1. Keressétek az Urat!

Az egész Biblia tele van Istentől származó felhívással, amelyben közeledésre kéri az embert:

• Akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak. (Péld 8:17)
• Kívánjátok az Urat és ő erejét; keressétek az Ő arcát szüntelen! (Zsolt 105:4)
• Keressétek az Urat, amíg megtalálható; hívjátok Őt segítségül, amíg közel van! (Ésa 55:6)
• Engem keressetek és éltek! (Ámós 5:4)
• Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok… (Mt 11:28)
• Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem. (Ján 6:37)
• Keressetek és találtok! (Mt 7:7)

Ha végigtekintjük az evangéliumokat, azt láthatjuk, hogy szolgálata évei alatt tömegesen áramlottak Jézushoz, a galileai Mesterhez – nem csupán a zsidók, hanem sokan jöttek idegen népek közül is. A nagy kérdés csupán az: milyen céllal. Voltak ugyanis, akik csalódottan, esetleg üres kézzel távoztak; míg mások örömmel telve, az Istent dicsérve tértek haza. A történetek végiggondolása jó alkalom saját szándékaink vizsgálatára is: én miért keresem Őt, ha egyáltalán keresem? De azt sem árt tisztán látni, miért, milyen céllal hív az Úr? Mit szeretne tőled?

2. Eljöttünk, hogy imádjuk Őt!

„Amikor pedig megszületett Jézus a júdeai Bethlehemben, Heródes király idejében, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki.

És íme, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük ment mindaddig, amíg odaérve, megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek. És bemenve a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tettek neki; és kincseiket kitárva, ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” (Mt 2:1-2.9-11)

A legelső keresők érkeztek talán a legtávolabbról. Kelet bölcsei, csillagászai közvetlenül a születése utáni napokban találtak rá – isteni vezetés alapján a gyermek Jézusra. Mit számított Babilonban a parányi Izrael születendő királya? Egyáltalán, honnan szerezhettek róla tudomást? Miért válhatott ennyire fontossá számukra a titokzatos csillag látványa, hogy vállalva a nehézségeket, kockázatokat, hiszen kincsekkel megrakodva indultak, eljöjjenek egészen a betlehemi istállóig?

A Babilonba hurcolt izraelita foglyok sokasága, közöttük Dániel és társai nyilvánvalóan hagytak nyomot maguk után; többek között a Szentírás tekercseit is, amelyek felkeltették a tudósok figyelmét. Milyen próféciák támaszthattak érdeklődést? Biztosan olyan részletekről van szó, amelyek nem korlátozódtak csupán a zsidó népre, hiszen akkor legfeljebb gyűlölet, nem pedig olthatatlan vágyakozás született volna a bölcsek szívében.

• „Látom őt, de nem most; nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca támad Izráelből.” (4Móz 24:17)
• „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme műveli ezt!” (Ésa 9:6-7)
• „Íme, az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására. Így szól az Úr Isten, aki az egeket teremtette és kifeszítette, és kiterjesztette terméseivel a földet, aki lelket ad a rajta lakó népnek, és leheletet a rajta járóknak: Én, az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek, és népek szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává. Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket.” (Ésa 42:1-7)
• „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetségének megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt, a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen! Így szól az Úr, Izráel megváltója, Szentje, a megvetett lelkűhöz, a nép undorához, a zsarnokok szolgájához: Látják királyok! és majd fölkelnek, fejedelmek, és leborulnak az Úrért, aki hű, Izráel Szentjéért, aki téged elválasztott.” (Ésa 49:6-7)

Ha csupán ezt a néhány jövendölést vesszük szemügyre, akkor is kiderül, hogy nem egyszerűen egy földi királyról van szó a sok között, sem pedig egy erőszakos világhódítóról. Hanem egy különleges, az egyetlen Istentől küldött Szabadítóról, aki azonban egész világra vonatkozó feladattal bír. Isteni származású uralkodó és szabadító egy személyben – de hatalma nem fegyverek és hadseregek erején, nem szokványos hódítói talentumokon nyugszik: Ő a békesség, a hűség és igazság fejedelme, a világosság tanítója minden nép számára!

A csillagászok elindulása, célba érkezése mindenképpen az egyik legnagyobb csoda: az égi jel és az írott isteni szavak, illetve Isten Lelkének együttes munkája eredményezte a vágyat és a megvalósulást egyaránt. Bár sok negatív hatás érte őket, főként Jeruzsálemben, a nép vezetői körében és a királyi palotában, mégis hittel borultak le imádni az istállóban egy gyermeket! Nem kételkedtek, hanem szívükkel együtt kincseiket is átadták a világ Megváltójának. Imádni jöttek a Szabadítót, akiről nagyon csekély tudással rendelkeztek – ellentétben Izrael tanítóival és véneivel –, mégis hitben indultak, hitben jártak és végül hitben imádták a királyt, aki szavaival még csak meg sem erősíthette őket. Bizony, méltó társai a kapernaumi századosnak, aki akkoriban talán még maga is gyermek volt valahol!

