A szabadság keresése

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, és hogy Teremtője bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel mindannyiukat, és ezek közé tartozik az élet, a szabadság és a boldogságra való törekvés.” – Ez a kijelentés az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból származik, és kifejez bizonyos jogokat, amelyek minden ember számára alapvetőek. Kiemeli többek között a szabadsághoz való jogot, és a történelem bebizonyította, hogy a szabadság megszerzéséért és fenntartásáért folytatott harc okozta az emberiség történetének legnagyobb felfordulásait.

Még egy olyan kis ország történelmében is, mint Jamaica, találunk történeteket pl. a Tacky-féle rabszolgalázadásról, a Sam Sharpe-lázadásról és a számos háborúról, amelyet a maroonok (az őslakosok) vívtak, hogy megszabaduljanak a brit rabszolgatartók uralma alól. Mindez a Karib-térségben és az Amerikai Egyesült Államokban ugyancsak konfliktusokat eredményezett. A közelmúltból felidézhetjük Dél-Afrika, Namíbia és más afrikai országok felkeléseit, amikor a bennszülöttek az elnyomó, idegen hatalmak uralma alóli felszabadulásukért harcoltak.

Emlékszem, egy korszakban a saját életemben is nagyon felerősödtek ugyanezek a szabadságvágyó impulzusok. Tinédzser koromban rendre konfliktusba kerültem azokkal a szabályokkal, amelyeket apám állított fel. Például késő estig ki akartam maradni a barátaimmal, de megvolt a rend, mikorra kell hazaérnünk, és én gyakran kerültem szembe ezekkel a regulákkal. Ennek eredményeképpen súrlódások alakultak ki köztem és apám között, és azon kaptam magam, hogy azt tervezgetem, mihamarabb munkába állok, hogy képes legyek elköltözni, függetlenedni.

Honnan ez a vágy?

Ha alaposan átgondoljuk, felismerjük, hogy a szabadság iránti vágy alapvető gyökere az önmagunknak való megfelelés igénye. Ez persze természetes, senki sem akarja, hogy egy másik ember elméje irányítsa, vagy hogy a saját személyes vágyaival ellentétes helyekre-helyzetekbe kerüljön. Amikor valaki elveszi vagy korlátozza egy másik ember szabadságát, akkor alapvetően a saját vágyait-elgondolásait a másik ember vágyai fölé helyezi, ebből fakad a szabadságért folytatott harc, amely alapvető jelentőségű az emberi létben. Mindannyian biztosak vagyunk abban, hogy tudjuk, mi a legjobb nekünk, ismerjük saját kívánságainkat, mi tetszik és mi nem, és biztosak vagyunk abban, hogy pontosan tudjuk, mi a legjobb nekünk.

A keresztények szabadságot kaptak

A Biblia azt mondja, hogy az egyik dolog, amit Isten nekünk, keresztényeknek adott, az a szabadság. Jézus és Pál apostol arra bátorítja testvéreit, hogy fogadják el és tartsák meg a szabadságot, amelyet kaptak.

• Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. (János 3:6)

• Az Úr pedig a szellem, és ahol az Úr szelleme, ott a szabadság. (2Korinthus 3:17)

• Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni! (Galata 5:1)

De mi alól szabadultunk fel? Milyen értelemben váltunk mindannyian szabaddá? Ez egy érdekes és fontos kérdés, mert meg kell jegyeznünk, hogy abban az időben, amikor Pál apostol ezt írta, sok keresztény élt szolgasorban. Érdekes módon arra bátorította őket, hogy maradjanak ebben az állapotban, és ne lázadjanak fel rabszolgatartó gazdáik ellen! Pál tehát nyilvánvalóan nem úgy értette, hogy minden keresztény szükségszerűen megszabadult a testi, fizikai rabszolgaságtól. Írásainak közelebbi vizsgálata feltárja, hogy milyen értelemben váltunk szabaddá.

• Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái! (1Korinthus 7:23)

Nos, ha Pál arra bátorította azokat, akik rabszolgaként lettek kereszténnyé, hogy maradjanak ebben az alávetett állapotban, akkor mit értett a fenti mondatán? Nyilvánvalóan nem fizikai értelemben gondolta ezt. Mert ha így lenne, akkor határozottan ellentmondott volna önmagának! Tehát intése szellemi síkon értelmezendő, de hogyan?

