olvassuk, hogy Jézusnak kényszerítenie kellett tanítványait ­ sehol másutt ilyennel nem találkozunk ­, hogy elmenjenek a helyszínről, amíg Ő feloszlatja a tömeget. Más irányt kellett szabnia vágyaiknak, terveiknek, mert egyelőre vakok voltak a közelgő, hitet próbáló események elfogadására és megértésére. Érdekes elgondolkodni azon, hogyan lehet tizenkét, jó erőben lévő embert kényszeríteni arra, hogy hátat fordítson vágyai színterének: Nyilvánvaló, hogy Jézus szava isteni hatalommal, tekintéllyel átitatott parancs volt, amely előtt kénytelenek voltak meghajolni. Vajon a mi életünkben voltak-e olyan események, amelyeket Isten kényszerítő körülményként engedett meg annak érdekében, hogy „felébredjünk” dédelgetett, önző céljaink bűvöletéből?

A helyzet, amelybe a tanítványok a bárkában kerültek, nem volt ismeretlen számukra. Többségükben halászok révén, ismerték a tó természetét, a kiszámíthatatlan időjárás okozta nehézségeket. Ráadásul nem olyan régen hasonló eseményeket éltek át: éjszaka váratlanul szélvihar csapott le a tóra, amelyben lehetetlenné vált számukra az előrejutás, sőt, az életük is veszélybe került a hajóba zúduló víztömeg miatt (Mt 8:24-27). Egyetlen különbséget fedezhetünk fel: akkor Jézus ott volt velük, a hajó hátsó részében aludt, s amikor felébresztették, azonnal teljesítette kérésüket és lecsendesítette a tengert. Különös, hogy az evangéliumokban milyen gyakran találkozunk bizonyos helyzetek, események ismétlődésével: kenyérszaporítás, vihar, halfogás stb. Ha az ember elfeledkezik életfontosságú tanulságokról, az Úr kénytelen visszavinni gyermekeit ugyanarra a pontra, hogy örökre emlékezetükbe vésse tanítását, hogy isteni segítségével győzelmet arassanak ott, ahol esetleg elbuktak vagy értetlennek bizonyultak.

Most azonban a Mester a parton maradt, hogy imádkozzék, s csak távolról kísérte figyelemmel tanítványai küzdelmét, amely hosszú órákig tartott, és minden fizikai-lelki erejüket igénybe vette. Abban a kritikus pillanatban bukkant fel mellettük, amikorra kifogytak az energiából és a reményből. A vihar, amelynek játékszerévé váltak, egyrészt kifejezte szívük kezdeti felindultságát Jézus parancsa miatt, elégedetlenségüket Mesterük döntésével kapcsolatban, másrészt – fokozódásával párhuzamosan – kiszorított minden indulatot, míg végül nem maradt más, mint a gyámoltalanság, erőtlenség tudata, a félelem, s eljutottak arra a pontra, hogy hőn óhajtották Krisztus szabadító közelségét. Szívük megtört, a becsvágy elillant, s már csak imádkoztak. A válság tetőpontján helyreállt a gondolkodásuk: a sebezhető, kiszolgáltatott teremtmény és bölcs teremtője viszonyában az előbbi sohasem határozhatja meg az utóbbi útjait: „Jaj annak, aki alkotójával perbe száll, holott cserép a föld többi cserepeivel! Vajon mondja-e az agyag alkotójának: Mit csinálsz?” (Ésa 45:9) Amikor abbahagyták az elemekkel való reménytelen küzdelmet, feladták a saját erőből való megmenekedés illúzióját, Jézus megjelent mellettük.

Ekkor pillantották meg a „kísértetet”, aki azonban a jól ismert szavakkal bátorította őket: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek! Ő tehát soha nem akarja, hogy rettegésben éljünk! Azonnal eloszlatott minden kétséget és azonosította önmagát, mert a tanítványok – noha látták, mégis csupán a hangjáról ismerték fel. Ilyen helyzetben, a kavargó hullámok közepette a vízen járva, még nem találkoztak vele. Ugyanakkor megdöbbentő tanulság számunkra az is, hogy mivel a tanítványok már a parton levették Krisztusról tekintetüket, és a földi elismerés, dicsőségvágy, egyéni ambíció béklyózta figyelmüket, pár óra múlva a vízen már nem ismerték fel! Féltek attól, akiben egyébként minden reményük összpontosult. Elég volt egy parányi hajszálrepedés a kapcsolaton, s máris félelembe estek…