Imádni jöttek a zsidók királyát – de mit is jelent imádni valakit, valamit? Leborulni a teljes alázat és önfeladás jele. Egy magasabb rendű hatalom elismerése, s egyben az ember saját tehetetlenségének, kicsiny voltának belátása, ezzel együtt bizalmának, tiszteletének kifejezése. A hódolat, a tiszteletadás ajándékokban is megnyilvánul. Ezek a pogányok nagy vagyonuk legdrágább kincseit ajánlották a világ Megváltójának. Ha végiggondoljuk Jézus Krisztus életét, a későbbiek során elvétve találkozunk olyanokkal, akik megajándékozták Őt, aki Isten legnagyobb ajándéka volt a világ számára.

Te mikor borultál le utoljára imádni Őt? Milyen ajándékokat tártál elé örömteli szívvel? Dávid zsoltára ma is hív mindenkit:

„Jöjjetek el, örvendezzünk az Úrnak; vigadozzunk a mi szabadításunk kősziklájának! Menjünk elébe hálaadással; vigadozzunk néki zengedezésekkel. Mert nagy Isten az Úr, és nagy király minden istenen felül. Akinek kezében vannak a földnek mélységei, és a hegyeknek magasságai is az övéi. Akié a tenger, és ő alkotta is azt, és a szárazföldet is az ő kezei formálták. Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 95:1-6)

3. Nagy bánattal kerestünk téged

„Az ő szülei pedig évenként feljártak Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. És mikor tizenkét esztendős lett, fölmentek Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint. És mikor elteltek a napok, mikor ők visszatértek, a gyermek Jézus visszamaradt Jeruzsálemben; és nem vették észre sem József, sem az ő anyja; hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járó földet mentek, és keresték őt a rokonok és az ismerősök között. És mikor nem találták őt, visszamentek Jeruzsálembe, hogy megkeressék.

És harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, amint őket hallgatta, és kérdezgette. És mindnyájan, akik őt hallgatták, elálmélkodtak az ő értelmén és az ő feleletein.

És meglátván őt, elcsodálkoztak, és mondta néki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Íme, atyád és én nagy bánattal kerestünk téged. Ő pedig mondta nékik: Mi dolog, hogy engem kerestetek? Nem tudjátok, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai? De ők nem értették e beszédet, amit ő nekik szólt. És aláment velük, és ment Názáretbe; és engedelmes volt nekik. És az ő anyja szívében tartotta mind ezeket a dolgokat.” (Luk 2:41-51)

Itt egy meglepő és egyben szomorú történetet olvashatunk Jézus elvesztéséről. Az előző esemény óta tizenkét esztendő telt el: a Máriára és Józsefre bízott gyermek időközben megnőtt. A szülők magukkal vitték a legfontosabb ünnepre, Jeruzsálembe. Ez az első alkalom, amikor ott a templomban, illetve az áldozatbemutatások során szembesült azzal a küldetéssel, amelyért a Földre született. Ő lesz majd húsz év múltán az a Bárány, amelyet most a papok az ő szemei előtt áldoztak fel…

Óriási felelősség terhelte a szülőket Jézussal kapcsolatban. Az a tény, hogy világra jötte után csaknem azonnal el kellett menekíteni Egyiptomba, figyelmeztette őket, hogy állandó veszély leselkedik rá. Jeruzsálemben azonban – eltűnt szemeik elől. Valójában persze nem a gyermek veszett el. Ha végigolvassuk, mi is történt, azt látjuk: Jézus mindig a helyén volt. Pontosan ott, ahol lennie kellett: az Isten házában, amely Őt jelképezte. A szülők sodródtak el mellőle, ahogyan az ünnepi szertartások után észrevétlenül visszatértek lelkileg a hétköznapokba, majd az úti társasággal folytatott beszélgetésekbe. Nem tettek semmi rosszat, mégis szem elől veszítették a legfontosabbat: életük értelmét, a világ Megváltóját. Három napon keresztül keresték, egyre növekvő balsejtelmek, félelmek és önvád közepette.

Hogyan történhetett ez? Az ok rendkívül egyszerű: nem ismerték, nem értették Őt eléggé. Az események azt igazolják, hogy nem láttak szíve-gondolatai mélyére. Feltételezéseik szerint Jézus még egy közönséges, földi gyermek módjára viselkedik ebben a helyzetben – nem pedig úgy, mint az eljövendő Messiás. Ezért keresték végig rossz helyeken. Ő pedig mindig ugyanott tartózkodott. Atyja szemei előtt, a legbiztonságosabb helyen, a legfontosabb dolgokat tanulmányozva: hogyan fog végbemenni az ember megváltása, amelynek Ő lesz majd eszköze. Mária szavai – atyád és én – egyértelműen helyreigazítást nyertek a fiú válaszában: igazi Atyja nem kereste, mert ott volt Vele, hiszen társaságában időzött! Isteni származása mindig meghatározza majd Jézus céljait, földi életének minden részletét. Nevelőapja nem írhatja felül a mennyei Apa szándékait, hiszen Ő küldte a Földre.

