Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek… (Jeremiás 1:5)

Annak idején édesanyámat kézről-kézre adták egymásnak az orvosok, és egytől-egyig azt mondták, hogy daganat van a hasában, amit sürgősen ki kell műteni. Aztán kiderült, hogy nemcsak daganata van, hanem terhes is (velem) és mindkettőt azonnal el kell távolítani, mert nagyon nagy a baj, veszélyes lenne a gyermeket megtartani. Anyukám, hitetlen létére, hozott egy szívbéli döntést: ő bizony nem hallgat egyik orvosi tanácsra sem! Bízott a megérzésében és abban, hogy minden rendben lesz, felvállalta, hogy ő „csak” terhes és várjuk meg a végét! Bölcs döntése bizony őt igazolta! Amikor megszülettem, e szavakkal adtak engem a karjaiba: – Itt a daganata, édesanya! – és, ahogy elmesélte, barna hajam olyan hosszú volt, hogy még a fülemet is betakarta, majd egy jó nagy bőgés után sikerült mosolyt fakasztania az arcomon. Valójában sohasem volt daganata édesanyámnak!

A vágy születése

Hát, bárhogyan is alakult az életem hosszú éveken keresztül, az Úr már születésem előtt velem volt, megőrzött, várt a megtérésemre és az újjászületésemre! Velem van a mai napig és folyamatosan formálja, gyógyítja az életemet! Van úgy, amikor a megtérés és újjászületés csodája egyszerre vagy egymást követően történik meg egy hívő ember életében, de sajnos vannak olyan életek – mint az enyém is –, hogy a megtérés után az újjászületés később, esetleg sok év elteltével következik be.

A megtérésem előtti időszakot – családomat sem kímélve – az ördög általi madzagon rángatott, „atyáinktól örökölt” világi módon, jól begyakorolt mókuskerékhajtás jellemezte, amit később nálam egy alapos megtöretés követett. Ennek eredményeképpen valamiféle keresés kezdett kibontakozni a szívemben. A szomorúság, a bűntudat, az önvád, meg a borzasztó tehetetlenség érzését lassan felváltotta egy különös vágy a szívemben. Nem mindjárt tudtam megfogalmazni, mit keresek, mit érzek, csak egy mélységes űr keletkezett bennem, egy hatalmas hiányérzet, ami betöltés után kiáltott. Aztán idővel rájöttem, én bizony Istent keresem… és égre szegezett csodálkozó tekintettel döbbentem rá, hogy Ő vonzott így magához! Hetek alatt egyre csak erősödött bennem ez a különös vonzás; minden egyéb külső befolyás nélkül folyamatosan, megmagyarázhatatlanul vágyódtam Isten után, akiről már hallottam, de Akiben azelőtt igazából sohasem hittem.

Megtérés

Isten különös módon elém hozott különböző időpontokban személyeket, akik már az Ő útján jártak, akikkel örömmel beszélgettem. Aztán egy napon már magam kerestem fel egy olyan hívő embert, akinek kiönthettem a szívemet és feltehettem a kérdéseimet. – Istent keresem és be akarom őt hívni az életembe, azt akarom – mellkasomra mutatva –, hogy Ő uralkodjon ezután idebent! – Örvendezés volt az illető szemében és beszélgetés közben megkaptam Istenről és Jézusról életem első fontos információit, aztán hazatérvén pár nap múlva hamarosan bekövetkezett a csoda az életemben!

1997-ben, egy tavaszi napon, 31 évesen megtértem, s ezt sugárzó arccal hírül adtam, akinek csak tudtam. Csatlakoztam egy felekezethez, ahol aztán így biztattak a hívő testvérek: – Igen! Bizony ezennel újjá is születtél az Úr Jézus Krisztusban! – Nekem mindig azt mondták, hogy a megtérés és újjászületés egyszerre megy végbe az ember lelkében-életében, és mivel én valóságosan átéltem Isten vonzását és a megtérést, így egyetértettem ezzel a megállapítással.