Jézus másodszor is szemük előtt némította el a háborgó elemeket, szavai tovaűzték a félelmet, jelenléte bátorságot, erőt öntött a kimerült tanítványokba. Egy olyan vészhelyzetben is szeretetteljes megmentőjük volt, amelyet tulajdonképpen saját korlátolt elképzeléseik és indulataik következtében kellett elszenvedniük! Sőt, Jézus úgy ítélte meg, a fizikai életveszély kevésbé fenyegető számukra egy labilis bárkában, mintha a parton maradnak és részt vesznek a tömeghisztériában! Krisztus szavai ezúttal jóval többet jelentettek a tanítványok számára, mint első alkalommal: látták, hogy nem csupán a természeti erők, hanem a népek, s az egyes szívek megfékezésére képes hatalom és erő is a rendelkezésére állt. Szavai mögött ott rejtőzött helyzetük pontos ismerete, és a bátorítás, hogy a megoldás kulcsa is az Ő kezében van. (S ez valóban így is volt: egy másik evangélium leírása szerint Krisztus beszállása után rögtön partot értek.) Kimondatlanul is benne rejlett a bátorítás, hogy emlékezzenek – legalább a legutóbb együtt töltött nap korábbi eseményeire: Ő a kenyéradó, a sokaság megelégítője, aki pontosan tudja, miért távolította el őket a fanatikus, politikai célokért rajongók köréből.

Továbbá ha visszagondoltak volna szavaira, amellyel útjukra bocsátotta őket, akkor tudják, hogy nem a tó fenekére, hanem a túlsó partra küldte őket. Számtalan esetben tapasztalhatták, hogy Jézus szavaiban teremtő erő rejlett: amit kimondott, az valóság lett, illetve ha parancsot adott, az magában hordozta a teljesedés csodáját.

Amikor végül – a vízen járó Péterrel együtt – Jézus belépett a hajóba, mindannyian alázattal borultak le előtte, és újólag elismerték, miként az első tengercsendesítés után: Isten Fia vagy! Ez a hódolatteljes mondat bizonyítéka annak, hogy a lecke, amelyben részesültek, elérte célját. Többé nem a Messiás szándékainak bírálói, földi célok foglyai voltak, hanem alázatos gyermekek, akik elismerték szabadítójuk isteni hatalmát, felsőbbségét, saját teremtményi állapotuk törékenységét, függőségüket, és azt, hogy készek alárendelni magukat az Ő akaratának.

Sokszor kemény próbák árán jutunk el az egyik alapvető igazsághoz: Istent senki nem irányíthatja. Nem az Úr dolga, hogy terveinket támogassa, ellenkezőleg, nekünk kell felismernünk az Ő bölcs szándékait és teljesen alárendelni magunkat útjainak. Ez Krisztus alázata és Atyja iránti töretlen bizalma nélkül lehetetlen. Ha a bizalmatlanságnak vagy a félelemnek csak az árnyéka is jelen van lelkünkben, akkor mindig hagyunk magunknak lehetőséget – mondhatnánk kiskaput ­, bizonyos helyzetekben saját akaratunkat és céljainkat érvényesíteni. Eljutottunk-e már arra a pontra, ahol ki merjük mondani Megváltónkkal együtt: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól; […] mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét” (Ján 5:30)? Ehhez bizonyosan tudnunk kell, hogy Istenben a legnagyobb hullámok között is bízhatunk, s ne rémüljünk meg, ha életünk hirtelen viharos fordulatot vesz; az Ő tekintete mindenhová követ minket, ráadásul kész terve van a megmentésre. A célok és utak meghatározása nem a mi hatáskörünk, nekünk „csak” a Krisztussal járás biztonságos feladata jut, Ő pedig elmondhatta: „Az igazságnak útján járok, és az igazság ösvényének közepén.” (Péld 8:20)

