Jób és Jézus - Reménység foglyai

A Biblia nagyon sok szereplője többé-kevésbé tükrözi az istenemberi Messiás, azaz Jézus Krisztus jellemét, szerepét az emberiség megváltásában. Ezek közé tartozik az egyik legkorábbi szereplő, Jób is. Mindaz a megpróbáltatás, amin ő keresztülment, egy percig sem volt értelmetlen vagy indok nélkül való, még ha akkor és ott a legbölcsebbek sem leltek megfelelő magyarázatot szenvedéseire. Talán az egyik legfontosabb tényező, hogy távlataiban előremutatott arra személyre, akire maga Jób is reménykedve tekintett: a Megváltóra. Ha gondosan megvizsgáljuk a történetet, találhatunk olyan megrázó részleteket, amelyek csak Jézus élete tükrében nyerik el igazi jelentésüket! De ennél is csodálatosabb, hogy mindaz, amit a mindenható Isten Jób és Jézus életében véghez vitt, azt minden ember életében ki akarja munkálni!

Vegyük most sorra a legfontosabb párhuzamokat, kapcsolódási pontokat, és ámuljunk Isten csodálatos tervein, bölcsessége mélységein!

Isten szolgája

Mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? (Jób 1:1)
Jób pedig, az én szolgám, imádkozzon értetek! (Jób 42:8)

Íme, bizony előhozom az én szolgámat, Csemetét [sarj, hajtás, bimbó, rügy]! (Zakariás 3:8)
Jézust pedig … nagy sokaság követte, és ő meggyógyította mindnyájukat; És megfenyegette őket, hogy őt ismertté ne tegyék; hogy beteljesedjen Ésaiás próféta mondása, aki így szólt: Íme, az én szolgám, akit választottam; az én szerelmesem, akiben az én lelkem gyönyörködik; szellememet adom ő belé, és ítéletet hirdet a pogányoknak. (Máté 12:15-18)

Jób történetében döntő hangsúly van Isten kezdeti kijelentésén, hogy sajátjának ismeri el – a sátáni hazugságok ellenpontjaként – amaz igaz férfiút. Arra utal, hogy Jób nem tartozik az ördög alattvalói közé, azokat képviseli, akik miatt Istennek joga, sőt kötelessége a Föld szemmel tartása, kegyelemmel történő elárasztása. Jézus Krisztus pedig egyenesen azért jött közénk, hogy olyan Emberré váljon, aki soha, semmilyen körülmények között nem adja meg magát a gonosz kísértéseinek, és utolsó leheletéig igaz rá a prófécia: hogy teljesítsem a te akaratodat, ebben gyönyörködöm, én Istenem… (Zsoltár 40:9)

Isten összesen kilenc esetben nevezi saját szolgájának név szerint említett választottjait: Ábrahám, Jákób – később Izrael – Mózes, Dávid, Nabukodonozor, Zorobábel, végül pedig Jób és a Messiás tartozik ebbe a körbe. Olyan emberekről van szó, akikre Isten számíthat, akik biztos támaszpontok az ellenség uralta területen; a mennyei térhódítás eszközei lehetnek, hiszen összhangban állnak a Mindenható akaratával és terveivel.

A héber ’ebed’ szó szolga, rabszolga jelentésű, a görög ’paisz’ azonban már többet foglal magában, ugyanis, a szolgán túl gyermek jelentéssel is bír! A szolga a felette álló úr tulajdona, teljesíti annak akaratát, végrehajtja parancsait, engedelmeskedik szavainak. A gyermek-apa kapcsolat már vérköteléken és szereteten alapul, és a fiú nem kényszer vagy félelem nyomása alatt cselekszik, mint alárendelt, hanem értelmes szeretettől vezérelten, mert teljes összhang van a saját akarata és az apja akarata között. A legnagyobb kitüntetés tehát isteni értelemben szolgának lenni, főként, ha maga a Mindenható ismeri el saját szolgájának az illetőt. De ahogyan Jézus esetében ez a megbízás a fiúság létállapotával szövődött egybe, úgy Krisztus tanítványai esetében ugyancsak bensőséges tartalommal telítődik:

Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek. (János 15:15)
Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által. (Galaták 4:6-7)

Jób „szolgasága” tehát nemcsak Jézus istengyermekségének az előképe, hanem a keresztények jelenkori, baráti-örökösi pozíciójának az előrevetítése is.

Feddhetetlenség

Volt Úz földjén egy ember, akinek Jób volt a neve. Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő volt. (Jób 1:1)
Mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony, nincs hozzá hasonló a Földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő. (Jób 1:8)
Mondta pedig neki a felesége: Erősen állsz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent, és halj meg! Ő pedig mondta neki: Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? Mindezekben sem vétkezett Jób az ő ajkaival. (Jób 2:9-10)
Jób pedig folytatta beszédét: Él az Isten, aki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, aki keserűséggel illette az én lelkemet, hogy mindaddig, amíg a lelkem bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban; ajkaim nem szólnak álnokságot, és nyelvem nem mond csalárdságot! Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Amíg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom! (Jób 27:1-4)

És a gonoszok közt adtak sírt neki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. (Ésaiás 53:9)
Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot: azért felkent téged az Isten, a te Istened, öröm olajával társaid felett (Zsidók 1:9) – mondja Isten az ő Egyszülöttjéről.
Mert őt [Jézus Krisztust], aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. (2Korinthus 5:21)

Feddhetetlenség – a hétköznapi gondolkodás számára félelmetes, elérhetetlen vágyálom. Hányan akarják egyáltalán elérni ezt az állapotot?! Mégis maga Isten mondja ezt a csodálatos ítéletet a romlott Földön élő Jóbról – a Vádoló, a bukott főangyal szemébe, aki egykor maga is feddhetetlen volt, most pedig mindenkit a bűn és a félelem igájába akar hajtani! Jézus Krisztus isteni, tökéletes jelleme – amelyben az igazság és a szeretet, ezzel együtt pedig, az érem másik oldalaként, a bűn gyűlölete is benne foglaltatik – mindazoké lehet, akik felülről, Istentől születtek. Ez az evangélium, azaz az örömhír lényege: a fogyatékos, halálra szánt teremtmények a mennyei Embert tükröző lényekké lehetnek, hiszen erről szól Isten és Fia legnagyszerűbb terve! Annak ellenére, hogy Jób könyve ezzel a kétszeres megállapítással indul, amelyek közül az egyik bizonyosan Isten szájából ered, az összes későbbi párbeszéd témája mégis ez a kérdés: Lehet-e az ember igaz Isten szemei előtt? Máig ható vitapont ez, annak ellenére, hogy a Mindenható szemszögéből ez NEM kérdés, hanem állítás…

