Talán ez a mondat száll leggyakrabban imaként az ég felé – de vajon tudjuk-e, valójában mit kérünk? Mi Isten akarata? Sokszor tétován toporgunk, teljes tanácstalanságban, mert fogalmunk sincs, mi Atyánk szándéka. A Szentírás azonban nem hagy minket sötétségben e felől. Vizsgáljuk most meg a Biblia igéi fényében ezt a kérdést – megrendítő válaszokat találunk!

1. Az Atya akarata

1.1. Egybeszerkesztés

„Megismertetvén velünk az Ő akaratának titkát az Ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában, az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek e földön vannak.” (Ef 1:9-10)

Isten céljait az ember soha nem tudná kikutatni, ha Ő maga jó szándékúan meg nem ismerteti velünk. De rögtön azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: mi jellemzi egyáltalán az Ő szándékait? Remélhetünk valamicske jót vagy minden okunk megvan az elkeseredésre? A Biblia a lehető legjobb, legörömtelibb üzenettel szolgál – e tekintetben is: Isten akarata a Szentírás szerint jó, kedves és tökéletes. Minden gondolatában, ítéletében és cselekedetében a tökéletes jóság jellemzi, olyan jóság, amely minden lehetséges szempont szerint jó, nincsenek árnyoldalai, „hátulütői” vagy nem kívánatos mellékhatásai, mint a legtöbb emberi akaratnak. Szinte felfoghatatlan!

Mivel örökkévaló, felmérhetetlenül nagyobb minden teremtményénél, bölcsessége számunkra kikutathatatlan; elérhetetlen távolságban lakozik, még sincs messze tőlünk. Egyenesen feltárja előttünk, hogy mit gondolt el ránk nézve. Az emberiség, a Föld lakói, mint a századik, elveszett juh, különleges bánásmódban részesülnek. Ez a világegyetem egyetlen pontja, amelyre nem terjed ki egyértelműen és korlátlanul Isten akarata. Ő azonban gondoskodott a tökéletes megoldásról, azaz az „egybeszerkesztésről”, egy másik lehetséges fordítás szerint az „egy főben való összefogásról”. Ez a személy nem más, mint egyetlen Fia, aki Krisztussá lett az emberek megmentése érdekében. Jézusban egybeforrt az engedetlenség miatt támadt szakadék, mert Ő az örök, tökéletes Fiú, aki Isten és engedelmes Ember egy személyben! Mindenki, aki hit által befogadja Őt, a mennyei Atya akarata alá, az Ő szeretetének örökkévaló oltalma alá kerül! Isten akarata tehát az örökkévalóság kezdete óta fennálló, tökéletes harmónia helyreállítása volt, az emberiség romlandó-múlandó állapotának meggyógyításával – szent Fia személyében.

1.2. Üdvösség mindenkinek

„a mi megtartó Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2:4)

„Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pét 3:9)

Az Atyának minden egyes ember fontos, mindenkire igényt tart. A legjelentéktelenebbnek tűnő, szürke hivatalnok, az egyszerű háziasszony, a kolduló hajléktalan, az alkoholista munkanélküli, a kiégett lelkű milliárdos, az árva gyermekek, a keményszívű börtönlakók, a megerőszakolt nők, a prostitúcióra kényszerített leányok, a tolókocsiban közlekedő, hátrányos helyzetű emberek, a világhírű filmcsillagok és sportolók, a jogfosztott kisebbségek tagjai, királyok és uralkodók, a muszlimok és buddhisták éppúgy, mint a keresztény felekezetek hívei – mindenki egyformán értékes az Ő szemeiben. Mindenkiért a legtöbbet tette, a legdrágábbat adta: „nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Bárány vérén”, azaz Jézus odaáldozásával ragadott ki minket a biztos pusztulásból. Azt akarja, hogy kivétel nélkül MINDENKI megmeneküljön: a pletykás szomszéd, a kéményseprő, a kibírhatatlan munkatárs, az embertelen főnök, a lusta beosztott, a megbocsátani képtelen nagynéni, az ellenőr a metrón, az eldugottan élő törzsek tagjai – és ezért valóban MINDENT megtett.