A szellemi (rab)szolgaság azt jelenti, hogy mások uralnak és irányítanak minket az imádatunk módjában és a hitünkben! Ezt könnyebb megérteni, ha arra gondolunk, hogy a Pál korabeli keresztények felszabadultak a zsidó istentiszteleti rendszer uralma alól. Az Istennel való kapcsolatukat, szellemi megtapasztalásukat már nem az írástudók és farizeusok tanításai és értelmezései uralták. Továbbá már nem voltak kötelesek betartani az ószövetségi vallási rendszer szabályait, szertartásait, rituáléit, egy olyan rendszerét, amelyet teljes mértékben a zsidó társadalmi hierarchia felső rétege irányított.

Ugyanez az elv érvényes ma és mindörökké. Egyetlen kereszténynek sem szabad megengednie, hogy mások gondolkodása, vallási előítéletei és félreértései uralják és irányítsák. Bár Jézus évezredekkel ezelőtt minden keresztényt felszabadított, a vallásos világban a vezetők és intézmények által uralt, vak rabszolgaság továbbra is fennáll! Úgy tűnik, természetes emberi tulajdonság, hogy a tömegek nyájként mozognak, és hagyják, hogy bekötött szemmel manipulálják őket azok, akiket képzettebbnek, befolyásosabbnak vagy szellemileg tehetségesebbnek tartanak. De a Pál által kifejezett igazság továbbra is Isten akarata marad a keresztények számára minden korban! Isten ma is ugyanazt teszi velünk, amit az apostoli egyház idején a keresztényekkel. Megszabadultunk minden korlátozó vallási rendszertől! Fel kell ismernünk, hogy egy pásztor van, az Úr Jézus Krisztus! Áron vásárolt meg minket magának, tehát nem szabad emberek szolgáivá lennünk.

De nemcsak az embereknek való alárendeltségtől szabadultunk meg, hanem a törvény rabságából is. Pál apostol ismét azt mondja nekünk:

• Most azonban, miután meghaltunk a törvénynek, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvény alól, azért, hogy a szellem új rendje szerint szolgáljunk, nem pedig a törvény betűjének régi rendje szerint. (Róma 7:6)

Ez azon versek egyike, amit általában nagyon félreértenek. Pál azt mondja, hogy megszabadultunk a törvénytől, azt sugallva, hogy a törvény egy korlátozó eszköz volt, amely eddig valamiféle rabságban tartott minket. Pál maga mondja, hogy a törvény szent, és a parancsolat szent, és igaz és jó (Róma 7:12), így természetes a következtetés, hogy amikor Pál azt mondja, hogy megszabadultunk a törvénytől, akkor arra gondol, hogy megszabadultunk a „törvény kárhoztatásától”. Mivel a törvény szent, igaz és jó, miért lenne szükség arra, hogy megszabaduljunk tőle?

De figyeljük meg, mi történik azután, hogy megszabadultunk a törvénytől! Ennek következtében más módon szolgáljuk Istent. Ez nem a törvényszegés bűnétől való megszabadulás, hanem egy bizonyos fajta kapcsolattól való megszabadulás. Először a betű régi keretei között szolgáltuk Istent, de most, hogy megszabadultunk a törvénytől, a szellem új viszonyában szolgáljuk Istent! Más szóval, mielőtt megszabadultunk volna, a törvény olyan kapcsolatban tartott bennünket Istennel, ahol a szabályok betűi alapján szolgáltuk Őt, a vallás alapját a hideg kőtáblákra írtak jelentették. Ezt a „törvénynek” nevezett jogi dokumentumra adott válaszunk határozta meg. Jézus megszabadított minket ettől a kapcsolattól, megszabadított minket attól, hogy Istent a törvényre adott válaszunk alapján szolgáljuk. Amíg testi emberek vagyunk, akiket testi természetük követelései kötnek, addig a bűn rabszolgái vagyunk, és emiatt egyben a törvény rabszolgái is. Azért, mert a törvényt „testi” emberek számára tervezték, és amíg testi emberek voltunk, addig kötelesek voltunk a törvény irányítása alatt állni. Ezt mondja nekünk Pál apostol:

• És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami ellenkezik az egészséges tanítással. (1Timóteus 1:9-10)

A törvény szolgálata olyan embereknek szól, akik természetüknél fogva engedetlenek, és veleszületett hajlamuk van arra, hogy rosszat tegyenek. Pál azt mondja, a törvény nem az igaz ember számára készült, és ugyanez a Pál mondja, hogy Isten igazsága mindazokra kiterjed, akik hisznek Krisztus Jézusban (Róma 3:22; 2Korinthus 5:21). Tehát akik Krisztusban vannak, azok igaz emberek, és mint ilyenek, a törvény nem értük van alkotva! Amikor hittek Jézusban, új teremtményekké váltak, újjászülettek Krisztus saját igaz életébe, és így megszabadultak a törvénytől. Most már nem azért szolgálnak, mert egy szabályrendszerre válaszolnak, nem „betű szerint”, vagyis a törvény előírásai szerint élnek és imádkoznak. Ehelyett számukra Isten imádata azon alapul, hogy új szívet és új szellemet kaptak, vagyis Jézus Krisztus szellemét és szívét, ami arra készteti őket, hogy új szívből szolgálják Istent, nem pedig szabályok és korlátozások alapján. Ez az, amit a törvénytől való megszabadulás jelent. Azt látjuk tehát, hogy akik Krisztusban vannak, először is megszabadultak az emberek uralmának rabságából, másodsorban a törvény rabságából.

A szabadság veszélyei

A történelem azonban arra tanít bennünket, hogy a szabadság nem mindig és nem minden körülmények között a legjobb dolog mindenki számára. Voltak olyan esetek, amikor az embereket felszabadították, és a szabadság következményei rosszabb körülmények közé juttatták őket, mint amikor rabszolgasorban éltek.

A történelem egyik legnagyobb borzalma volt, hogy számos európai nemzet rabszolgasorba taszította az afrikai kontinens lakóit: emberek millióit rabolták el erőszakkal szülőföldjükről, és hurcolták őket a világ másik felére, ahol kénytelenek voltak igavonó állatként dolgozni, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Sok évtizeden át lelkiismeretes emberek szorgalmasan dolgoztak azért, hogy felszabadítsák a bennszülötteket a rabszolgaságból. Ők maguk is időről időre fellázadtak, és megpróbálták letépni e rabszolgaság bilincseit. Végül eljött az idő, amikor az emberiség lelkiismerete felébredt, és a rabszolgákat felszabadították.

Sok egykori rabszolga számára azonban ez a felszabadulás kétélű kardnak bizonyult. Miután szabadok lettek, fogalmuk sem volt, mit kezdjenek ezzel a szabadsággal. Nem volt pénzük, hogy vállalkozásba kezdjenek, nem volt földjük, nem rendelkeztek olyan tudással, hogy megértsék, hogyan kell szabad férfiként és nőként élniük. Legtöbbjük csak a legalantasabb munkákra volt alkalmas, és természetesen sokan közülük végül visszamentek korábbi rabszolgatartó gazdáikhoz, hogy szolgaként dolgozzanak tovább, és ugyanazt a munkát végezzék, amelyből felszabadultak. Az egyetlen különbség az volt, hogy most nagyon csekély bért kaptak a munkájukért, ugyanakkor már saját lakhelyet kellett találniuk, saját maguknak kellett megvásárolniuk az élelmüket, saját maguknak kellett ruházkodniuk, de alapvetően ugyanolyan volt a helyzetük, mint korábban, bár most már a „szabad ember” címet viselték.

A legnagyobb rabszolga-felszabadítás története

Az ószövetségi Izrael esete egy másik példa: a nép megszabadult ugyan, de nem állt készen a szabadsággal járó felelősségre. Az Egyiptomból való kivonulás az egyik legnagyobb felszabadítási történet. A hébereket az egyiptomiak uralták, és több évszázadon át rabszolgasorban tartották. Minden egyes évtizeddel nehezebbé vált a helyzetük, az egyiptomiak folyamatosan növelték a terheiket, míg végül napjaik a túlélésért folytatott folyamatos küzdelemmé silányultak. Ebben a helyzetben történt, hogy Isten a Sínai-hegy lábánál lévő égő csipkebokorban megjelent Mózesnek, és a következő üzenetet adta át neki.

• Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam segélykiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. El is megyek, hogy kimentsem őket Egyiptom kezéből, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és a jebúszi nép helyére. Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból! (2Mózes 3:7-10)

Isten megtartotta ígéretét. Először a fáraó és az egyiptomiak határozottan ellenálltak Isten követelésének, hogy elengedjék Izráelt a rabságból, de az Úr addig sújtotta Egyiptomot szörnyű csapásokkal, amíg a fáraó megtört, és beleegyezett, hogy elengedje Izráelt. Az utolsó csapást követő éjszakán Izrael népe kivonult Egyiptomból, mintegy kétmillió ember, emelt fővel, mosollyal az arcukon és énekkel a szívükben. Tudták, soha többé nem fogják látni munkafelügyelőiket, soha többé nem kell úgy dolgozniuk, hogy ostor csattan a hátukon, soha többé nem lesznek egyszerű munkaeszközök könyörtelen kizsákmányolóik kívánságainak teljesítésére. Ez egy hatalmas szabadítás volt, talán a világtörténelem legnagyobb felszabadulása.

Izrael korlátai

Feltételezhetnénk, hogy a szabadulás ilyen csodálatos élménye után Izrael továbblépett egy békével és örömmel teli jövőbe, és egy felelősségteljes, termékeny, teljes életbe, amelyben harmóniában éltek Istennel, aki megszabadította őket, de sajnos a feljegyzések nem ezt mutatják. A rabszolgaságból való felszabadulásuk után negyven éven át Izrael története állandó elégedetlenségről, rendetlen viselkedésről, Isten tekintélye elleni lázadásról és durva hálátlanságról szólt! Az az igazság, hogy bár fizikailag felszabadultak a rabszolgaságból, de az elméjük még mindig rabságban volt. Még mindig a saját szenvedélyeik, kívánságaik, testi vágyaik, saját fegyelmezetlenségük rabszolgái voltak. Elnyerték a szabadságot, de nem voltak alkalmasak arra, hogy szabadok legyenek!

Ezért az első adandó alkalommal aranyból bikát öntöttek, és elkezdték imádni, miközben táncoltak és mulattak! Megszabadultak Egyiptom rabságától, de nem az egyiptomi gondolkodásmódtól. Ezt nagyon világosan látjuk későbbi tapasztalataikban, amikor utálatukat fejezték ki az étel iránt, amelyet Isten biztosított számukra: szó szerint sírtak, amikor eszükbe jutott az egyiptomi étrend:

• A közöttük levő gyülevész népség azonban telhetetlen volt, ezért Izráel fiai is újra siránkozni kezdtek: Ki ad nekünk végre húst enni? Emlékszünk, hogy Egyiptomban ingyen ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát. Most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül. (4Mózes 11:4-5)

Az igazi probléma

A szabadság egyik velejárója, hogy a korábbi fogvatartók nem felelősek többé azért, hogy gondoskodjanak egykori szolgáikról. A rabok szabaddá lettek, de az élet bizonytalanabbá vált, most már a saját erőforrásaikra kell támaszkodniuk, vagy – az izraeliták esetében Istenre, aki felszabadította őket. Sajnos ők nem ismerték felszabadítójukat, és nem voltak felkészülve arra a programra, amit Isten készített számukra. Szabadságot akartak, hogy korlátlanul azt tegyenek, amit csak akarnak! Isten tudta, hogy nem erre van szükségük, hanem mindenekelőtt arra, hogy hit és fegyelem, Istenbe vetett bizalom alakuljon ki bennük, ezért egy olyan programnak vetette alá őket, amelynek célja ezen tulajdonságok kifejlesztése volt.

• Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik. (5Mózes 8:2-3)

Ez az, ami a felszabadulás élményét olyan rettenetesen megnehezítette az izraeliták számára. Vágyaik keresztezték Isten velük kapcsolatos terveit. Isten azt kereste, ami végsősoron a legjobb lenne számukra, de őket elsősorban az érdekelte, ami a jelen pillanatban kényelmet és örömet hozott számukra. A probléma az volt, hogy jót akartak maguknak, de nem akartak változást. Előnyöket akartak jó jellem nélkül.