A következő igék rólunk szólnak, megváltásunk lényegéről. Isten terve, hogy a Sátán uralma alól kikívánkozó emberek visszanyerhessék Fia által az elveszített ártatlanságot és feddhetetlenséget. Nem csupán jogi értelemben, nem csupán „majd”, a mennyei világban, hanem itt és most – ahogyan ez Jób esetében is valóság volt:

… kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által, Előre elhatározva, hogy saját fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására (Efézus 1:4-6)
Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; Hogy azt megszentelje, megtisztítva a víz fürdőjével az ige által, hogy majd önmaga elé állítsa dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy ránc, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen. (Efézus 5:25-27)

Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek voltatok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett az ő emberi testében a halál által, hogy mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állítson titeket maga elé. (Kolossé 1:21-22)
Annak pedig, aki titeket a bűntől megőrizhet, és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben nagy örömmel, az egyedül bölcs Istennek, a mi megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő és hatalom most és mindörökké. (Júdás 1:24-25)

Nem adhatjuk ennél alább, különben magát Istent csúfoljuk meg! Szóba kell állni ezzel a kihívással, hogy hit által a hétköznapi valóság alapjává legyen. Jób későbbi szavaiban a hogyan? kérdésre is választ találunk.

A család megszentelése

… elküldött értük [ti. a gyermekeiért] Jób és megszentelte őket, és korán reggel égőáldozattal áldozott mindnyájuk száma szerint; mert ezt mondta Jób: Hátha vétkeztek az én fiaim és gonoszt gondoltak az Isten ellen az ő szívükben! Így cselekedett Jób minden napon. (Jób 1:5)

Íme, itt vagyok, én és a fiak, akiket nekem adott az Úr. (Ésaiás 8:18)
Mert egy gyermek születik nekünk, egy fiú adatik nekünk, és az uralom az ő vállán lesz, neve: csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévaló atya, békesség fejedelme! (Ésaiás 9:16)
Azért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie a testvérekhez, hogy könyörülő legyen és hű főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. (Zsidók 2:17)
… egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket. (Zsidók 10:14)

Mindaz, amit Jób hajnalonta megtett a gyermekeiért – az egészen égő áldozatok fiak és leányok érdekében történő bemutatásával – Jézus Krisztus kereszthalálában nyerte el igazi, valóságos értékét és értelmét. Egészen addig minden állatáldozat csak tökéletlen mintája volt a második Ádám tökéletességet eredményező önfeláldozásának, amelynek áldásait az emberiség minden tagja élvezheti, ha újjászületés által részese lesz a mennyei Fiú megszentelt emberi családjának. A Megváltó a Golgotán egyszeri, szabadságot eredményező haláltusát vívott, mely győzelmet jelent – ezentúl nincs szükség több galamb, bárány vagy bika leölésére, mert Jób várakozása beteljesedett.

Isten a mai gyermekek számára is a szentség ajándékát nyújtja Krisztusban. Az alábbi részlet a hívő-hitetlen párkapcsolatokra vonatkozik, de akkor mennyivel inkább érvényes az igaz keresztény családokra:

Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében, és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek. (1Korinthus 7:14)

Sátán kezében

Az Úr pedig mondta a Sátánnak: Íme, mindazt, amije van, kezedbe adom; csak ő magára ne nyújtsd ki kezedet. (Jób 1:12)
Mondta pedig az Úr a Sátánnak: Íme, kezedben van, csak az életét kíméld! (Jób 2:6)

Jézus így felelt: Semmi hatalmad nem volna felettem, ha felülről nem adatott volna neked. (János 19:11)

Isten megengedte a kísértő és vádoló Sátánnak, hogy Jóbot megtámadja – bizonyos keretek között. Ennek nyomán pillanatok alatt csapások sorozata érte: egész jószágállománya, szolgái, háza, gyermekei elpusztultak a rablótámadások, a természeti csapások sorozata következtében. A második hullám pedig rettenetes, undorító betegséggel sújtotta, amely félelmet és Isten ellen fordulást váltott ki még a feleségéből is. Hirtelen és váratlanul olyan állapotba került, amelyben a halál kívánatosabbnak tűnt számára, mint az élet. A harmadik hullám, amely talán minden eddiginél súlyosabb: mindenki, akitől vigaszt és támogatást remélt, ellene fordult, teljes magányba taszították legjobb barátai, sőt, még szeretett felesége is. Életének minden területe össztűz alá került: közvetlen fizikai környezete, családja, teste, végül pedig szellemi egészsége, hite, hűsége is ostrom tárgya lett.

Óhatatlanul felmerül a miért? kérdése, ami szorongató félelemmel töltheti el szívünket. Ha azonban az igazságot megtaláljuk ezzel kapcsolatban, csak még tovább erősödhet Istenbe vetett bizalmunk. Bizonyára éltek még Jóbon kívül is a Mindenhatóhoz hűséges emberek a Földön. Ő azonban – tudniillik Isten – olyan tudás birtokában volt és van, amivel egyetlen más lény nem rendelkezett: egyedül Ő tudta, hogy ki képes kiállni a próbákat, ki lesz az, aki a kohóból győztesen szabadul! Ezt még maga Jób sem sejtette önmagáról; és nyilvánvaló, hogy Lucifer előtt is rejtve volt az örömteljes tény: van kimenekedés a markából! Már Jób története igazolja a bátorító ígéretet, amit Pál apostol jegyzett le:

hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt, a kísértéssel együtt a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek [kibír, kiáll, elvisel]. (1Korinthus 10:13)