Mária szemrehányásai teljesen jogtalanok voltak, s inkább a felgyülemlett feszültség levezetését szolgálták. Tényleg a gyermek tett valami rosszat, tiltottat vagy helytelent? Netán elcsavargott, rossz társaságba keveredett? Ugyanott találták, ahol napokkal előbb még együtt volt a szülőkkel: az akkori világ legszentebb pontján. Jézus semmi olyat nem cselekedett, amiért vád érhette volna. Egyértelműen a szülői figyelmetlenség okozta, hogy elsodródtak mellőle. Valójában Józseféket lehetett volna felelősségre vonni, hogy ilyen hosszú időre magára hagyták. De – mint oly sokszor a jövőben is – nem értették az Ő céljait, szándékait. Pedig mennyit gazdagodhattak volna mindketten, ha mellette maradnak! Ha ők is elgondolkodnak a Jézus által feltett kérdéseken, nemcsak a farizeusok és írástudók, sok későbbi esemény felkészültebben érhette volna őket. Ennek ellenére a gyermek alázatos engedelmességet tanúsított és visszatért velük Názáretbe.

Mielőtt elítélnénk Máriát és férjét, lássuk be, ez a történet valójában rólunk szól. Hányszor veszítettük már el Jézust három napokra! Hányszor kerestük Őt félelembe, bizonytalanságba, önvádba esve – csak azért, mert mi veszítettük el hitszemeink elől. Hányszor vádoltuk már amiatt, hogy egyedül maradtunk! Pedig nem Jézus hagyott el minket. Hányszor sodródtunk el a hétköznapi sürgés-forgás, teendők, rokonok, felszínes társalgások tengerén messzire tőle! Pedig az Úr mindig ugyanott tartózkodik: még most is az Isten jobbján van, ahol esedezik értünk. (Róm 8:34) A csüggedés, a depresszió, a félelmek oka mindig ugyanaz: elhagytuk Őt, elszakadtunk tőle figyelmetlenség, könnyelműség, hitetlen beszélgetések és időtöltések miatt. A kegyelem mindennek ellenére az, hogy Jézus szeme elől soha nem tudunk eltűnni. Ő nem olyan, mint mi. Nincs az a mély szakadék, az a nagy sötétség, ahova utánunk ne nyúlna. Nézz fel, és máris „meg vagy találva” – a szomorú keresés Jézus lábai előtt véget ér! És bár mindig te vagy a hibás, Ő mégis engedelmesen, alázatosan veled megy – ha akarod. Ne veszítsd el soha többé!

4. Mit tegyek az örök életért?

„És mikor útnak indult, hozzá futott egy ember és letérdelvén előtte, kérdezte őt: Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem? Jézus pedig mondta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodjál; ne ölj; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy, kárt ne tégy; tiszteld atyádat és anyádat! Az pedig felelvén, mondta neki: Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Jézus pedig rátekintvén, megkedvelte őt, és mondta neki: Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvéve a keresztet! Az pedig elszomorodva e beszéden, elment búsan; mert sok jószága volt.” (Mk 10:17-22)

Ritkán látunk olyat, hogy valaki fut Jézus után. Ez a fiatalember megtette. Valamit láthatott pár perccel korábban, ami arra ösztönözte, hogy mindenképpen utolérje Őt, mielőtt eltűnik a tömegben a szeme elől. Ha megnézzük Márk evangéliumában az előzményeket, akkor igen elcsodálkozhatunk: a Mester gyermekeket ölelt meg, karjaiba vette, majd megáldotta őket. A fiatalember az egyik legszebb jelenetnek, az isteni szeretet kiáradásának lehetett szemtanúja, amely bizonyára mosolyra és viszontölelésre indította a kicsiket, hálás szavakra az édesanyákat. Ezért kezdte mondandóját e megszólítással: Jó mester… Ha saját emlékeinket végigpergetjük: hányszor láttunk már élőben – nem romantikus filmekben! – hasonló jelenetet? Egy mosolygó, szeretetet sugárzó férfi megölel, felemel egy vagy több gyereket, aki nem saját szülöttje. Talán még soha… Az ellenkezőjét bizonyára annál többször: ideges, kiabáló férfiak, esetleg kifejezetten durva bánásmód; törődés legfeljebb a saját gyerekekkel. Amit Jézus tett, az egy sajnálatosan „életidegen” tapasztalat volt már akkor is, amely ösztönösen vonzza a kicsit is jó érzésű felnőttet.