Boldog voltam, hiszen valóban átéltem mennyei Atyámmal egy igazi kezdetet. Nem tudtam meghatározni, hol is jött létre lényemben a változás, de örömöm volt, üdvbizonyosságom és tudtam, hogy egy Isten felé forduló, igazi döntés született meg bennem! Átéltem azt a mennyei örömöt, ami aztán Isten kegyelméből motorként hajtott előre frissen kibontakozó életemben a Krisztusban. Az Úrban hitre jutottam, ezt sohasem vontam kétségbe. Megtérésem után szivacsként szívtam magamba az evangéliumot, „ettem és ittam” az igehirdetések során elhangzottakat, a Bibliát olvasva is megszólítva éreztem magamat, megéltem, hogy Jézus Krisztus egyenesen nekem címezte bizonyos kijelentéseit.

Nagyon erős belső bizonyosság volt bennem, hogy Isten gyermeke lettem, hogy hozzá tartozom és hozzá tartok…! És ha időnként ügyetlenkedve is, vagy félszegen és félkészen, de az Ő igaz bátorítása, vigasztalása és biztatása vitt előre a keskeny úton. Szóval, Isten az akkori hitbéli érettségemhez mérten igazította a lábaimat lépésről-lépésre, de sajnos a későbbiekben még elég sokszor tudatlanul, „zsigerből” reagáltam a dolgokra, és a felmerülő élethelyzetek megoldásának kulcsát nem jó helyen kerestem.

Utólag visszatekintve, évek távlatából, tudtam, hogy Isten kegyelméből ugyan megváltott vagyok, azonban kegyelmére folyamatosan rászoruló, méltatlan gyermekének gondoltam magamat. A bűnök bocsánatára megkeresztelkedtem és az Istenbe vetett hittel szívből és örömmel tettem bizonyságot a megtérésemről mindenki előtt a konfirmációm alkalmával. Szerettem az Úr Jézus Krisztus nevét kimondani, hogy megváltott és az Övé vagyok.

Évek küzdelme

Megtérésem első éveiben úgy repültem, mint a sas, még a szél lengedezésében is Isten jelenlétét, szent szellemét véltem felfedezni! Idővel azonban sajnos többször a leszállópályán találtam magamat, csüggedten nézve sebesült szárnyaimat és az előttem lévő rögös utat. Szépen visszaszivárogtak életembe megint a problémákkal megterhelt szürke hétköznapok, amikben nem tudtam és nem értettem, hogy Istennel most hogyan álljam meg a helyemet. Hullámvölgyekkel, sőt -hegyekkel találtam szemben magamat… – de Isten minden utamban hű volt hozzám!

A megtérésem utáni 25 év alatt nem nagyon értettem, mi nem működik jól az életemben, hiszen én Isten útját akartam járni Krisztusban, erre meg is volt a döntés a szívemben, de „valami” hiányállapot állandóan leárnyékolta ezt az utat előttem. Ennek ellenére Isten felemelő jobbját végül is mindig megtapasztalhattam, amiért ma már tiszta szívből, igazán nagyon hálás vagyok neki. Életemben az isteni jelenlét többször is egyértelmű volt, nem egyszer Isten munkálkodását és gondoskodását természetfeletti módon tapasztaltam meg. Mindennek ellenére sok esetben mégis azt gondoltam, hogy nem vagyok elég méltó és nincs elég hitem – biztosan ezért nem szárnyalok úgy, mint az elején.

A tanításokból kifolyólag akkoriban még nem úgy tekintettem a gonosz „szellemvilág” működésére, ahogyan kellett volna; azonban különösen érdekelt és foglalkoztatott, hogyan is lehetne Isten fegyverzetét úgy magamra ölteni, hogy az ördög minden tüzes nyila „lepattanjon” arról. (Efézus 6: 11-18) Megtérésemkor lerajzoltam egy felfegyverzett korabeli katonát és naponta elővettem Bibliám lapjai közül, hátha megértem egy nap, hogyan is öltsem ezeket egyszerre magamra „lelkileg”. (A „szellem” szót akkoriban még csak okkult tartalommal használtam, akkori közösségem értelmezésének megfelelően.)