Azt akarja, hogy minden egyes ember megtérjen, azaz megforduljon a saját akarata által kijelölt úton – és hazatérjen az atyai házhoz, mint a tékozló vagy elveszett fiú (Luk 15). A megtérést úgyis fogalmazhatjuk: hazatérés, visszafordulás a biztos menedékbe, a forró atyai szeretet ölelő karjaiba. Azt akarja, hogy minden egyes ember üdvösségre jusson, vagyis megmeneküljön a biztos halálból, hogy megmentést, szabadítást, gyógyulást, megtisztulást és megtartást tapasztalhasson korábbi elkeserítő és bizonytalan helyzete helyett. Azt akarja, hogy mindenki – kivétel nélkül – megismerje az Igazságot. Nem pusztán a tényeket, hogy ti. az emberiség Ádám óta elveszett, hogy Isten szeretettörvénye változhatatlan, hanem hogy megismerje Jézus Krisztust, azt a személyt, aki Isten igazságának élő foglalata. Azt akarja, hogy a lehető legforróbb-legszorosabb szeretetkapcsolatra jussunk Fiával, mint szerelmes Vőlegényünkkel, hűséges Barátunkkal, gondoskodó Pásztorunkkal, türelmes Mesterünkkel, gyógyító Orvosunkkal, önfeláldozó Megváltónkkal, az eleven, megalkuvást nem ismerő Igazsággal.

1.3. Szabadulás a világból

„a mi Urunk Jézus Krisztus adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.” (Gal 1:4)

Azt a világot, amelyben élünk, amely nap, mint nap körülvesz minket, gonosz világnak nevezi! Minden át van itatva a hazugság és hamisság mérgével és varázslatával, Jézus Krisztus azonban egész lényét arra a célra szentelte mindhalálig, hogy már életünkben egy másik világ állampolgárai lehessünk – az Atya akarata szerint. Szabadítóvá lett a kereszten és feltámadása révén, s aki elfogadja Őt, az oltalom alá kerül, és egy másik, örökké fennálló szeretetrend törvényei szerint élhet! Isten – látva a bűn mélységét és kegyetlenségét, az elveszettek kilátástalan helyzetét – kedves és mindig engedelmes Fia iránti szerelmét meghaladó mértékű szeretettel odaadta Őt értünk és nekünk, az Egyetlent, aki neki volt, az Egyetlent, aki megmenthette az embereket. Megrendítő, mégis rendíthetetlen akaratról olvashatunk, amely kitartott a kegyetlenkedések, a kereszten folyó haláltusa idején is. Az Atya legnagyobb fájdalmai közepette is – amit egyetlen teremtménye sem érezhetett át teljes mélységében – tehetetlenségre kárhoztatta magát, nem lépett közbe és nem könyörült az egyetlen Fiún, hogy könyörülhessen a gonoszság sok milliónyi foglyán. Hogyan is kételkedhetünk ekkora szerelemben?!

1.4. Örökbefogadás

„Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint.” (Ef 1:5)