Mindenesetre ez annyira nagy hatást gyakorolt erre a fiatalemberre, hogy térdre borult előtte, mintha azt kérte volna: Áldj meg így engem is! Aztán feltette Jézusnak az őt leginkább foglalkoztató kérdést: mit kell tennie az örök élet érdekében? A lehető legjobb felvetés ez a probléma, hiszen folyamatosan foglalkoztatja az emberiséget, amióta az örökkévalóság elveszett számunkra. Ne vegyük számba most a sokféle hiábavaló próbálkozást a bölcsek kövétől az örök élet italáig. Összpontosítsunk Jézus válaszára, amely a második kőtábla törvényeit tartalmazta. A tízparancsolat embertársainkra vonatkozó követelményeit foglalta össze. A kérdező pedig rögtön rávágta: mindezeket gyermekkora óta ismerte és megtartotta.

A Biblia tömör leírásai mögött egész élettörténetek és sorsokat megpecsételő fordulatok rejlenek. Jézus Krisztus pillantása, amely a fiatalember lelke legmélyéig hatolt, megint csak az isteni szeretet és bölcsesség megnyilvánulása volt. Az őszinte, mégis gyerekesen kérkedő válasz szeretetre indította a Mestert. Nem gúnyos nevetésre, megszégyenítő korholásra – hiszen „kapásból” felsorolhatta volna a csak azon a napon elkövetett bűneit –, ehelyett szeretetre indult iránta. Még hosszú prédikációra sem ragadtatta magát. Egyszerűen rátapintott a lényegre, s ezzel még inkább bizonyította, hogy olvas az emberi lélek előttünk rejtett titkaiban. Mondhatnánk, „csak” egyetlen fogyatkozás – mit számít az! Azonban a hihetetlen isteni nagylelkűség mellett éleslátás, féltés nyilatkozik meg a Messiás szavaiban: a vagyon, ami a tiéd, veszélyezteti az örök életedet. Jézus meg akarta láttatni vele, hogy valójában soha nem tartott be egyetlen parancsot sem maradéktalanul, mert erre képtelen, hiszen mindig önmaga állt élete középpontjában.

A fiatalember hirtelen két tűz közé került: az előtte álló Jézusból áradó szeretet követésre hívta, egy új, ismeretlen útra, amely azonban rabszolgáknak kijáró kereszttel jár. A másik a korábbi, fényűző, de legalábbis kényelmes élete, társadalmi elismertséggel, ranggal. A szeretet, amelyre vágyakozott, viszontszeretetet követelt, minden eddigi eredmény feladását, teljes önmegtagadást. A régi életmód biztosnak tűnt és az önkiteljesítés legjobb útjának látszott, s ő szomorúan bár, de ez utóbbit választotta. Amikor jött, futott. Amikor távozott, lassan és bánatosan ment el, hátat fordítva a még mindig áradó szeretetnek, lemondva az örök élet lehetőségéről. Nem vette el azt, amiért jött, nem kapta meg, amire annyira vágyakozott. Bár megadatott neki a kiváltság, hogy szemtől szemben beszélhetett a Messiással, keresése ennek ellenére kudarccal végződött. Az ő döntése alapján.

De nézzük meg Jézus oldaláról a találkozást: Ő miért vonzotta magához ezt a gazdag ifjút? Mi volt a célja hozzá intézett szavaival? Vajon el akarta rettenteni magától? Bár ezen ritkán gondolkodunk, mert többnyire saját szükségeinkkel vagyunk elfoglalva – mégis tény: Jézusnak szüksége volt erre a fiatalemberre. Kövess engem! – kérte őt, mert vágyott a társaságára. Vágyott arra, hogy nap mint nap vele járjon, hogy átadhassa neki a menny minden kincsét, hogy megoszthassa vele örömét, bánatát, feladatait. Vágyódott egy olyan ember után, akit saját képmására teremtett, akit most újjáteremthet, és megoszthatja vele jóságát, hogy az ifjú tényleg gazdag legyen. De ne elsősorban pénzben és anyagi javakban, a látható világ kínálta élvezetekben, hanem szeretetben. Nem kifosztani akarta, hanem megajándékozni. Sok mindent szívesen feltárt volna előtte isteni természete kincseiből, hogy a fiatalember megtapasztalja: az Isten pedig hatalmas arra, hogy rá árassza minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor minden szükségessel rendelkezzen, és minden jótettre bőségben legyen. (Ld. 2Kor 9:8)

Vágyott arra, hogy új szívet adjon neki, hogy legjobb tanítványai között tudhassa. Látta benne a lehetőségeket, a kibontakoztatásra váró talentumokat. Tudta róla, hogy eddig csak távolról ismerte és szerette Istent. Most lehetősége volna állandó kapcsolatban lennie vele. Jézustól azonban mindig távol állt az erőszak. Ebben az esetben is megadta a választás lehetőségét. Ahhoz, hogy a fiatalembert megajándékozhassa, annak előbb önként le kellett tennie mindent. Ahogyan a „tű fokának” nevezett kapunál mindent lepakoltak a málhás jószág hátáról, adott esetben a tevéről, különben nem „fért” be a városba, úgy tesz le az ember is mindent az örök életre vezető út kezdetén. Amint Jézus letette mennyei királyságának minden fenségét és gazdagságát, amikor átlépett az emberi világba. Ez azonban túlságosan kemény feltételnek tűnt az ifjú szemében. Vajon miért?