Ugyanez a próba történt Isten Fia esetében is, azonban korlátozások nélkül: A kezedben van, meg is ölheted! – mondhatta Isten a Sátánnak. A Pilátus előtt tett jézusi kijelentés azt példázza, hogy az Atya engedélye nélkül semmi nem történhetett, de ami történt, okkal történt. Lucifer célja pedig minden esetben ugyanaz: az imádat kicsikarása a hazugság és az erőszak összes létező eszközének bevetésével. Minden embert és az angyalok emberré lett fejedelmét is ezen az úton kívánta leigázni. Ahogyan Isten Ábrahám kezét megfogta Izsák felett, úgy korlátozta Sátánt a Jóbbal szembeni támadások során is – azért, mert tudta, hogy az isteni szívének legdrágább és legszebb Lény önként felkínálja magát a támadások kereszttüzének, hogy egyszer és mindenkorra szabadulást szerezzen a gonoszság fejedelmének rabságából. Isten megengedte. Isten odaadta. Ez a biztosíték az időben – a kereszthez viszonyítva – előre- és hátratekintve egyaránt: Jézust korlátozások nélkül megpróbálhatta, egészen szívhasadásig.

Ezért mondhatta Jézus Péternek és vele együtt minden gyermekének: ki vagy kérve ugyan, de a Fiú erőt kér és erőt ad neked!

Íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. De én imádkoztam érted, hogy el fogyatkozzon a hited. (Lukács 22:31-32)

Vannak milliók, akik esetében Isten még a halált is jóváhagyta: mártírok sora kíséri a történelmet, tudjuk, maga Péter is kereszten végezte földi futását. De az ige alapján biztosak lehetünk benne: egyetlen halál sem esett „véletlenül”, hanem gyümölcsöt terem Isten királyságában. A halál nem egyenlő a vereséggel, bár a látszat ezt sugallja. Ahogyan Tertullianus megfogalmazta: „a keresztények vére magvetés” az örökkévalóság számára. Egyetlen igaz ember erőszakos kivégzése sem volt gyümölcstelen, és egyikük sem maradt magára az utolsó pillanatokban. Ennek egyik feljegyzett példája István diakónus megkövezése, melynek következménye lett a világ eddigi leghatékonyabb misszionáriusának, Pál apostolnak a megtérése és világhódító munkássága (Apostolok cselekedetei 7. fejezet). Jézus Krisztus végzetesen magára maradt azokért, akiket szeretett. Ennek ellenére nem hódolt be az ördögi nyomásnak, hanem kitartott az istenszeretet keskeny ösvényén.

Ragaszkodás az igazsághoz

mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét (Jób 6:10b)
De ő jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany. Lábam az ő nyomdokát követte; útját megőriztem és nem hajoltam el. Az ő ajkainak parancsolatától sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát. (Jób 23:10-12)
Az igazságot magamra öltöttem és az is magára öltött engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. (Jób 29:20)
Az ő igazságának mérlegével mérjen meg engem, és megismeri Isten az én ártatlanságomat! (Jób 31:6)

… teljes volt kegyelemmel és igazsággal (János 1:14)
Mondta neki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet (János 14:6)

Van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. (1János 2:1)

Valójában ez a központi témája az egész tekercsnek, sőt, a Biblia összes könyvének: élhet-e földi ember igaz életet? Jób barátai teljes meggyőződéssel hirdetik a sátáni eszmét:

Vajon a halandó igaz-e Istennél: teremtője előtt tiszta-e az ember? Íme, az ő szolgáiban sem bízhat és az ő angyalaiban is talál hibát: Mennyivel inkább a sárházak lakosaiban, akiknek fundamentuma a porban van, és könnyebben szétnyomhatók a molynál?! (Jób 4:17-19)
Micsoda a halandó, hogy tiszta lehetne, és hogy igaz volna, aki asszonytól születik?! Íme, még az ő szentjeiben sem bízik, az egek sem tiszták az ő szemében: Mennyivel kevésbé az utálatos és a megromlott ember, aki úgy nyeli a hamisságot, mint a vizet?! (Jób 15:14-16)
Hogyan lehetne igaz a halandó Isten előtt, hogyan lehetne tiszta, aki asszonytól született? Nézd a holdat, az sem ragyogó, még a csillagok sem tiszták az ő szemei előtt. Mennyivel kevésbé a halandó, aki féreg, és az embernek fia, aki hernyó. (Jób 25:4-6)

Sátán, aki egykor az első angyal volt, feddhetetlen és csodálatos, most már gonoszságában megkeményedve elképzelni sem tudja Isten csodálatos tervét az emberekkel, a bukott halandókkal kapcsolatban. Mivel ő maga vitte és viszi romlásba őket, pontosan tudja, hol és hogyan vétenek nap mint nap. A fenti idézetek, bár Jób barátai szájából hangzanak, mégis hajszálpontosan a sátáni gondolkodásmódot tárják fel: ha a lázadó angyalok bukottak a Mindenható szemében, hogyan reménykedhetnének kedvezésben a náluk alábbvaló emberek?! Szavaik fényében Jób mondatai félelmetes, pökhendi istengyalázásnak tűnnek. De ne feledjük, hogy maga Isten tette mérlegre szolgáját és nem talált fogyatkozást! Hallatlan állítása gyűlölettel vegyes félelmet keltett a Csaló szívében, ugyanakkor hálára és örömre indíthatja az emberiség tagjait. Isten célja ugyanis nem kevesebb, mint az ember eredeti állapotának, igazságának helyreállítása!

Isten igazsága [igaz volta, igazságossága] pedig a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek. (Róma 3:22)
Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust! (Róma 13:14)
Az Isten Fia eljött, és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk. (1János 5:20)
Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul (1Korinthus 1:30)
Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne. (2Kor 5:21)

De hogyan lehetünk igaz emberek?