A rabság bizonyítékai

Körülbelül két évtizeddel ezelőtt az Úr rávezetett, hogy megértsem, mit jelent valójában az a kijelentés, hogy „Krisztus az én igazságom”. Mindig is hittem ebben, de felfogásom a hagyományos tanításokon alapult, amelyekről ma már tudom, hogy többnyire nagyon felszínesek voltak. Az új megértésem nagy hangsúlyt fektetett Isten kegyelmére, annak teljességére, amit Ő Krisztusban adott, és ezzel egy időben csökkentette a törvény jelentőségét az üdvösség folyamatában. Ez az új, bibliai megértés átalakította a gondolkodásomat és a tapasztalataimat. E tanítás lett és maradt szolgálatom középpontjában.

Ahogy azonban egyik helyről a másikra jártam szolgálni, és megosztottam ezt az üzenetet, valami váratlan dolgot vettem észre: néhányan azok közül, akik örömmel fogadták az örömhírt, hasonlóan reagáltak, mint az izraeliták. Meglepetésemre a következő magatartásformák kezdtek megjelenni többeknél, akik először nagyon boldognak tűntek a hit általi igazzá válásra vonatkozó új felismerés miatt:

• az Isten iránti személyes elkötelezettség hiánya
• a személyes áhítat elhanyagolása
• önző szórakozási formák gyakorlása
• krónikus késés az összejövetelekről
• a munka és a tanulás istentisztelet elé helyezése
• világias öltözködési és beszédstílus

Az egyik vád, amelyet ellenem és az általam hirdetett üzenet ellen emeltek, éppen az volt, hogy hanyag, önző viselkedésre bátorítja a keresztényeket. Bevallom, ez aggodalmat keltett bennem, de amikor alaposan megvizsgáltam a Bibliát, rájöttem, hogy a probléma nem az üzenettel van. Tény ugyanis, hogy az emberek akkor is elfogadják a Krisztus által kínált szabadságot, amikor nem alkalmasak arra, hogy szabadok legyenek.

• Szabadságot ígérnek, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte. (2Péter 2:19)

Láncaim szabadsága

Pál a következőket írja:

• Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja, hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája. (1Korinthus 7:22)

Ez rávilágít egy lenyűgöző igazságra azzal kapcsolatban, hogy mit jelent Krisztusban szabadnak lenni. A szabadság, amelyet Krisztus ad, nem a korlátozásoktól való szabadság, nem az a szabadság, hogy mindent megengedhetek magamnak, amit csak akarok, hanem valójában az a szabadság, hogy más urat választhatok. Jézus elmondott egy történetet, amelyet érdemes megfontolni:

• Amikor a tisztátalan szellem kimegy az emberből, víz nélküli helyeken bolyong, nyugalmat keres, de nem talál. Akkor így szól: Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem. Amikor odaér, üresen, kiseperve és felékesítve találja azt. Akkor elmegy, maga mellé vesz másik hét szellemet, még magánál is gonoszabbakat, és bemenve megtelepednek ott; és végül ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt volt. Ez történik majd ezzel a gonosz nemzedékkel is. (Máté 12:43-45)

Ez a történet jól szemlélteti a problémát: Isten az embert nem arra tervezte, hogy úr vagy gazda nélkül éljen. Akár elfogadjuk, akár nem, mindig szükség van arra, hogy valaki irányítsa az életünket, különben káosz és anarchia lesz az eredmény. Az evangélium korábbi értelmezéséből fakadóan mindannyian kénytelenek voltunk alávetni magunkat a törvény és az egyház szabályainak. Úgy éreztük, ettől függ az üdvösségünk, és a törvény lett a mesterünk, ami meghatározta, hogyan viselkedjünk. Ez a fajta kormányzás senkit sem tett tökéletessé, de legalább a „jó viselkedés” egy külső formáját eredményezte, amit az emberek láthattak és jóváhagyhattak. Ruházatunk szerény volt, idejekorán mentünk az összejövetelre, ügyeltünk a táplálkozásunkra, hűségesen fizettük a tizedet, és törekedtünk arra, hogy tanulmányozzuk az igét. Ez volt az a kormányzati rendszer, amely az életünket irányította, mielőtt elfogadtuk Krisztus közvetlen uralmát; ezt Isten maga tervezte így. Abban az időben, abban az állapotban csak testi gondolkodású embereknek lehetett minket nevezni. Isten ezt a törvény-szabály-alapú kormányzati rendszert kifejezetten a bűnös emberek számára tervezte.