4. Kelj föl, hív téged!

„És Jerikóba érkeztek: és mikor ő és az ő tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kimentek, a Timeus fia, a vak Bartimeus, ott ült az úton, koldulván. És amikor meghallotta, hogy ez a Názáreti Jézus, kezdett kiáltani, mondván: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! És sokan feddték őt, hogy hallgasson; de ő annál jobban kiáltott: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Akkor Jézus megállván, mondta, hogy hívják elő. És előhívták a vakot, mondván neki: Bízzál; kelj föl, hív tégedet. Az pedig felső ruháját ledobva felkelt és Jézushoz ment. És felelvén Jézus, mondta neki: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig mondta neki: Mester, hogy lássak. Jézus pedig mondta neki: Eredj el, a te hited megtartott téged. És azonnal megjött a szeme világa, és követte Jézust az úton.” (Mk 10:46-52)

Bartimeus esete a kulcsmondat szempontjából különleges: ez az egyetlen alkalom, amikor nem Jézus szájából hangzik el, hanem emberek mondják ki. Nyilvánvalóan olyan személyről van szó, aki közvetlenül a Messiás közelében állt, hallotta hangját, szavait, majd engedelmeskedve felszólításának, átadta az üzenetet a vaknak. Talán csak pár másodpercig tartó küldetés volt ez, mégis döntő jelentőségű – noha látszólag jelentéktelen ­ szerep, ugyanis azok ellenében hatott, akik el akarták némítani a segítségért kiáltozó Bartimeust. Lehet, még kézen is kellett fognia a nagy tömegben, hogy odavezesse gyógyítójához. Mondhatnánk, mindez nem sok, de ahhoz, hogy ennyit is megtehessen az illető – akár az egyik tanítvány is lehetett ­, a kellő pillanatban a legjobb helyen kellett lennie.

Ha belegondolunk, Jézus minden nehézség nélkül odamehetett volna a koldushoz, ez lett volna az egyszerűbb megoldás; akkor a követ szerepe is könnyűszerrel kiiktatható, de mégsem: a Megváltó saját szavait küldte maga előtt egy ember által, hogy felkészítse a vakot élete fordulatára. Követként szolgálni a jóság és szeretet Uránál – van-e ennél csodálatosabb feladat? Reményt önteni egy csüggedt, esetleg már a kétségbeesés szélén álló, kiszolgáltatott lélekbe az Ő nevében – van-e ennél örömtelibb megbízatás? Tulajdonképpen ez a mondat Jézus Krisztus küldetésének mottója is lehetne, hiszen Ő volt Isten követe, aki lejött a sötétség és halál völgyében ülőkhöz, hogy visszavezesse őket az Atyjukhoz fűződő, bizalommal teljes szeretetkapcsolatba. Valójában az egész emberiség vak Bartimeusok gyülekezete, akik közé a világ Világossága fényt és életet hozott: „Így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki! és azoknak, akik sötétben ülnek: Lépjetek elő!” (Ésa 49:9) Ugyanezzel a feladattal bízta meg követőit is, lelke által pedig ugyanazzal a hatalommal és erővel ruházta fel őket, amelyet Ő nyert meg számukra, és képessé teszi őket e szerep betöltésére.

Nagyon hasonlít ez a helyzet az ötezer megvendégelésére: a tanítványok Krisztus áldásosztó kezéből vették el a csodálatosan sokasodó kenyereket, majd továbbadták a várakozó hallgatóságnak. Ahhoz, hogy részesei lehessenek a Messiás munkájának, néhány feltételnek teljesülnie kellett: Szorosan Jézus mellett tartózkodtak, hallgatták és befogadták szavait – még ha nem is minden esetben értették teljesen ­, engedelmeskedtek parancsainak, érintkezésbe léptek az emberekkel, és maradéktalanul átadták Isten ajándékát az éhezőknek. A láncszem szerepét, amelyet így betöltöttek, szeretetből fakadó ragaszkodás, alázatos alárendelődés és örömteli engedelmesség jellemzi: egyik kezükkel Krisztus révén Isten trónjába kapaszkodtak, a másikkal pedig továbbadták az elnyert áldásokat. A tanítvány – mennyire sokatmondó kifejezés! – addig és azért nevezhető tanítványnak, amíg valóban tanul Mesterétől és tanítható lelkületű, ugyanakkor kész arra, hogy ami már élete szerves részévé lett, arra megtanítsa a „távol valókat”. Jézus kijelentése szerint „lesztek nékem tanúim”, vagyis élő bizonyságok mindazon világosságra nézve, amit Isten az emberrel megosztott.