Röviden összefoglalva, hét nélkülözhetetlen tényező együttese szükséges hozzá:

Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban való hit (1) által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek. Mert nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Igazzá válva, ingyen, az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság (2) által, kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt, az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való. (Róma 3:22-26)
az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője (3) és a Szent Szellem (4) megújítása által, melyet kitöltött ránk bőséggel a mi megtartó Jézus Krisztusunk által; hogy az ő kegyelméből megigazulva, örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint. (Titus 3:5-7)
nagyobb az, aki bennetek van (5), mint az, aki e világban van (1János 4:4)
maradjatok bennem (6) és én ti bennetek (János 15:4)
ahogyan vettétek a Jézus Krisztust, az Urat, úgy járjatok ő benne (7). (Kolossé 2:6)

Jézus Krisztus áldozata objektív, tőlünk függetlenül létező valóság. Az ember önmagára vonatkozóan hit útján tudja megragadni Isten minden ajándékát: Jézus vére új, tiszta, feddhetetlen életet hordoz. Ennek az életnek a részesévé válni a vízkeresztség és a Szent Szellem (= Jézus Krisztus győzelmes élete) befogadása, azaz új születés által lehet. Ahogyan Ádám leszármazottjaiként a halál fiai vagyunk, úgy a második Ádámtól, Jézustól születve örök életű istenfiakká leszünk. Az Úrral való egyesülést követően azzal a tudással és bizalommal járhatjuk utunkat, hogy az övéi vagyunk, és Ő bennünk élve folyamatosan szent életet él, ha engedünk neki.

Ezek alapján a Krisztus igazságához való ragaszkodás alapvető jellemzője a valódi kereszténységnek. Jób nemhogy bolond nem volt, de e vonatkozásban is a Messiás tükörképének bizonyult. Jézus Krisztus tudatában volt saját szent és igaz életének, és ugyanez jellemzi igazi követőit is:

valamely szellem Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és valamely szellem nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől. (1János 4:2-3)
Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.(Galaták 5:20)

Hinnünk, sőt tudnunk kell, hogy újjászületésünk után Krisztus itt és most a mi halandó testünkben él igaz életet, és kizárólag ez tesz minket Isten gyermekeivé! Ennél kevesebb semmit nem ér, ennél több pedig nem létezik. Nem tekinthetünk tehát úgy magunkra, mint gyarló bűnösökre, mert ezzel Jób barátainak bűnébe esünk! Ez nem szerénység, hanem valójában hatalmas hitetlenség, Krisztus munkájának semmibe vétele, Isten szavának meghazudtolása. A legfontosabb feladat tehát nem egyéb, mint amit Jób kétségbeesett felesége megfogalmazott: erősen állni a feddhetetlenségben, amelyet csakis Krisztusban élhetünk meg.

A tettek tanúsága

Hitünk behatárolja szavainkat, és még inkább meghatározza tetteinket. Jób fenti állításai saját igaz voltát illetően korábbi, szokásszerűen gyakorolt cselekedeteinek fényében nyernek bizonyítást:

Mert amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett felőlem. Mert megmentettem a kiáltozó szegényt, és az árvát, akinek nem volt segítsége. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegy szívét megörvendeztettem. … A vaknak szeme voltam, és a sántának lába. A szűkölködőknek atyjuk voltam, az ismeretlennek ügyét is jól meghánytam-vetettem. Az álnok zápfogait kitördeltem, és fogai közül a prédát kiütöttem. Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. … Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájuk beszédem. (Jób 29:11-17.21-22)

Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel. (Ésaiás 50:4)
Abban az órában pedig sokakat meggyógyított betegségekből, csapásokból, tisztátalan szellemektől, és sok vaknak visszaadta szeme világát. És felelt Jézus: Mondjátok meg Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek prédikálják az evangéliumot. (Lukács 7:21-22)

Jób igaz volta az irgalmasság folyamatos gyakorlásában nyilvánult meg kétségbe vonhatatlanul. Bölcsessége, a kiszolgáltatottak védelme és ellátása bizonyítja, hogy valóban úgy szerette felebarátait, mint önmagát, hiszen ügyeiket sajátjaként kezelte. Még hatványozottabban igaz ez Jézus esetében, aki az ember teljes – testi-lelki-szellemi – helyreállítását végezte szakadatlanul: ha nem tanított, akkor gyógyított, de valójában a két tevékenység elválaszthatatlanul összefonódott földi napjai során, hiszen az ige, ami elhagyta száját, cselekvő hatalmat rejtő isteni beszéd. Egy ember igaz voltát tehát a cselekedetei bizonyítják vagy cáfolják meg. Jób és Jézus esetében a két tényező teljes összhangban állt egymással: az igazság felé való szilárd elkötelezettség és az elesettek iránti irgalom kifejeződése mindkettő, és végső soron Isten szeretetének forrásából táplálkozik, hiszen a Mindenható a szeretet.

Az a bizonyos utolsó ítélet is az irgalmasság tetteit keresi és ismeri fel mindazokban, akik életükkel a menny királyának igazságát bizonyítják. E tettek pedig a keresztényekben élő Krisztusból fakadnak, akinek természete az irgalmasság:

Legyetek azért irgalmasok, miként a ti Atyátok is irgalmas! (Lukács 6:36)

Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Gyertek, én Atyámnak áldottjai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjaztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Meztelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. (Máté 25:34-36)
Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megbocsátva egymásnak, ahogyan Isten is a Krisztusban megbocsátott nektek. (Efézus 4:32)

Szenvedés

A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenható tiszteletét. Testvéreim hűtlenül elhagytak… (Jób 6:14)
Mert kenyerem gyanánt van az én fohászkodásom, és sóhajtásaim ömlenek, mint habok. Mert amitől remegve remegtem, az jött reám, és amitől rettegtem, az esett rajtam. Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám. (Jób 3:24-26)
Én sem tartóztatom hát meg számat; szólok lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom szívem keserűségében. … Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az életem. (Jób 7:11.16)
Feltátották ellenem szájukat, gyalázatosan arcul csapdostak engem, összecsődültek ellenem. Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejtett engem. Csendességben voltam, de szétszaggatott engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott, céltáblává tűzött ki magának. Körülvettek az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kímél; epémet a földre kiontja. Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hős. Zsákruhát varrtam az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. Orcám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt. (Jób 16:10-16)
Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltűnt, mint a felhő. … Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat, és nem nyugszanak inaim. A sok erőlködés miatt elváltozott ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm gallérja. A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz. (Jób 30:15.17-19)