Isten fegyverzetét illetően értettem, ami le volt írva, de nem tudtam, nekem milyen szerepem és felelősségem lenne e tekintetben, hogyan értelmezzem a Szentírás sorait. Nem tudtam összerakni, hogy a Bibliában lévő ígéreteket, kijelentéseket, hogyan ragadjam meg, a parancsolatoknak hogyan is engedelmeskedjek Krisztusban, és az igazságot olvasva, ne csak fejben higgyem el a leírtakat. Nem voltam tisztában sok törvényszerűséggel.

Sokszor rossz döntéseket hoztam és időnként hamis lelkiismeret-furdalásom támadt életem több területén, ami gyötrelemmel járt. A tiszta lelkiismeret fontosságáról és állandó jelenlétének szükségességéről soha nem tanítottak, pedig ma már tudom, hogy a jó lelkiismeret milyen fontos a hívő életünkben! (ld. Csia ford.: 1Péter 3:18-22) Az imádságaimat gyengének éreztem, semmiben sem tapasztaltam áttörést. Istennel kapcsolatban sohasem éreztem csalódottságot, mindig csak magam miatt vívódtam és éltem meg keserűséget, hogy valamit nagyon nem csinálok jól! De Isten minden utamban hű volt hozzám!

Egy idő után elhagytam a felekezetet, ahol hitéletem alapjait megkaptam. Későbbi élethelyzetem aztán úgy alakult, hogy sok éven keresztül csak válogatott internetes tanításokat hallgattam, miközben nem jártam már gyülekezetbe. Éveken át az volt bennem, hogy egy hívő megtért keresztény embert nem keríthetnek hatalmukba a démonok, így kizárt, hogy ilyen befolyásoltság alatt történnek bennem és velem az események. Persze próbatételek sorozata az létezett és ezt Isten engedi meg, hogy formáljon és változtasson stb. (mert így tanították). Arról sem hallottam, hogy az ember test-lélek-szellem hármasságából áll (és nem csupán test és lélek kettőssége!), sok év elteltével aztán ezekkel kapcsolatosan is pár dolog tisztázódott.

Újjászülettél már?

Egyszer rátaláltam az interneten egy olyan weboldalra, ahol ezekre a kérdésekre bukkantam: – Megtértél? Újjászülettél? Részesültél a szent szellem keresztségében? – Azon nyomban ellenkezés támadt bennem: – Micsoda kérdések ezek?! Miért vannak szétválasztva?! – Rögtön megállapítottam, hogy az én életem már Krisztusban van, tehát az Övé vagyok és kész! Az, hogy bukdácsolok és időnként rossz döntést hozok, az természetesen nem jó és bánt a dolog, de hát, micsoda kérdések ezek?! Még a végén kétségbe vonják az én megtérésemet és újjászületésemet! Be is zártam rögtön azt az oldalt, de érdekes módon időnként ezeket a kérdéseket megforgattam magamban, mert érteni akartam, mint ahogyan sok minden mást is. A szívemet Isten nyitogatta… és minden utamban hű volt hozzám!

Újjászülettem!

Teltek az évek és megint olyan szorongatott élethelyzetben találtam magam, amiből alig láttam a kiutat, de Isten hatalmas kegyelméből aztán mégis megnyílt előttem, s egyúttal egyenesen a hozzá vezető utat jelentette számomra.

2022 nyarán – 25 évnyi megtért keresztény, de Isten felé vágyakozó élet után – egy olyan korszak vette kezdetét a szívemben, ami az Istenhez való sokkal elszántabb odafordulásban nyilvánult meg. Ez a változás Jézus Krisztusban egy teljesen átadott életet, egy most már teljesen megújult szívbéli helyzetet teremtett bennem, egyben magam mögött hagyva egy valláson alapuló és botladozó, régi rossz gyakorlatot. Heteken át felszabadult, fokozatosan növekedő, szinte természetfeletti erővel teli, Istentől megtapasztalt vezetést éltem át. Jézus már nyár elejétől készítette a szívemet a Vele való igazi, nagy találkozásra. Bizakodó, örömteli várakozást tapasztaltam meg, ami oly nagy erővel munkálkodott bennem, hogy tudtam – egy gyógyulási folyamaton keresztül –, nemsokára áttörés lesz az Istennel megélt kapcsolatomban! Ez így is lett!