Vajon hány embernek tudtad már hittel átadni a mennyei meghívót életed során: Bízzál, kelj föl, hív téged! ? Csak akkor hangzik hitelesen, ha te magad is teljes szívvel bízol abban, aki elküldött. Nem mondhatod: „hát, nekem még nem segített, de rajtad majd biztosan könyörül valahogy…” ­ ez nem a mindenható Szeretet, hanem saját, rendkívül korlátozott tapasztalataid mélyéről fakad, s kételyt szül a hallgatóban.

Ki tudod-e mondani ezeket az evangéliumot magukba sűrítő szavakat?

Bízzál! – azaz remény és bizakodás töltse el a lelkedet; ez a felszólítás hadat üzen a csüggedés, szomorúság, kétség, bátortalanság, depresszió minden válfajának. Ne a saját állapotodra tekints, hanem arra nézz, aki a meghívót küldte neked!

Kelj föl! – Ne ülj tovább tétlenül és erőtlenül a sötétség, a hideg, a halál fogságában, mozdulj meg és jöjj el egészen az élet forrásáig! Hagyd ott a rongyaidat, a sebeidet, egész addigi elveszett életedet valami jobbért, sőt, a legjobbért, a tökéletes gyógyulásért!

Hív téged! – régóta vár rád Valaki, akinek fontos vagy, aki örökkévaló szeretettel szeret, az életét sem sajnálta érted adni, személyes találkozásra vágyik veled, szolgálni akar neked!

Ki az, akivel legközelebb megosztod ezt az örömhírt?

5. Legyőztem a világot!

„Azért mondtam ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot!” (Ján 16:33)

Ezek a bátorító mondatok Jézusnak a felházban tanítványaihoz intézett szavait zárták le, melyet főpapi imája követett, majd a Gecsemáné kertben folytatott küzdelem. Vagyis csupán pár óra választotta el kínszenvedése kezdetétől. Fel akarta készíteni tanítványait a hitüket végletekig megpróbáló eseményekre, arra a szégyenre és megaláztatásra, ami saját személyét, illetve követőinek körét érinti, arra a csalódásra és halálfélelemre, amely hamarosan erőt vesz rajtuk. Most akarta még szívüket hittel megerősíteni abban, hogy semmi, ami eddig és ezután történt és történik, nem volt és nem lesz véletlen vagy hiábavaló. Jól látta tanítványai felkészületlenségét, értetlenségét, azt, hogy mennyire vonakodtak elfogadni a szenvedésekre vonatkozó korábbi szavait; s emberi természetükből fakadóan érthetően visszariadtak a Krisztus által eléjük tárt keskeny út keserveitől. Ugyanakkor reményt adó igéi a visszatéréséig terjedő évszázadok minden tanítványához szólnak, mert a körülmények soha nem fognak változni.

Jézus tényként közli, hogy a nyomorúság ebben a világban a keresztény élet szükségszerű velejárója, s ennek több oka van. Először azonban nézzük meg, mit kell értenünk a világ szó alatt. Látszólagos ellentmondást fedezhetünk fel az alábbi, János apostol által leírt, jól ismert igékben:

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartasson a világ általa.” (Ján 3:16-17)

„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de a ki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Ján 2:15-17)

Az elsőként idézett versekben a „világ” kifejezésen a Föld nevű bolygón élő összes, valaha élt és ezután születendő ember, az „elveszett bárányok” értendők, akikért Krisztus az életét adta. A második igében értelemszerűen nem Ádám gyermekei, hanem maga a rendszer, a birodalom ­ amelynek jelenlegi istene Sátán, a bitorló ­ szerepel. Az egész világegyetem egyetlen pontja a Föld, ahol nem Isten akarata és uralma érvényesül maradéktalanul, hanem azé, aki kiragadta azt csalás révén Ádám kezéből. Ez utóbbi rendszer nem az önzetlen és túláradó szereteten alapul és nem abból táplálkozik, hanem vele gyökeres ellentétben az én kiszolgálására épül, és az önzés, s ebből fakadóan mások elnyomása, a kizsákmányolás, az egyéni vágyak maradéktalan kielégítése élteti. Kívánság és kérkedés – ezek a fő mozgatórugói lényegében a mai fogyasztói társadalomnak, amely folyamatosan ösztönöz újabb és újabb termékek megszerzésére, minden vágy és mohóság gátlástalan kielégítésére. Éppen ezért minden, a rendszer jellegéből fakadó eszköz, módszer idegen Isten lényétől, s nem az életet, hanem a halált szolgálja. Törvényszerűen a romlást munkálja mind lelki, mind fizikai értelemben, illetve nem a Teremtő, hanem a teremtmény imádatát eredményezi. Ezzel a világgal Jézus Krisztus földi léte alatt soha, semmilyen formában nem vállalt közösséget, feladata éppen gyermekei kimentése.