Nem pusztán kiszabadítani akart – és nem is utólag, a baj beköszönte után elkészült terv alapján cselekedett. Azzal a kockázattal teremtett minket, hogy e csodálatos aktus a Fiú életébe kerül majd. Előre számolt a teremtményei nem korlátozott akaratából fakadó veszélyekkel, és előre tökéletes tervet készített a gyógyításra: fiaivá fogadta Jézus Krisztusban a halál foglyait! Erről szól többek között a tékozló vagy elveszett fiúról szóló példázat: noha Isten teremtményei, az emberek minden jogukat és talentumukat eltékozolták, mégis örömmel várja őket haza. Jézus szavai biztosítanak minket arról, hogy a világmindenség Ura Atyaként tekint minden tőle távol szenvedő teremtményére! Alig várja, hogy végre hazafelé forduljunk, elénk fut és csókjaival halmoz el minket: „Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az ő atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esett, és megcsókolgatta őt.” (Luk 15:20) Nem azért, mert megérdemeljük – a megmentés a nyomorultaknak, a menthetetleneknek szól, azoknak, akik belátják ezt. Azért, mert Ő maga a szeretet. Atyánk szíve olyan lehet, mint a Nap felettünk: szüntelenül áradnak felénk szerelmének felfoghatatlanul erős és ellenállhatatlan folyamai, s alig várja, hogy megnyíljunk előtte: „Erős ő, megtart, örvendez rajtad szerelmében.” (Sof 3:17)

De ez még nem minden! Isten tökéletes és tökéletesek a tervei is: „Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdtek azért vigadni.” (Luk 15:23-24) Az Atya akarata parancsai által érvényesül, senki nem hiúsíthatja meg az eltervezett helyreállítást. Noha a kisebbik fiúról van szó, nem az elsőszülöttről, noha olyan emberről van szó, aki szégyent hozott az atyai házra, aki betegen, koszosan, kiéhezve támolyog haza, aki megvetette megbecsült helyét és eljátszotta szavahihetőségét, aki mélységesen tiszteletlen volt az édesapával szemben – mégsem a tettei szerint bánt vele! Alig tudta eldadogni bűnbánó szavait, máris rendelkezést hallott arról, amiről legmerészebb álmaiban sem képzeleghetett. Az Atya a szolgák, béresek fölé emelte őt a legszebb ruha, a gyűrű, a saru ajándékával. Ráadta a szennyes rongyok, a beszennyezett élet helyett az üdvösség palástját (Ésa 60:), az Ő Egyszülöttjének szent és tiszta, ártatlan és szeplőtlen életét! Az elveszett, tékozló gyermek többé nem a megtért csavargó, hanem a család teljes értékű tagja. A pecsétgyűrű az atyai hatalommal való rendelkezés jelképe – a hazatalált fiú szava az atya szavával egyenértékű, írásos rendelkezése a ház uráénak jogkörével bír! A saru a felsebzett, bepiszkolódott, de megmosott lábak védelmét, biztonságát, a szabad ki- és bejárást, az otthonosságot, a békesség és elfogadottság állapotát szimbolizálják.

Ez az Isten akarata: hogy úgy járhassunk már e Földön is, mint teljes értékű, mennyei gyermekek, felruházva és valóságosan megélve Krisztus igazságát, hatalmát, feladatait! Ha átadjuk magunkat az atyai szeretetnek, nem kell többé lecsüggesztett fejjel, a múlton rágódva szenvedni, hanem járhatunk az Atya által Jézusban nekünk ajándékozott, csodálatos életben! S mindezt Isten nem kényszerűségből, hanem az Ő jó kedvéből, gyönyörűségéből határozta el! Saját örömét, boldogságát ki akarta és ki akarja terjeszteni minden szenvedő lényre! Nem kell mást tennünk, csak elfogadnunk ezt a megfizethetetlen ajándékot!

1.5. Szentség

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté válásotok, Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.” (1Thess 4:3)

Isten akarata tökéletes, nem elégszik meg a félmegoldásokkal. Azt a szentséget, amelyet az Édent elhagyó első emberpár ugyancsak maga mögött hagyott, Isten vissza akarja nekünk adni! Sokszor megrettenünk e szótól, félelemmel tölti el szívünket, teljesíthetetlen kihívásnak tűnik – valójában az is. A magunk erejéből soha el nem érhetjük, és ezt nem is várja el tőlünk. Az elveszett fiú átöltöztetése jól jelképezi a szentségben részesülés folyamatát: nem a gyermek mossa ki beszennyezett rongyait, hiába próbálkozna vele, kudarcot vallana. Az Atya az, aki a koszosat felcseréli a legszebb ruhára, azaz a dicsőség palástjára: Jézus Krisztus tökéletes, igaz jellemébe öltözteti visszafogadott gyermekeit, ugyanis a Fiú minden olyan próbát és kísértést kiállt, amellyel ember valaha is találkozhat(ott). Minden egyes helyzetben tudatosan a mennyei Atyának való alárendelődés mellett döntött, nem pedig énjének késztetéseire válaszolt. Ebbe a győztes életbe léphetünk bele nap, mint nap hit által, megtapasztalva az örömöt, amelyet az Isten akaratával való összhang csodája jelent, hiszen a szentség valójában nem más, mint boldogságot jelentő harmónia Atyánkkal.