Jézust pedig megostorozták, és kezükbe adta, hogy megfeszítsék. Akkor a helytartó vitézei elvitték az őrházba, és odagyűjtötték hozzá az egész csapatot. És levetkőztetve őt, bíborpalástot adtak reá. És tövisből fonott koronát tettek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolták: Üdvöz légy zsidóknak királya! És mikor megköpdösték, elvették a nádszálat, és a fejéhez verdesték. És miután megcsúfolták, levették róla a palástot és a maga ruháiba öltöztették; és elvitték, hogy megfeszítsék. (Máté 27:26-31)
Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. (Ésaiás 53:11)
Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen! Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó és ordító oroszlán. Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engem. Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. De te, Uram, ne légy messze tőlem; én erősségem, siess segítségemre. Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, s az életemet a kutyák körmeiből. Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem! (Zsoltár 22:15-22)
A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem; vártam részvétre, de hiába, vigasztalókra, de nem találtam. (Zsoltár 69:21)

e világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot. (János 16:33)
… örököstársai vagyunk pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. (Róma 8:17)
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. (Máté 5:10)

A szenvedés a földi élet velejárója. Bármilyen elszomorító is, de így van. A halálba futó, véges létezés egyik kikerülhetetlen jellemzője. És ahogyan az igazságnak, úgy a szenvedésnek is megvannak a maga sajátos, kegyetlen törvényszerűségei. A bűntől átitatott létformához szükségszerűen kapcsolódik a szenvedés. Ebben a világban az igaz élet mindenképp gyűlöletbe, ellenállásba ütközik. A szenvedés hiányegyüttes: szeretetet, békességet, harmóniát nélkülöző állapot, amely igen sokrétű környezeti hatások következménye lehet. Beletartozik a testi-lelki fájdalom, a betegség, az elvetettség, az elszigetelődés, a bántalmazás különféle formái, mint a fizikai kínzás vagy a szóbeli kárhoztatás-vádaskodás, értetlenség, gúnyolódás, részvétlenség megtapasztalása. Kiszolgáltatottság és kilátástalan reménytelenség jellemzi; az áldozat gyakran képtelen megvédeni magát, nem tud szabadulni vagy nincs lehetősége megváltoztatni sem a körülményeket, sem a fejleményeket.

Ha összevetjük a fent kiemelt bibliai feljegyzéseket, a két, céltáblául kitett szenvedő tapasztalatai rendkívüli módon hasonlítanak egymásra, azonban Jézus Krisztus nyomorúságának súlya alatt mindenki más összeroppant volna: az a magány, az a teher és az a próbatétel csakis a Megváltó által volt mindhalálig hordozható. Mindketten igazságuk következményeként élték át a fájdalmakat, nem saját gonosz tetteik gyümölcseit aratták, s ez különösen érthetetlenné tette a gondolkodó szemlélők számára a helyzetet. Mindkét esetben ugyanaz a háttér, ugyanaz a forrás: a sátáni támadás, az irigység képviselőjének küzdelme a békesség fejedelme és szolgái ellen. A végső megoldásra, a szenvedés forrásának végső kiiktatására mindmáig várni kell: sem Jób, sem pedig Jézus nem látta meg Sátán és szolgái azonnali megbüntetését. Isten – bölcs tervei szerint – nem alkalmazott azonnali, erőszakos megtorlást, nem ölte meg egyetlen szavával a gonoszokat, noha megtehette volna. Ehelyett azonban teljes és tökéletes győzelemre segítette mindkét gyermekét anélkül, hogy kiemelte volna őket a nyomorúság tüzéből, mert hosszú távon ez az igazán gyümölcsöző megoldás. Jézus igen sok és mély szenvedést élt meg, élete első perceitől fogva, és kivétel nélkül méltatlanul, azaz nem szolgált rá a bántalmakra; de ez volt az út, amely által tökéletessé vált, mint Ember, és így tökéletessé vált, mint közbenjáró és vigasztaló főpap:

Mert illendő volt, hogy akiért minden és aki által minden, sok gyermeket vezérelve dicsőségre, az ő üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé. (Zsidók 2:10)

Bármilyen furcsán hangzik, de mindkét eset igazolja, hogy a szenvedés nem magánügy: a világegyetem lakói előtt zajlik, és nem marad következmények nélkül, még ha az igazságszolgáltatás látszólag késedelmet szenved is. Sőt, a késedelemnek van egy irgalmasságból fakadó oka is: megtéréshez, megbánáshoz, a gonoszságtól való elszakadáshoz vezethet akár a gyűlölettől áthatott szívek esetében is! Ugyanakkor a szenvedőnek joga és lehetősége van kifejezni Istenbe vetett bizalmát, ezáltal tanú lesz a jóság forrásának perében. Isten pedig felhatalmazást nyer, hogy védelmet, visszaigazolást és kárpótlást nyújtson mindazoknak, akik miatta szenvednek.

a gonoszt jóval győzd meg (Róma 12:21)
Például vegyétek, testvéreim, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szóltak. Íme, boldogoknak [áldottnak] mondjuk a tűrni tudókat. Jób tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes. (Jakab 5:11)
Ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok… (1Péter 3:14)

A ’tűrés’ szó görög eredetije a ’hüpomoné’, amelynek jelentései: türelem, elviselés, kitartás, állhatatosság. Az alapszó egyik jelentése: a teher vagy próba alatt maradni. Ez a szenvedés ideje alatt tanúsított türelem a fegyver, az ellenszer, az eszköz a hit megőrzésére. Ha tehát Krisztusért szenvedünk, de egyáltalán, ha szenvedünk, mindig nézzünk fel Őreá, aki értünk szenvedett, és enyhülést, vigasztalást találunk nála.