Ha enged a jó mester kérésének, azzal átengedi magát egy másik akaratnak. Eddig mindenben saját szándékait követte, ezután minden reggel kimondja majd életére nézve: Legyen meg a te akaratod! Félt ettől az isteni akarattól, mert nem tudta, hogy az Atya mindenkor, minden teremtménye számára a legjobbat akarja. Azt azonban megértette, hogy vagy a teljes alárendelődést és a teljes megalázkodást választja, vagy pedig távozik. Középút nincs. Ma sincs.

Hozzád is szól a kérés: Kövess engem! Ne légy olyan oktalan, mint ez a férfi, ne szomorítsd meg Isten Fiát azzal, hogy hátat fordítasz neki! A Mindenható összes parancsa vagy kérése magában hordozza a teljesíthetőség és a boldogság minden feltételét. Az isteni szó megvalósulásának valamennyi előfeltétele és következménye benne sűrűsödik a kimondott igében. Még ha nem is tapasztaljuk azonnal, de így van. Az ige maga a teremtés. Legyünk olyan bátrak, mint Mózes, az egyik első gazdag ifjú, aki hitben járva „inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, Egyiptom minden kincseinél nagyobb gazdagságnak tartva Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid 11:25-26) Mózes jól választott: azon kevesek közé tartozik, akik már a mennyben vannak az emberek közül. Krisztus gyalázata a világegyetemet fenntartó jóság bizonyítéka és az örökké tartó öröm kapuja.

Pillantsunk bele e tükörbe: nekem személy szerint van-e valamilyen vagyonom vagy gazdagságom, amely Isten és a szívem közé ékelődik? Van-e valamim, amit nem akarok odaadni? Jó, ha tudjuk, illúzió bármilyen áldáshoz ragaszkodni az áldást nyújtó helyett. Semmivé foszlik villámgyorsan, és ott maradunk kifosztottan… S amíg az elnyert javak fontosabbak, mint azok forrása, addig még önző indítékokkal van telve a gondolkodásunk. Minden talentumunk isteni ajándék, legyen az pénz, idő, bármilyen képesség, amiben gazdagabbak vagyunk a többi embernél. Ahogyan Jézus a fiatalembernek azt tanácsolta, éljen minden készletével a nálánál szegényebbek javára, úgy igaz ez ránk is. Ha adott beszédkészséget, szavaid legyenek áldássá. Ha nincs hangod, elegendő a kedves, biztató mosolyod. Ha van karod, használd ölelésre, ha van lábad, menj követségbe békeszerzőként – a Mester téged is küld, téged is hív, hiszen szüksége van rád! Minden egyes emberi lény fontos neki a mennyei királyság építésében. Ki tudhatja, hány jócselekedet maradt el a gazdag ifjú távozásával? Ki tudhatja, milyen szolgálat marad elvégezetlenül, ha te megtartod magadnak mindazt, amit kaptál? Nem csak a gazdag ifjú szomorodott meg – Jézus szíve még inkább fájt. Tudta, hogy halála hiábavaló áldozat lesz e fiatalember számára.

5. Nem vagyok méltó

Jézus „bement Kapernaumba. Egy századosnak szolgája pedig, aki annál nagy becsületben volt, igen rosszul lévén, már haldoklott. Az pedig, mikor hallott Jézus felől, hozzá küldte a zsidók véneit, kérve őt, hogy jöjjön el és gyógyítsa meg az ő szolgáját. Azok pedig Jézushoz menvén, igen kérték őt, mondván: Méltó, hogy megtedd neki, mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk. Jézus tehát elment velük. Mikor azonban már nem messze volt a háztól, eléje küldte a százados néhány jó barátját, üzenve neki: Uram, ne fáraszd magad; mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj; Amiért is magamat sem tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek: hanem csak szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalom alá vetett ember vagyok, és vitézek vannak alattam; és ha az egyiknek azt mondom: Eredj el, elmegy; vagy a másiknak: Jöjj, eljön; és ha szolgámnak szólok: Tedd ezt, azt teszi. Jézus pedig ezeket hallván, elcsodálkozott rajta; és hátrafordulván mondta az őt követő sokaságnak: Mondom néktek, ilyen hitet Izráelben sem találtam! És a küldöttek visszatérve a házhoz, a beteg szolgát már egészségben találták.” (Luk 7:2-7)