1.6. Hála

„Mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Krisztus Jézusban számotokra.” (1Thess 5:18)

Ahogyan a szentség, úgy a hála is Isten kijelentett akarata az ember számára. Mintha két párhuzamos dologról volna szó. Aki független Teremtőjétől, az természetesen nem hálás neki, mivel önmagának tulajdonít minden elért eredményt, a megszerzett javakat, a boldogságot. Aki azonban hittel elfogadta az örökbe fogadottság tényét és az ezzel együtt járó szentséget, az tudja, hogy mindezt kinek köszönheti. Lényének részévé válik a hála, minden helyzetben ki tudja mondani, amit Jézus Lázár sírja előtt mondott: „Atyám hálákat adok néked…” (Ján 11:41) A köszönet a teremtményi lét velejárója, hiszen valóban mindent annak köszönhetünk, Akiben „élünk, mozgunk és vagyunk.” (Csel 17:28) A testünk, minden egyes lélegzetvétel, a víz minden cseppje, a mindennapi kenyér, az évszakok szépségei, szeretteink, a környező világ csodái minden pillanatban hálára indíthatják szívünket, a hála pedig örömet és még mélyebb szeretetet ébreszt. Arra pedig alig-alig gondolunk, hogy a földi szülők szívét is örömmel töltik el gyermekeik hálás szavai – mennyivel inkább örvendezik mennyei Atyánk, amikor ajándékaiért köszönetet mondunk neki!

1.7. Krisztus bennetek és közöttetek

„az Isten meg akarta ismertetni az Ő szentjeivel azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy a Krisztus ti köztetek/bennetek van, a dicsőségnek ama reménysége.” (Kol 2:27-28)

Az Atya hatalmas titkot akar megismertetni a világgal az Ő megszentelt gyermekein keresztül, s tulajdonképpen ez az egyik leghitelesebb eszköze arra, hogy mindenki elfogadja Őt Istenének: a megszentelődés útján járók szívében Krisztus él, kapcsolataikban, tetteikben Krisztus szeretete és jósággal teljes hatalma nyilvánul meg, mert ugyanolyan önzetlen, szolgálatkész életet élnek, mint Jézus. Az eltervezett egybeszerkesztés bennük már megvalósulhatott: földi, halandó testük, mint cserépedény, isteni életet, magát Jézus Krisztust hordozza magában! Isten dicsősége állandóan adakozó jellemében nyilvánul meg, s ugyanez tükröződik hálás szívű földi gyermekeiben is. E dicsőség pedig azt a reményt táplálja, hogy egykor majd szemtől szemben fejezhetik ki köszönetüket és örömüket a menny Uralkodója előtt, aki megosztja velük felmagasztalt Fia trónját…

2. Jézus Krisztus akarata

A Fiút a tökéletes alázat és alárendelődés jellemzi Istenhez való viszonyában. Noha Ő mindenek örököse, az Atya általa teremtette a világmindenséget, aki dicsőségének visszatükröződése, valóságának képmása, és hatalma szava által tartja fenn teremtményei életét (ld. Zsid 1:1-3), Jézus mégis lemondott arról, hogy önálló utat járjon. Ezt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján 10:30) Isten szándékainak megvalósítójaként vállalta a Messiás szerepét, maradéktalanul azonosulva Isten terveivel. Mivel Jahve maga az örök jóság, illetve a jóság fokozhatatlan mértéke jellemzi, ezért Fia örömest veti alá magát az Ő kedves és tökéletes törekvéseinek, terveinek.