Utálat

Utálnak engem, messze távoznak tőlem, és nem átallnak köpdösni előttem. (Jób 30:10)
Testvéreimet távol űzte mellőlem, barátaim egészen elidegenedtek tőlem. Rokonaim visszahúzódtak, ismerőseim pedig elfelejtkeznek rólam. Házam zsellérei és szolgálóim idegennek tartanak engem, jövevény lettem előttük. Ha a szolgámat kiáltom, nem felel, még ha könyörgök is neki. Leheletem idegenné lett házastársam előtt, s könyörgésem az én ágyékom magzatai előtt. Még a kisdedek is megvetnek engem, ha fölkelek, ellenem szólnak nekem. Megutált minden meghitt emberem; akiket szerettem, azok is ellenem fordultak. (Jób 19:13-19)

Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt neki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője! mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg. (Ézsaiás 53:2-5)

Akkor nyomorúságra adnak majd titeket, és megölnek; és gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. (Máté 24:9.13)

A szenvedés egyik legsúlyosabb velejárója a környezet részéről kifejezett utálat. Benne van a gyűlölet, a megvetés, lebecsülés, elutasítás, elhidegülés, irtózat, fizikai és érzelmi eltávolodás, magányba taszítottság. Jób és Jézus egyaránt megélte ezt a fajta nyomorúságot, amely akkor a legfájóbb, ha azok részéről is megnyilvánul, akiket szeretünk vagy akik szerettek minket. „Természetesen” Krisztus gyermekeinek máig ugyanez a sorsa az istengyűlölő világban. Az utálatnak vannak különböző kifejeződései, amint az az alábbiakban megmutatkozik.

Gúny

Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem (Jób 16:20)
Esztelen legények, sőt becstelen fiak, akiket kivertek az országból. És most ezeknek lettem gúnydalává, beszédtárgyuk lettem! (Jób 30:8-9)

Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád! Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem, hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök. Letaroltatott és megszáradt, mint a fű az én szívem; még kenyerem megevéséről is elfelejtkezem. Nyögésemnek szavától csontom a húsomhoz ragadt. … Minden napon gyaláznak engem ellenségeim, csúfolóim esküsznek rám. (Zsoltár 102:2-9)
Miután pedig megfeszítették, elosztották ruháit, sorsot vetettek; hogy beteljesedjen a próféta mondása: Megosztoztak ruháimon, és köntösömre sorsot vetettek. És leülve ott őrizték. És feje fölé illesztették kárhoztatása okát, odaírva: Ez Jézus, a zsidók királya. Akkor megfeszítettek vele együtt két latrot, egyiket jobb kéz felől, és a másikat balkéz felől. Az arramenők pedig szidalmazták őt, fejüket hajtogatva: Te, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magadat; ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Hasonlóképpen a főpapok is csúfolódtak az írástudókkal és a vénekkel együtt: Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki. Bízott az Istenben; mentse meg most őt, ha akarja; mert azt mondta: Isten Fia vagyok. Akiket vele együtt feszítettek meg, a latrok is ugyanazt hányták a szemére. (Máté 27:33-44)

A gúny a verbális bántalmazás tipikus formája, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a kicsúfolt személy önazonosságát, értékes mivoltát, léte és törekvései értelmét. Aki gúnyolódni mer, meg van győződve arról, hogy „ő van felül”, nála a hatalom, nála az igazság, és ebből kifolyólag büntetlenül megengedheti magának mások megalázását. Bár a gúny mögött nyilvánvalóan a gúnyolódó személy szeretetben való fogyatékossága és torz világlátása húzódik, a csúfolódás tárgya ettől nem érzi magát jobban az adott helyzetben. Mindkét kigúnyolt személy esetében a legszentebb és legfontosabb pont kérdőjeleződik meg: az Istenhez fűződő szeretetviszony. A látszat mindkét esetben a bántalmazók malmára hajtotta a vizet, hiszen a Mindenható nem nyilatkozott meg, hallgatásba burkolózott, és ezzel látszólag a támadók igazát erősítette meg: „csak hiszed, hogy Isten szeret téged, csak hiszed, hogy fontos vagy neki… a valóság épp ennek az ellenkezője!”

Vádak

Bildád szavai: a gonoszok világa kialszik, és nem fénylik tüzük szikrája. (Jób 18:21)
Czófár szavai: Ez a gonosz ember fizetsége Istentől, és az ő beszédének jutalma a Mindenhatótól. (Jób 20:29)
Elifáz szavai: A te isteni félelmedért fedd-e téged, és azért perel-e veled? Vajon nem sok-e a te gonoszságod, és nem véghetetlen-e a te hamisságod? Hiszen zálogot vettél a te testvéredtől méltatlanul, és a szegényeket meztelenekké tetted. Az eltikkadtnak vizet sem adtál inni, és az éhezőtől megtagadtad a kenyeret. Aki hatalmas volt, azé volt az ország, és aki nagytekintélyű volt, az lakott rajta. Az özvegyeket üres kézzel bocsátottad el, és az árváknak karjai eltörettek. Azért vett körül téged a veszedelem, és rettegtet téged hirtelen való rettegés. (Jób 22:4-11)
Elihu szavai: Mert Jób azt mondta: Igaz vagyok, de Isten megtagadja igazságomat. Igazságom ellenére kell hazugnak lennem; halálos nyíl talált hibám nélkül! Melyik ember olyan, mint Jób, aki issza a csúfolást, mint a vizet. És egy társaságban forog a gonosztevőkkel, és az istentelen emberekkel jár! Mert azt mondja: Nem használ az embernek, ha Istennel békességben él. (Jób 34:5-9)
Elihu szavai: Ó, bárcsak megpróbáltatna Jób mindvégig, amiért úgy felel, mint az álnok emberek! Mert vétkét gonoszsággal tetézi, csapkod közöttünk, és Isten ellen szószátyárkodik. (Jób 34:36-37)