Miután azonban az emberek találkoznak az igaz evangéliummal, és felfedezik, hogy többé nem kötelesek engedelmeskedni a törvénynek az Istentől való szeretettség és az üdvösség elérése érdekében, sokan elfogadják e szabadságot anélkül, hogy valójában elfogadnák Krisztust uralmát! Számukra ez inkább a törvények rabságából való szabadulás, nem pedig egy új úr befogadása! Mint a ház, amelyből kiűzték a gonosz szellemet, de üresen maradt; nincs más alternatíva, mint az, hogy a végén még több gonosz szellem lakja majd.

Fiatalkoromból megragadt egy slágersor az emlékeim között: „Visszanézek és vágyakozom láncaim szabadsága után, vágyom újra szerető karjaidban lenni.” Bár ez egy szerelmes dal, jól szemlélteti az igazságot, amit nagyon fontos megérteni. Amikor egy kapcsolat alapja a szerelem, akkor születik egy kötelék, egy erős lánc, ami összetart két embert: a vágy, hogy folyton együtt legyenek. E kapcsolattal azonban mindig járnak kötelezettségek is, bizonyos viselkedés és felelősség. Ezek terhesek és bosszantóak lennének egy olyan viszonyban, amely nem a szerelmen alapul, de ahol a szerelem és a másik személy iránti vágy a hajtóerő, ott gyönyörűséggé válnak. A kapcsolat „kötöttsége” valójában a szabadság eszközévé válik. A láncok, amelyek a két személyt összetartják, a kulcsok, amelyek örömet, békét és boldogságot hoznak mindkettőjük életébe. A szeretetnek ezek a „láncai” megkötnek, de egyúttal az öröm, a boldogság és a béke szabadságát adják.

Ezért mondja Jézus:

• Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. (Máté 11:29)

Jézus igája hozzákapcsol minket Krisztushoz, rabságba helyez bennünket, de ez a szeretet rabsága, ugyanis a szerető Megváltóval való egyesülés az egyetlen állapot, ahol nyugalmat találhatunk lelkünknek.

A szabadság bizonyítékai

A kérdés, amin mindannyiunknak el kellene gondolkodnunk: tényleg alkalmasak vagyunk a szabadságra? Szükséges, hogy megvizsgáljuk magunkat ebben a tekintetben. Pál apostol azt mondja:

• Önmagatokat tegyétek próbára, hogy hitben jártok-e! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor még kipróbálatlanok vagytok. (2Korinthus 3:15)

Igen, akiket Krisztus felszabadít, azok többé nem függenek emberektől vagy vallásos rendszerektől, nem fogják többé alávetni lelkiismeretüket mások gondolatai irányításának. Megszabadulnak a szertartásos, szabályok uralta vallás törvényszerűségeitől is. Sokkal inkább az Istennel való személyes kapcsolatra fognak összpontosítani, semmint egy merev kormányzati rendszerrel való kapcsolatra.

Soha ne feledjük azonban, hogy akik Krisztusban vannak, mindig fegyelmezettebbek, hűségesebbek, és jobb-igazabb képviselői lesznek Isten országának, mint azok, akiket a törvény köt! Nincs olyan igazi keresztény, akit Krisztus szabaddá tett, majd úgy kezd viselkedni, hogy rossz hírét kelti Krisztusnak és az ő igazságának!

Vegyük figyelembe Péter és Pál tanácsát: lehetőségünk, hogy a világ és az ördög előtt bizonyítsuk, hogy valóban szabadok lettünk, és alkalmasak vagyunk erre a kiváltságra.

• Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái. (1Péter 2:15-16)

• Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak. (Galata 5:13)

• Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek! Megütközésre ne adjatok okot sem a zsidóknak, sem a görögöknek, sem Isten egyházának! (1Korinthus 10:31-32)

David Clayton