„e világon nyomorúságtok lesz…”

A fentiekből törvényszerűen következik, hogy ahogyan Jézus Krisztus számára ellenséges, megszállt terület volt ez a világ, úgy követői számára is az, ahol szó szerint életre-halálra menő küzdelem folyik minden egyes lélekért, ráadásul „nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6:12)

Ahogyan Krisztus szeretettől átitatott élete folyamatosan Sátán támadásainak célpontja volt, úgy mindazok, akikben ugyanaz a lélek munkálkodik, mint Őbenne, ugyancsak célkeresztbe kerülnek. Egyetlen igaz keresztény sem vállalhat közösséget az önzés legenyhébb formájával sem, hiszen más elvek, más eszközök uralják életét. Jézus földi pályáját végigkísérte nemcsak a lemondás, a szűkös, egyszerű körülmények, az önmegtagadó, szolgálattal teljes élet – istállóban született, Egyiptomba menekítették, egyetlen köntös maradt utána stb. ­, hanem a folyamatos konfliktusok, támadások, megkövezés, gyilkossági kísérletek, egészen a keresztre feszítésig.

Ezért tárta fel a jövőt követői előtt:

„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt ti nálatok. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd.” (Ján 15:18-20)

Folyamatos ellenállás, veszedelem, veszteség és szenvedés vár Jézus tanítványaira. Ő előre látta, hányan halnak majd mártírhalált, hányszor szenvednek el verést, kínzást, börtönt, megvetést és kiközösítést, száműzetést. Tulajdonképpen semmi rendkívüli nincs ebben, hiszen mindez a két királyság alapelveinek összeférhetetlenségéből fakad: A szeretet élni segít, az önzés gyűlöl, pusztít és halált nemz. Pál apostol is egész fejezetet szentelt azoknak, akik a világ megvetettjei, üldözöttjei voltak, ugyanakkor Isten becses kincsei:

„Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.” (Zsid 11:36-38)

Vajon miért mondta el ezeket Krisztus előre? Nem lett volna jobb elhallgatni a keresztényekre váró keserveket? Egyrészt tudniuk kellett, mit jelent majd a kereszt útját járni, másrészt Jézus kellő hatalommal és fegyverzettel látta el életénél is jobban szeretett tanítványait. A körülöttük és velük történő események nem ingathatják meg hitüket, az Atyába vetett bizalmukat, mert Krisztus nekik ajándékozott élete bőségesen elég lesz minden szükségük betöltésére. Egy pillanatra sem szabad elcsüggedniük, vagy azt gondolniuk, minden nyomorúság azért történik velük, mert Isten már kevésbé szereti őket.

Ezért kezdte így :”… hogy békességetek legyen én bennem.” Ne illúziók, hanem Krisztus szerelme tartsa fogva gyermekei szívét minden körülmények között! A békesség Isten legnagyobb ajándéka az ember számára, a tartós boldogság egyetlen forrása: ez tette lehetővé, hogy Jézus a legnagyobb vihar közepette is pihenni tudjon, hogy a legdurvább bántalmak között is szelíd és kedves maradjon – mivel eltéphetetlen szeretetkötelék fűzte mennyei Atyjához, semmilyen külső körülmény meg nem ingathatta lelkivilágát: aggodalom, önvád, bűntudat, félelem nem tudta kikezdeni. S ugyanezt a békét kínálja fel nekünk is!

…de bízzatok, meggyőztem e világot!