2.1. Az Atya akarata

„Akkor azt mondtam: Íme, jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:9)

„Én semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét.” (Ján 5:30)

„Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem.” (Ján 6:38)

A Fiú szavaiban és tetteiben, amelyek valójában fedik egymást, Isten örökkévaló akarata nyilatkozik meg, mégpedig maradéktalanul és torzítatlanul:

2.2. Örök élet

„Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon.” (Ján 6:40)

Jézus Krisztus az engedelmes eszköz, akinek jelleme, irgalmas megnyilatkozásai, halála a kereszten, hitet ébreszthet az Atya jóindulata felől az emberi szívekben. Akikben e hit megfogan, azok visszanyerik az örökkévaló élet ajándékát, és részük lehet a dicsőséges feltámadásban. Csekély figyelmet fordítunk erre az ígéretre, mert a földi élet dolgai sok esetben teljesen eltakarják a boldog távlatokat, pedig már most járhatunk abban a biztos tudatban, hogy Jézus Krisztusban örökkévaló életet nyertünk. Napokat, amelyeknek soha nem lesz vége, amelyeket nem hat át a hiábavaló reménykedés, a csalódás, nem árnyékol semmi: örök öröm jellemzi, eltűnik a fájdalom és a sóhaj, nincs többé kín, szenvedés, könnyhullatás, kegyetlenség, elválás, hanem a szeretet Forrásával való állandó kapcsolat, a szemtől szemben való találkozás, a látásban való járás állandósága. Vegyük komolyan Isten ezen ígéreteit, és máris hála, öröm tölt el minket!

Keveset gondolkodunk azon, hogy milyen nagy tétje volt Krisztus földre születésének: Jézus életének minden egyes pillanata tükör volt, amely nem torzíthatta el az Atya képmását. Ha csak egyszer is a folyton fenyegető önzésnek enged (amely a Máriától örökölt emberi természet velejárója volt), csorbul az Isten tökéletességének képe, s az embereket nem nyerhette volna meg az örökkévalóság számára. Amit a Fiú tett, még nagyobb távlatokban, örök időkre érvényes kinyilatkoztatás volt: az egész világegyetem számára nyilvánvalóvá tette, hogy Isten JÓ, nem lehet jobbá, igazságosabbá tenni, mert Ő maga a megtestesült szeretet.

2.3. Ti nem akartátok

A Fiú küldetésének árnyoldalát fejezik ki sírva kimondott, fájdalmas szavai:

„Jeruzsálem! Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akartátok!” (Mt 23:37)

Jézus Krisztus az emberiséget, és benne Izraelt tőle elkóborolt, szétszéledt birkanyájnak látta, amely tudtán kívül halálos veszedelemben forog: „És kimenvén Jézus nagy sokaságot látott, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mk 6:34) Másutt így szólt erről a prófécia: „Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, ki-ki a maga útjára tért” (Ésa 53:6). Jézus az egybegyűjtés, egybeszerkesztés hatalmas feladatát itt a kotlós gondoskodó szeretetéhez hasonlította a Jeruzsálem felett mondott panaszában, s egyben tehetetlenségét is kifejezte: az egyetlen tényező, amely az isteni akarat megvalósulását megakadályozhatja, az nem más, mint az oktalan emberi akarat! Erőszakkal nem gyűjtheti szárnyai alá védelmet igénylő teremtményeit. Ha nem fogadják el szeretetét, akkor továbbra is ki vannak téve a biztos pusztulásnak, s ez esetben minden fáradozása, még értük vállalt halála is hiábavaló! Mert egyetlen akadály áll ma is Isten tökéletes akarata teljesülésének útjában: az önző emberi akarat.