A várakozás hetei alatt Isten indította a szívemet, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy közösséggel, akiket az interneten keresztül pár éve már figyelemmel kísértem. (Ezeken a tanításokon keresztül az Úr szép sorban elkezdett bennem több mindent a helyére tenni, idővel elkezdtem megélni az Úrban egy lelki-szellemi felfrissülést, vezetést.) Imádságos szívvel először írásban, aztán személyesen vettem fel a közösséggel a kapcsolatot, akik a további lépéseimben igencsak áldott és szent eszközök voltak az Úr Jézus Krisztus kezében.

Istentől kiáradó erővel és hatalommal pár napon belül a felém nyújtott szolgálat által feltárult előttem annak felismerése, hogy bizony még nem vagyok újjászületve. Ez a gondolatmenet akkor lelkemben nagy mélységeket tárt fel, de éreztem a szívem mélyén, hogy akkor bizony… erről van szó! Azután eljött „az a nap”, amikor kezeimet és nyitott szívemet Istenhez felemelve, hálát adva hagytam, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretete teljesen átjárjon.

A szent szellem indíttatására már eleve úgy készültem a következő közösségi alkalomra, hogy én aznap bemerítkezem, de ezt rajtam kívül senki más nem tudta, Krisztus Urunk kivételével. Az aznapi prédikáció után Jézus indította az igehirdető szívét, hogy kihirdesse (amit egyébként soha nem szokott!): – Ha van itt valaki, aki ma meg akar halni, ha van, aki ma úgy dönt, hogy meggyűlöli magát és az egész életét úgy, ahogy van; ha felismerte azt, hogy elege van a régi rossz életviteléből, és ma meg akar halni a szent szellem által, és erre ma kész, akkor jöjjön és ma meghalhat! – Ez pontosan nekem szólt, és felhangzott a szívemben a zsoltár:

Magasztallak téged, hogy meghallgattál, és szabadításomul lettél! A kő, amelyet az építők megvetettek, szegletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez az a nap, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen! (Zsoltár 118: 21-24)

Jelentkeztem, hogy én vagyok, aki ma készen állok meghalni, mert eldöntöttem, hogy Krisztusban mindazt magam mögött akarom hagyni végre, ami utálatos és elfogadhatatlan, rossz működés. Ezzel a döntéssel a szívemben szeretnék bemerítkezni és a vízből kijőve Krisztussal együtt feltámadni Őbenne az új életre, és betöltekezni az Ő szent szellemével, szeretetével… – Az egész közösség szemtanúja lehetett a bemerítés során halálomnak és vízből való kiemeléskor feltámadásomnak. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fia hitében élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem. (Galata 2:20) Annak idején ezt az igét kaptam keresztelkedésem és konfirmációm alkalmával, de az igazi értelmét a mostani bemerítésem után nyerte el. Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van… (2Korinthus 5:17-18)

Végre megvilágosodott előttem, hogy egyrészt különbség van a megtérés és az újjászületés között, másrészt nem kellene ilyen nagy időbeli távolságnak lennie a két esemény között, nem beszélve a szent szellem általi keresztség létezéséről. Ennek ellenére sok megtért, őszintén hívő ember életében tartós hiány marad a második szakasz, és az évek során létrejön egy – úgymond – tudathasadásos állapot, amivel nekem is szembesülnöm kellett.

2022-ben végre megértettem az Isten fegyverzetének felöltésével kapcsolatban az isteni identitás (személyazonosság) fontosságát, hogy ki vagyok én az Úr Jézus Krisztusban: Isten elfogadott, megigazított, szent gyermeke, Krisztusba öltözve! Ezt hálás szívvel, örömmel és hittel elfogadtam magamra nézve. Folyamatosan növekedem újjászületett életemben és úton vagyok… Végre megértettem, hogy Jézus halála és feltámadása győzelmet aratott a sötétség birodalmának fejedelemségei és hatalmasságai fölött, és már lefegyverezte őket. (ld. Kolossé 2:15)

Mindenért Istené a dicsőség!

Tóth Rita