Én dicséretemnek Istene, ne hallgass! Mert a gonosznak szája és az álnokságnak szája felnyílt ellenem, hazug nyelvvel beszélnek velem. És körülvesznek gyűlöletes beszédekkel, és ostromolnak engem ok nélkül. Szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig imádkozom. Rosszal fizetnek nekem a jóért, és gyűlölettel szeretetemért. (Zsoltár 109:1-5)
És mindjárt reggel tanácsot tartva a főpapok a vénekkel és írástudókkal, és az egész tanács, megkötözték Jézust, elvitték és átadták Pilátusnak. És megkérdezte őt Pilátus: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig így felelt: Te mondod. És erősen vádolták őt a főpapok. (Márk 15:1-3)
És lesték őt, hogy meggyógyítja-e a beteget szombaton, hogy vádolhassák. (Márk 3:2)
És kezdték őt vádolni: Úgy találtuk, hogy ez a népet félrevezeti, és tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak mondja. (Lukács 23:2)
Feleltek neki a zsidók: Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat! (János 10:33)
Ekkor a főpap megszaggatta a ruháit, és mondta: Káromlást szólt! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az ő káromlását. Mit gondoltok? Azok pedig így feleltek: Méltó a halálra! Akkor a szemébe köpdöstek és arcul csapkodták őt, némelyek pedig botokkal verték, Mondván: Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki az, aki üt téged? (Máté 26:65-66)

… törvényszékekre adnak titeket … És helytartók és királyok elé visznek titeket miattam, bizonyságul maguknak és a pogányoknak (Máté 10:17-18)

Agrippa király! Boldognak tartom magam, hogy mindazok felől, amikkel a zsidók vádolnak, előtted fogok védekezni a mai napon. (Apostolok cselekedetei 26:2)

A gúnyolódást is meghaladó szenvedést okoz a vádaskodás, amely tipikusan sátáni tevékenység, elfedve a kétségtelen tényt, hogy minden bűn forrása maga az ősvádoló. Mindkét esetben alaptalan vádak hangzottak el: sem Jób, sem Jézus nem volt vétkes azokban, amivel gyanúsították őket. Erről azonban ott és akkor rajtuk kívül senki nem nyilatkozott, nem volt védőjük, senki nem emelte fel szavát az érdekükben. Ez azonban semmit nem csorbított igazságukon. A körülmények, a támadók hangossága soha nem bizonyíték a vádak mellett! Mégis, a vádlott teljesen összeomolhat az ellene felhozottak súlya alatt, kétségbe vonva önnön ártatlan voltát, igazságát.

Különösen szomorú, amikor a legjobb barátok – természetesen a legjobb szándéktól vezéreltetve – beállnak a vád buzgó képviselői közé. Teszik ezt azzal a meggyőződéssel, hogy a szenvedés egyetlen oka az illető bűne. Az igazságos Istenbe, az igazságos világba vetett hit merev értelmezésének foglyaként az emberi ész nem talál más, értelmes magyarázatot arra, ha valakit gyötrelem sújt, mint azt, hogy a szenvedő magának köszönheti nyomorult állapotát. Ez azonban nem minden esetben van így, és az érzékeny különbségtételhez a valóban igazságos Isten vezetésére van szükség. Különben könnyen a részvétlen inkvizítor szerepében találhatja magát az ember, nem is érzékelve, hogy a rossz oldalon áll, hogy a szeretetlen ítélkezés szószólójává vált.

Jób és Jézus azonban egyaránt ragaszkodott ártatlanságához, és hittel tudták csak áttörni a sötétséget, ami Isten világosságától elválasztotta őket. Többnyire ugyanez a bánásmód jut azoknak, akik az igazság fényét akarják terjeszteni a világban. A legfőbb vádló azokat vádoltatja emberi eszközei által leginkább, akik az általa fenntartott sötétséget oszlatni igyekeznek. Pál azonban még ebben a helyzetben is boldog volt, mert vádolt lévén lehetősége nyílt az igazságról beszélni az akkori világ egyik vezetője előtt. A legfájdalmasabb helyzetek is alkalmat kínálnak Isten hatalmának megnyilatkozására, ha nem csüggedünk, hanem bízunk.

Isten hallgatása

Tudjátok meg hát, hogy Isten alázott meg engem, és az ő hálójával vett engem körül. Íme, kiáltozom az erőszak miatt, de meg nem hallgattatom, segélyért kiáltok, de nincsen igazság. (Jób 19:6-7)

Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám! Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harcolsz ellenem. Felemelsz, szélnek eresztesz, és széttépsz engem a viharban. (Jób 30:20)
Ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem! Íme, ez a végszóm: a Mindenható feleljen meg nekem; és írjon könyvet ellenem az én vádlóm. (Jób 31:35)

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?! Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava. Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg; éjjel is és nincs nyugodalmam. Pedig te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol. Benned bíztak atyáink; bíztak és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek; benned bíztak és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok s nem férfiú; embereknek csúfja és a nép utálata. Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák szájukat és hajtogatják fejüket: Az Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne! (Zsoltár 22:2-9)
És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg engem! Légy közel az én lelkemhez és váltsd meg azt! (Zsoltár 69:18-19)
és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől (Ésaiás 53:4)
Kilenc óra körül pedig Jézus hangosan felkiáltott: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engem? (Máté 27:46)

A legsúlyosabb teher a szenvedésben a szeretet forrásától való távolság átélése, Isten hallgatása. A nyomorultat körülvevő némaság isteni közönyt, részvéttelenséget, esetleg egyenesen haragot vagy gyűlöletet sugalló állapot. A nyomorúság legmélyebb bugyra a néma kárhoztatás, a választalan elszigeteltség. Bár Isten ott volt, bár Isten szenvedett mindkét esetben, mégis meg kellett tartóztatnia ölelő karjait, szeretetről biztosító szavait, hogy bebizonyítsa, a jóság és a hűség képes úgymond „érdek nélküli” állapotban is létezni, legalábbis egyes szívekben. A hallgatásba burkolózó, elérhetetlen Isten a legfélelmetesebb és leginkább elerőtlenítő tapasztalat, amit teremtett lény átélhet.