2.4. A keserű pohár

Az egyetlen pont, ahol hasadás mutatkozott Jézus Krisztusnak az Atya akaratához fűződő kapcsolatában, az a kereszthalála előtti nehéz órák voltak. Ekkor sem az isteni, hanem az emberi természete riadt vissza a rá váró kegyetlen feladattól. A Gecsemáné-kertben nézett szembe a ránehezedő bűnteher iszonyú súlyával, a kárhoztatás és megaláztatás minden gyötrelmével, legfőképpen pedig az Atyától való elszakadás fenyegetésével. Ennek ellenére alá akarta rendelni magát a küldetésével járó minden gyötrelemnek, annak érdekében, hogy Istennel összhangban maradjon:

„Ismét elment másodszor is, és könyörgött, mondván: Atyám! ha el nem múlhat tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” (Mt 26:42)

A vérverítékes küzdelem végén megerősödött abban, hogy végigjárja a kereszt halálba vezető útját az emberért – nem saját szenvedéseire, hanem az Atya szeretetére és jóságára tekintve hozta meg döntését, vagyis összhangban maradt a világegyetemben létező legjobb akarattal.

3. Az ember akarata

A mennyei Atya és Fia akarata a fentiek szerint örök és változhatatlan, a legjobb és legkedvesebb minden teremtményre nézve. A bűntelen lényekkel kapcsolatban azt olvashatjuk, hogy ők összhangban állnak teremtőjük szándékaival: a hatalmas erejű angyalok teljesítik rendeléseit, hallgatnak az Ő szavára. (Zsolt 103:20)

Az ember élete azonban nem más, mint folyamatos összhangra jutás az isteni tervekkel és elgondolásokkal. Valójában mindenki ott kezdi, mint Saul, amikor leesett a „magas lóról” és a földön fekve fel kellett tennie a kérdést: „Mit akarsz, hogy cselekedjem, Uram?” (Csel 9:6) Egyszer mindenkinél eljön a pillanat, amikor nem futhat tovább gondolkodás nélkül az ellenkező irányba, hanem meghallja a személyes szólítást: „Miért üldözöl engem?” Ez a döntés ideje, amikor új távlatok nyílhatnak meg előttünk.

3.1. Vizsgálat

Leginkább a gyerekeken figyelhetjük meg az emberi akarat nyers, kíméletlen működését. Leplezetlenül megmutatkozik, hogy szinte kizárólagos cél az „én jóllétem”, a saját kényelmem, étvágyam, szükségleteim, szórakozás utáni vágyam stb. betöltése. A gondolkodás meglehetősen szűk körben, egyetlen középpont körül forog. Aki azonban találkozik Jézussal, annak „megbillen”, esetleg rögtön szilánkokra törik addigi világképe. Kinyílik szemünk – először felfelé, majd pedig a körülöttünk világra, a benne élő sorstársainkra. Megváltozik a mérték, más lesz az irány. Lassan feldereng, hogy mi a legfőbb jó az életben: Isten állandó közelsége a fokozhatatlan boldogság forrása, s ez minden bűntelen lénynek osztályrésze, hiszen angyalai mindenkor láthatják arcát. Nincs nagyobb öröm, mint Isten állandó jelenlétében létezni, és aki megismeri Őt, egyre jobban vágyakozik erre. De mindez gyakran nem bontakozik ki rögtön, egyértelműen. Szükséges a változás, a kutatás, a vizsgálat, mert az élő Megváltóval való találkozás után semmi sem marad többé ugyanaz:

„És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:2)

„…hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben.” (Kol 1:9)

Magunktól még erre sem vagyunk képesek, még az akarat formálásához, fenntartásához is mennyei segítségre van szükségünk. Atyánk azonban gyönyörűségét leli gyermekei formálásában, ezért nyugodtan bízzuk kezére magunkat.