Jézus eddigi földi útja makulátlan volt, mindenben tökéletesen követte Isten akaratát, a legnehezebb körülmények sem tudták rávenni, hogy kedvezzen önmagának, nem engedett a Kísértő egyetlen ostromának sem – de az út még nem ért véget. Amit itt kimondott győzelmével kapcsolatban, az a jövőre vonatkozó, hittel teljes prófécia volt. Legnagyobb próbatétele előtt ígérte meg – és halálával teljesedett be, illetve az Elvégeztetett! szózatban lett bizonyossággá. Sátán királysága tehát Krisztus halálával végérvényesen megdőlt, noha ez most még nem mindenki számára nyilvánvaló, mert „e világ isteneként” még mindig tömegek imádják és engedelmeskednek neki. Jézus azonban tanítványai bizalmát, reményét a saját, gonoszság feletti, tökéletes győzelméhez kötötte. Többször is beszélt a világ fejedelme felett aratott diadalról:

„Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme: És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Ján 12:31-32)

„…jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije” (Ján 14:30)

„…e világnak fejedelme megítéltetett.” (Ján 16:11)

Már a pusztai megkísértés során nemet mondott „a test és a szemek kívánságaira”, amikor lemondott a kövek önös célú kenyérré változtatásáról; nemet mondott „az élet kérkedésére”, az uralomvágy késztetésére, amikor a világ feletti uralomért cserébe nem borult le Sátán előtt. Egész élete határozott „nem” volt az önző vágyak kielégítésére, az „én” felmagasztalására, az esztelen istenkísértésre. Kiállta a betegségek, az igazságtalan vádak, a fizikai brutalitás, a gúnyolódások próbáját is. Soha, egyetlen pillanatra sem lépett ki az Isten akaratának való teljes alárendelődés védőhálója alól, ezért Sátán nem tudott rajta és benne fogást találni, nem volt indoka, hogy zsákmányának tekinthesse. Végül pedig halálával megpecsételte a jóság diadalát a gyűlölet felett. Annak tudatában bátorította tanítványait, hogy az emberi természet összes területén, amely fogékony az önzésre, hozzánk hasonlóan megkísértetett, de nem bukott el! Azért jött a világba, hogy „az ördög munkáit lerontsa”, és teljesítette küldetését! (1Ján 3:8) Ebből fakadóan egyszerűen nem létezik olyan szorongattatott helyzet, amivel Ő ne szembesült volna, nincs olyan mélység és nyomorúság, amelyet előttünk meg ne járt volna és ne győzedelmeskedett volna felettük! Ezért „Krisztus örvendezett azon, hogy többet tudott tenni követőiért, mint amennyit kértek vagy elgondolhattak. Tudta, hogy tanítványainak élete épp olyan lesz, mint az Ő élete: meg nem szűnő győzelmek sora” ⁴ – szent lelke által bennünk is ugyanaz a Jézus élhet, aki győztes, makulátlan életet élt! Viharban, kísértések, szenvedések, látszólagos elhagyatottság közepette soha ne a hullámokat, vágyaink tárgyát, esetleg kínzóinkat nézegessük, hanem forduljunk Krisztushoz, aki így bátorít: Bízzál bennem, én benned és körülötted is képes vagyok úrrá lenni mindenen, csak engedd át magad nekem! Ha eddig még nem tapasztaltad, hogy életed győzelmek sorozata lenne, ne csüggedj: Bízzál! Ne magadnak, hanem az igazmondó Istennek higgy, aki elkészítette Krisztusban a lehetőséget számodra!

6. Bizonyságot kell tenned!

„A következő éjszakán pedig melléállván az Úr, mondta: Bízzál, Pál! Mert miképpen bizonyságot tettél az én felőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenned.” (Csel 23:11)

Ez a részlet az Apostolok cselekedeteiből származik, Pál apostol gazdag életének egyik emlékezetes, döntő fordulata. Maga a feltámadott, megdicsőült Úr jelenik meg a tömlöc sötétjében szolgájának. Jézus szavaiból egyértelműen kiolvasható, hogy Pál biztatásra szorult, elcsüggedt állapotban volt, ami nem fordult elő túlságosan gyakran vele – amikor azonban mégis megtörtént, azonnal erősítés érkezett a mennyből! Milyen csodálatos ez a gyors gondoskodás, ez az isteni érzékenység, amely nem halogatja a segítségnyújtást!