Ismét egy pogány, ezúttal a gyűlölt hódítók közül: egy római zsoldos a történet főszereplője – természetesen Jézus mellett. Egy ritka és különleges eset, mert Krisztus földi élete során csak nagyon kevesen jutottak a hit ilyen magaslataira, mint ez a Kapernaumban lakó centurio. Kivívta a dicséretet üzeneteivel. Azon kevesek közé tartozott, akik nem személyesen keresték meg az Urat; két követséget is menesztett eléje. Először Izrael elöljárói közül, másodszor pedig közeli barátaiból választott szószólókat. Sokkal jobban értette Jézust, akiről addig csak hallott, mint a választott nép írástudói. Tudatában volt mélységes méltatlanságának – és nem képmutatásból. Tudta, amit azok nem, hogy semmiféle kapcsolat, semmi jótett nem teheti őt méltóvá az isteni kegyelem és könyörület elnyerésére. Bár a zsidók protekciót akartak neki biztosítani, ő jól látta, hogy tényleg méltatlan erre. Még arra is, hogy szemtől szemben lássa az Üdvözítőt. Tudta, hogy mindaz, ami ő tett, pl. a zsinagóga építésének anyagi támogatása, az valamilyen módon Isten késztetésére történt. Mély alázat és önmegtagadás jellemezte magatartását, mert akár személyesen is elindulhatott volna Mesterhez, akár a kíváncsiság is eléje vezérelhette volna. De nem – ő ennél sokkal alázatosabbnak bizonyult. Amikor Jézus már közel járt a házához, gyakorlatilag megállította, visszafordította az úton: elég a szavad. Elég a szó! Noha tudta, hogy méltatlan, mégsem kételkedett abban, hogy kérése teljesül! Ez a hit titka. Nem saját érdemtelensége körül forogtak a gondolatai, hanem az eddig hallott csodák alapján egyszerűen elhitte, hogy most is meg fog történni egy korábban elképzelhetetlen gyógyulás! Vagyis nem a „méltóság”, hanem a szükség minden Istenhez intézett őszinte kérés alapja. A kegyelem a méltatlanoké. Valójában mindenki elnyerheti, de ténylegesen csak azok veszik el, akik fölismerik, hogy soha ki nem érdemelhetik.

De mi a forrása a Jézus csodáiban megnyilvánuló kegyelemnek? A százados meglátta a tettek mögött az isteni szeretet mélységeit és csöppet sem kételkedett. Nem gondolkodott a hátha, esetleg, talán kategóriákban. Isten lénye a szeretet. E szeretet szabad döntése volt minden egyes világ, minden egyes élőlény megteremtése, illetve azok fenntartása, a róluk való gondoskodás. A szeretet nem gyönyörködik a szenvedésben, hanem szüntelenül táplálja az életet, árasztja a jóság sugarait. E szeretet soha el nem fogy, soha nem gyengül vagy módosul. Fokozhatatlan, állandóan létező és áradó valóság. Ha valamivel mindig, örökké számolhatunk, az Isten szeretete. Kételkedés nélkül, mint a római százados.

Tulajdonképpen nem magának kért, nem önmaga miatt kereste meg Jézust. A szolgájának – s mivel római, valószínűleg rabszolgájának – kért életet. A haldoklóra nem úgy tekintett, ahogyan akkoriban az őt körülvevő és alkalmazó birodalom felsőbb rétegei. Nem a „beszélő szerszámot”, az eldobható árucikket látta benne, aki helyett majd beszerez egy másikat a piacon. Intézkedéseiből kiderül, hogy szerette és becsülte a szolgálatában álló embert, hiszen szívességet kért az érdekében másoktól. Ezek alapján egy önzetlen szívű, együtt érző, másokért felelősséget vállaló férfit ismerhetünk meg személyében. Példája bátorítás mindenki számára: kereshetem az Istenfiát mások gyógyulása, állapotának javulása, gondjainak megoldása érdekében. Bár itt a kérés több kézen, illetve több szájon keresztül érkezett Jézus elé, mégis tökéletesen teljesült a százados szíve vágya.

A harmadik sajátosság teszi igazán egyedülállóvá ezt az eseményt. Első olvasásra a római mintha előírná Jézusnak, mit tegyen és hogyan. Valójában azonban azt mondatta el követeivel, hogy érti az Ige működését. Felismerte, hogy a Megváltó szájából származó szavakban rejlik a lényeg: a szeretet teremtő erő; a jóság energiája hívja létre a változást, teremti meg azt, ami addig nem létezett, vagy elromlott. Ez a tudás hatalmas bizalmat ébresztett a százados szívében: nem volt szüksége személyes találkozásra, maradéktalanul megbízott abban, akihez üzenetével fordult.