3.2. Isten munkálja

„Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” (Fil 2:13)

„Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem!” (Zsolt 143:10)

Készséges, hogy türelmesen formáljon, tanítson minket, hogy feltárja előttünk szívét és szándékait, mert hőn óhajtott célja, hogy „többé ne embereknek kívánságai, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt.” (1Pét 4:2) Vajon miért?

Az emberi akarat többnyire rövid távon gondolkodik és még rövidebb távon cselekszik. Amit véghez kíván vinni, az legtöbbször nagyon korlátozott körben jelent hasznot, sőt, ennek ellenkezője is igaz, nagyon sokak számára egyenesen végzetes lehet. Ha a történelem bármely korszakát nagyító alá vesszük, bőven találunk erre bizonyítékot. A Mindenhatót azonban egészen más lelkület vezérli, s ezt szeretné az emberiség minden tagjával megosztani. Az Ő akarata abszolút mértékben, korlátlanul jó, minden teremtett lényre nézve jó, kedves és tökéletes – az idő bármely pontján. Más szavakkal az abszolút fenntartható fejlődés forrása. Nem pusztán azt képes kimunkálni egy emberi életben, hogy ne ártson senkinek, ne lopjon, ne öljön, ne hazudjon stb., hanem ennél sokkal többet is. Bevonja saját jóságának áramlásába, amely minden pillanatban mások javát szolgálja:

„Tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálván ti bennetek, ami kedves ő előtte a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké.” (Zsid 13:21)

3.3. Krisztus után menni

„Ha valaki jönni akar utánam, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti az életét értem, megtalálja azt.” (Mt 7:24-25)

A kereszt a legmesszebbmenő önmegtagadás helye és jelképe. Lemondás a saját igényekről, tervekről, szándékokról és célokról, lemondás az egyéni haszon kereséséről, egyetlen cél érdekében: Jézus Krisztus, a Fiú hasznát gyarapítani, aki szüntelenül az Atya akaratát keresi. Egyik példázata világosan megmutatja számunkra, mit vár tőlünk, illetve mire tesz hajlandóvá és képessé minden önmagát alárendelő szívet: „Eredj, fiam, munkálkodj az én szőlőmben!” (Mt 21:31) Isten szőlőskertje ez a világ, amely tele van eltévelyedett bárányokkal, akiket vissza kell vinni, terelni, szeretni az Atya oltalma alá. A világ a szőlőskert, ahol az Örököst kivégezte a gyilkos és vak emberi akarat, amely azonban megsemmisülhet az isteni szeretet tüzében. E kertben mindenki bőven találhat magának tennivalót. Minél jobban átitatja szívünket Isten akaratának, vagyis megmentő szeretetének ismerete, annál szélesebb körben vágyunk jóságát tetteink révén bizonyítani, mert az Ő irgalmas szemeivel és kezeivel fordulunk minden körülöttünk élő felé: „Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek.” (Mt 7:12)

3.4. Aki cselekszi…

Jézus Krisztus ígéretei nem csupán a jövőre vonatkozó szépséges kilátások:

„Aki cselekszi az én atyám akaratát, az megy be a mennyek országába.” (Mt 7:21)

„Aki cselekszi az én atyám akaratát, az nékem testvérem.” (Mk 3:35)

Aki az Atya akaratát cselekszi, vagyis az irgalmasság tetteit hajtja végre, az arról tesz bizonyságot, hogy már Isten királyságának részese, hogy ugyanaz a Lélek munkálkodik benne és általa, amely Jézus Krisztusban volt, amikor Ő szertejárt jót téve. Isten az Ő Fiában gyermekeivé fogadott minket, s ugyanaz a szent és mély szeretet, ugyanaz a lelkület és gondolkodásmód vezérelhet bennünket is, mint az Egyszülöttet. Már itt és most, e földi keretek között testvérei vagyunk Annak, aki minket kimondhatatlanul szeret!

Ha az Ő akaratában vagyunk, akkor a világ legbiztonságosabb helyén tartózkodunk.Liu Csen-Jing