Vajon mi lehetett Pál csüggedésének oka? Az előzményekből következtethetünk erre: Pál Jeruzsálembe vágyakozott, hogy ottani hittestvéreivel egyetértésre jusson és megvilágítsa a kételkedők szívét afelől, hogy Jézus a pogányok számára is elhozta az evangéliumot. Bár több intést kapott, semmi nem tántoríthatta el ettől az utazástól. A fővárosban való felbukkanása azonban hatalmas gyűlöletet és zavargást váltott ki, nem pedig megbékélést eredményezett, ahogyan Pál remélte. A gyülekezet vezetői olyan kompromisszumos megoldást javasoltak neki, amely közvetlen életveszélybe sodorta. Ugyanaz a gyilkos indulat, amely egykor Krisztus szolgálatát övezte, most az Ő életét árasztó apostol ellen irányult. Pál nem saját életét féltette, hiszen kész volt feláldozni magát mindenkor Krisztusért. Az a kín, önvád, gyötrelem és fájdalom, amely lelkében dúlt, testvérei miatt támadt: A zsidó nép, amely kiválasztottságának gőgjével élt, szégyent hozott Jahve nevére magatartásával. Gyűlölet uralta őket, amely gyilkos indulatokban, veszekedésekben, zűrzavarban nyilvánult meg a Római Birodalom tisztviselői előtt. Egyáltalán nem tették kívánatossá a hit útját a pogányok számára, sőt, riasztó példát mutattak és torz képet festettek mindenek Atyjáról.

Elkeserítették az apostolt döntésének várható, hosszú távú következményei is: ha kivégzik, halála pontot tesz küldetése végére. Mi lesz az általa alapított gyülekezetek sorsa, ha azok, akik kis híján őt is széttépték kegyetlen dühükben, az általa megtérített keresztények felé fordulnak? Fogsága révén elszakadt hittestvéreitől, a gyülekezet elveszítette benne legerősebb oszlopát, közel és távol bánatot okozott rengeteg hívőnek. Vajon mindezt ő idézte elő, ő okozta? Szégyent hozott arra a névre, amelyet odaadóan szolgált?

Gyötrelmei közepette, a börtön sötétjében vigasztaló világosság támadt mellette: Maga Krisztus, akivel már találkozott a damaszkuszi úton, oly fontosnak tartotta szolgája megerősítését, hogy megjelent neki ­ de nem azért, hogy szemrehányást tegyen neki rossz lépései miatt, hanem hogy megerősítse, biztosítsa szeretetéről, figyelméről, sőt, a jövőt is feltárta előtte: Pál szeretett volna eljutni Rómába, de a zsidók gyűlölködése mindez ideig megakadályozta benne. Fogsága azonban lehetővé teszi számára azt, ami addig csak szíve titkos vágya volt! Jézus közelsége, kedves szavai erőt és reménységet öntöttek a csüggedt apostol szívébe: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak. Íme, megszégyenülnek és meggyaláztatnak, a kik fölgerjednek ellened, semmivé lesznek és elvesznek, a kik veled perlekednek. Keresed őket és meg nem találod a veled versengőket; megsemmisülnek teljesen, a kik téged háborgatnak. Mivel én vagyok Urad, Istened, a ki jobb kezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ésa 41:10-13)

Ha végigtekintjük a fenti történeteket, láthatjuk: bízhatunk Isten segítségében, ha

• nyomorúságunk bűneink következménye, de megutáltuk azokat,
• másnak, másokért kérünk Tőle,
• Ő félelmetes, szorongató körülményeket enged meg, hogy gondolatainknak más irányt szabjon,
• kísértések vesznek körül, fájdalmak, szenvedés gyötör,
• ha szolgálatunk teljesítése közben rossz döntést hozunk is.

Bízhatunk, mert Isten

• szeretete örökkévaló,
• hűséges változhatatlan,
• ígéretei ma is érvényesek,
• bocsánata a legnagyobb bűnt is eltörli,
• megváltása minden bűnös számára elégséges,
• ajándéka Krisztusban, az Ő megtartó élete nekünk is bőségesen rendelkezésünkre áll!