Ahogyan meg sem fordult a katona fejében, hogy alárendeltjei megtagadják az ő parancsait, úgy volt bizonyossága Jézus felől is: tudta, hogy megvan benne a készség a kérés teljesítésére, és tudta, hogy szava gyógyító hatalom. Ez a Palesztina területén állomásozó katona a Római Birodalom szolgája volt: felette ezredes, tábornok, hadvezér állt. Ő maga száz zsoldosnak parancsolt, akik engedelmes eszközök voltak a császár vagy a magas rangú katonák elgondolásai kivitelezésében. Ezek az elgondolások azonban többnyire kimerültek az elfoglalás, meghódítás, elfogás, kirablás megvalósításában, mégpedig a gyilkolás, a kényszer és a fizikai erőszak változatos eszközei segítségével. Egy elnyomó és pusztító gépezet egyik fogaskereke volt.

Felismerte azonban Jézusban az élő Istent, aki hatalmas erőkkel rendelkezik, aki valóságos Úr – egy másik világban. Egy olyan birodalom ura, amely szeretetalapú. A Názáreti tettei kivétel nélkül a szeretet cselekedetei voltak: életet adó, helyreállító, megelevenítő csodák. Nyomukban öröm, hála, boldogság járt. Mi maradt a római zsoldosok után? Hamu, romok, szenvedés és könnyek. A százados egy rossz rendszer részeként ugyan, de értette a hatalom működési elvét, s ez a tudása hitre segítette. Valamiért biztos volt benne, hogy Jézus parancsszava sokkal hatékonyabb és hathatósabb, mint az övé, s elérheti még az agyvérzéses ember egészségének helyreállítását is. A százados hitt a kimondott szó erejében. S ezzel megragadta az Isten által létrehozott mindenség keletkezésének titkát: Ő szólt és meglett; Ő parancsolt és előállt. (Zsolt 33:9) Tudta, hogy Jézus beszéde olyan, számunkra láthatatlan és érzékelhetetlen erőket hoz működésbe, amelyek gyógyulást eredményeznek. Azért kereste Őt, mert felismerte, hogy egyedülálló hatalom rejlik az általa kimondott szavakban. Ez a hit pedig elegendőnek bizonyult a szolga felépüléséhez.

Jézus csodálkozott és örült. Örült, hogy akad egy ember, aki hisz Őbenne, mint a világ Megváltójában és az emberek jóakaratú barátjában. Örült, és örömmel teljesítette a kérést: a szolga – tekintettel a százados hitére – azonnal meggyógyult. Isten mindig örömmel veszi teremtményei bizalmát, s fáj neki a hitetlen kételkedés, különösen, ha már tapasztaltuk csodáit. Talál-e ekkora hitet az Úr ma élő követőiben, mint ott Kapernaumban?

Gyermekként azt gondoltam – most már látom, nagyon tudatlanul –, milyen könnyű volt ennek a századosnak, azoknak az embereknek ott, Jézus körül! Mennyivel könnyebb volt nekik, mint most itt, a huszadik század végén, amikor mi már semmit sem látunk az isteni működésből! De a huszonegyedik század elején rá kellett jönnöm, óriásit tévedtem. Mi értelme volt Jézus földi életének, csodatetteinek? Túl azon, hogy egyes embereket meggyógyított és Isten igaz imádóivá tett, előkészítették az emberiség helyreállításának egyik legfontosabb lépését. Azért ment fel Istenhez a mennybe feltámadása után, hogy új élettel ajándékozza meg az embereket. Mindazokat, akik válaszolnak hívására és szövetséget kötnek Vele, saját élete részeseivé teszi: „akik pedig befogadták Őt, hatalmat adott nekik, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (Ján 1:12) Megajándékozza őket saját Lelkével, amely a szeretet lelke, amelyben ugyanaz a teremtő erő, ugyanaz a végtelen hatalom munkálkodik, mint annak idején ott, Izraelben járva. Ennek egyik példája az alábbi történet:

„Péter pedig mondta: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj! És őt jobb kezénél fogva felemelte, és azonnal megerősödtek az ő lábai és bokái. És felugorva megállt, járt és bement velük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérte az Istent. És látta őt az egész nép, hogy jár és dicséri az Istent.” (Csel 3:6-9)

Az élet e gazdag forrását Isten azóta sem vonta vissza gyermekeitől… A kapernaumi százados ma a keresztények ajtaján is kopogtathatna!

6. Látni akarjuk Jézust!

„Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen: Ezek azért a galileai Bethsaidából való Fülöphöz mentek, és kérték őt, mondván: Uram, látni akarjuk a Jézust! Ment Fülöp és szólt Andrásnak, és viszont András és Fülöp szólt Jézusnak.

Jézus pedig felelt nékik, mondván: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony, mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Aki nékem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya. Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától! De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!