Amikor az ég látszólag bezárul és nincs válasz a jajkiáltásokra, akkor nem marad más, mint az emlékezés: a közelség korábbi megtapasztalásai és az isteni ígéretek közeli beteljesedésének reménysége. A jelen elviselhetetlenségét az elvehetetlen múlt melegsége és a reményteljes jövő képe enyhítheti, ez azonban kizárólag hit útján áthidalható szakadék. A hit mély bizalom: tudás arról, hogy az én Atyám nem csap be, Ő hűséges, szavai valóra válnak, még ha ennek minden jelenlegi körülmény ellentmond, beleértve az érzelmek viharát is.

Közbenjárás

Jób pedig, az én szolgám, imádkozzon értetek; mert csak az ő személyére tekintek, hogy retteneteset ne cselekedjem veletek, mivel nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám Jób. Elmentek azért a Témánból való Elifáz, a Sukhból való Bildád és a Naamából való Cófár, és úgy cselekedtek, amiképpen az Úr mondta nekik, és az Úr Jób személyére tekintett. Azután eltávolította Isten Jóbról a csapást, miután imádkozott barátaiért. (Jób 42:8-10)

életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott! (Ésaiás 53:12)
Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek! (Lukács 23:34)

új szövetség közbenjárója ő, hogy meghalva az első szövetségbeli bűnök váltságáért, az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét (Zsidók 9:15)
mert egy az Isten, egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus (1Timótheus 2:5)

Megkövezték azért Istvánt, aki imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Térdre esve pedig, hangosan kiáltott: Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt! És ezt mondva elaludt. (Apostolok cselekedetei 7:59-60)

Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozva minden időben a Szellem által, és ugyanezen dologban vigyázva minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért (Efézus 6:18)
igen hasznos [ereje, hatalma, tekintélye, befolyása van] az igaz buzgó [működik, hat, munkálkodik] könyörgése. (Jakab 5:16)

Jóbnak úgy kellett Isten előtt könyörögnie barátaiért, hogy még mindig nyoma sem volt a gyógyulásnak, sem pedig a számára nyújtott igazságszolgáltatásnak. Sebesen, meztelenül, meggyötörten kellett kiáltania Istenhez azokért, akik a barátság leple alatt hosszú napokig gyötörték a legdurvább vádakkal. Miért nem helyreállított, méltóságteljes állapotában kérte fel a Mindenható erre az amúgy is „kemény”, embert próbáló feladatra? Utólag válik világossá: a kereszten függő, vérző és mezítelen Megváltó már ott és akkor elkezdte közbenjárását, amikor még nem ékesítette díszes főpapi öltözék, amikor semmije nem volt, csak a szíve rostjait alkotó csupasz jóság, amely nem önmagát, hanem kínzóit siratta. A bántalmazott imádkozott a bántalmazóiért, mert ők valóban elveszettek voltak, de vélt igazuk tudatában ezt még csak nem is sejtették! A közbenjárás hídszerep, létraszerep: ég és föld közötti kapocs, amelyet csak a jóindulat, a kegyelem – görögül kharisz – teljességével lehetséges gyakorolni. A felszögezett imádkozó lett az emberiség képviselője és közbenjárója a mennyben, akire tekintettel Isten Jób imáját is meghallgathatta! Az egész történetben tehát a Mindenható hite és reménysége is kibontakozik: Fia végigjárja az utat, hogy tökéletes Messiássá legyen az elveszettek számára.

Ugyanakkor a folytatás is reményteljes, sőt, lenyűgöző: mindazok, akik szívükbe-életükbe fogadták Jézust, ugyanazon közbenjáró lelkületet mutatják, mint az értük meghalt Istenfia. Képesek (voltak) István diakónushoz hasonlóan bűnbocsánatért könyörögni gyilkosaik számára! Ezzel bizonyítékaivá váltak az érdek nélküli szeretet hatalmának és legyőzhetetlenségének.

Felmagasztalás

Azután eltávolította Isten Jóbról a csapást, miután imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt. És bement hozzá minden fivére és minden nővére, minden korábbi ismerőse, és ettek vele együtt kenyeret az ő házában; sajnálkoztak felette és vigasztalták őt mindama nyomorúság miatt, amelyet az Úr őrá bocsátott, és ki-ki adott neki egy-egy pénzt, és ki-ki egy-egy aranyfüggőt. Az Úr pedig jobban megáldotta Jób életének végét, mint kezdetét, mert lett neki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer igás ökre és ezer szamara. És lett neki hét fia és három leánya. És nem voltak olyan szép leányok, mint a Jób leányai, abban az egész tartományban, és az ő atyjuk örökséget is adott nekik az ő fiútestvéreik között. Jób pedig élt ezután száznegyven esztendeig, és látta az ő fiait és unokáit negyedízig. És meghalt Jób jó vénségben és betelve az élettel. (Jób 42:10-17)

És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha lelkét áldozatul adja, meglátja utódait, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok neki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott. (Ésaiás 53:10-12)
Jézus Krisztus… önmagát megüresítette, szolgai formát vett föl, emberekhez hasonlóvá lett; És mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Azért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki, amely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Filippi 2:7-11)
Jézus, aki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált. (Zsidók 2:9)

De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, a Krisztus Jézusban (Efézus 2:4-6)
Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok (1Péter 2:9)
És énekeltek új éneket: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecsétjeit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből, És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön. (Jelenések 5:9-10)

Noha nem vagyunk tanúi a mennyei zárójelenetnek, amikor Sátánnak ki kellett volna mondania az igazságot, hogy elvesztette fogadását, talán el is maradt? – Isten helyreállító tevékenységét, jóvátételét, gazdag jutalmát Mózes részletesen leírja. Jób áldozata, önmegtagadása révén új családot nyert, s olyan gazdagságot, amiről soha nem is álmodott. Ugyanez teljesedett be Jézus megváltói áldozata után: egy új emberi család feje lett, amely szentségben és bűntelenségben állhat majd meg Isten trónja előtt. Ugyanakkor visszanyerte az eredeti, „első” születése nyomán őt megillető helyet a Mindenható jobbján, mint menny és föld korlátlan hatalmú ura, aki azonban immár örökre Emberré lett! Ebből következően gazdag jutalma lesz mindazoknak is, akik Krisztus nyomában járva vállalták a szenvedést annak érdekében, hogy minél többen Isten országának részesei lehessenek.