Szózat jött azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem.” (Ján 12:20-28)

Ez a jelenet azt bizonyítja, hogy voltak örömteli események Jézus földi szolgálata során. A pogány görögök közül Jahve-imádatra áttért férfiak keresték Őt, hogy megbizonyosodjanak messiási mivoltáról. Nem az volt a céljuk, mint számtalan alkalommal a zsidó vezetőknek, hogy elfogják, tőrbe csalják, letaszítsák, megkövezzék, megkötözzék – ezek a prozeliták (vagyis Izrael hitére áttért egykori bálványimádók) azért keresték, mert a hallott csodák következtében bizalom ébredt szívükben. Reménykedni kezdtek Benne, mint Messiásban.

Jézus – szokásához híven – különös szavakat intézett az Őt keresőkhöz. Bemutatkozott, és első szavaival azonosította magát a Megmentővel. Ő a Szabadító! De azt is megvilágította, hogy küldetése nem olyan értelemben dicsőséges, ahogyan azt az emberek elképzelik. Előre tekintett az előtte álló szenvedésre és halálra, amely látszólag a legcsúfosabb vereség, valójában azonban a világegyetem legnagyobb győzelme lesz. Ő a megígért Mag, amelyet szinte mindenki megvet és elvet – de pontosan ezáltal valósul meg Isten célja. A búzaszem a földbe vetve önmagát megsokszorozza: a belefoglalt információk alapján kicsírázik, kihajt, és egyetlen mag – ha csak egyetlen szál nő ki belőle – kb. 30-40 új magot terem. Ha két vagy három szál is sarjad, akkor értelemszerűen akár százszoros termést is hozhat. Egyetlen magocska is bizonyíték a teremtést átható isteni gondolkodás lényegére: adni életet jelent. Az önzés, mivel fenntarthatatlan, maga a halál. Az önfeladásban megnyilatkozó szeretet „konzervál”, azaz örök életet fakaszt.

Ez a bőség a titka Jézus áldozatának is: halála a gyümölcstermés egyetlen útja. A halál volt a kapu, amely a feltámadáshoz, az életadás lehetőségéhez vezetett. A kereszt nélkül nincs új élet az emberiség milliárdjai számára. Ha Jézus, a Fiú megtartja életét és megmarad Egyszülöttnek, akkor nincs megváltás, nincs szabadulás a földi halandóknak. De mivel Ő maga a jóság, aki szemében értéktelenné vált saját boldogsága, ha csak egyetlen teremtménye is szenved, ezért úgy döntött, lemond az életről az emberek javára. Testvérül fogadott mindenkit, aki nem elveti, hanem befogadja Őt. Leendő fivéreit látta az előtte álló, sóvárgó lelkű görögökben, akik meg akarták ismerni Őt. Önzetlenség és szeretet indította arra, amitől a legjobban iszonyodott: hogy vállalja a nyilvános megszégyenítés változatos módjait, a keserves haldoklást, az Atyától való elszakítottságot. Ésaiás próféta könyvében előremutató igék beszélnek erről: „lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik” (Ésa 53:11). Vagyis Jézus, mint Messiás szenvedése árán szerzett magának testvéreket az emberiség köréből. Egy új család megalapítója lett, amely hatalmas és örökkévaló lesz. „Azután láttam, és íme, egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a trón előtt és a Bárány előtt álltak, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak. És kiáltanak nagy szóval, mondván: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé! (Jel 7:9-10)

De fel kellett hívnia az Őt keresők figyelmét saját „botrányos” küldetésén túl arra is, hogy tanítványait ugyanez a lelkület ugyanerre az útra vezeti majd. Aki Jézust választja mesteréül, urául és testvéréül, az isteni szeretettől ösztönözve hátat fordít az önös érdekeknek, az mások javát a magáé elé helyezi – mindhalálig. Aki Jézusnak, a legnagyobb szolgának szolgál, az a világ kényelmének, kellemes időtöltéseinek hátat fordít és szembenéz a kereszttel. Majd alázatosan ráfekszik a keresztre. Ugyanúgy elvetett maggá válik, ahogyan a Megváltó. Nem a saját felmagasztalását próbálja foggal-körömmel elérni, hanem Istene dicsőségét keresi, az Atyáét. Isten dicsősége az életadó önzetlenség – Jézus minden tette és szava ezt tárta a körülötte lévők elé.

A görögországi látogatók nem csak Jézustól nyertek megerősítést: hallhatták a Mindenható Isten szavát is. Vagyis két tanú bizonysága alapján tudták: megtalálták a Messiást! Előttük állt az, akiről eddig csupán a tekercsekben olvastak. Az Atya kijelentette az összegyűltek előtt, hogy a közöttük járó, alázatos Emberfia eddigi összes megnyilatkozása az Úr dicsőségét szolgálta. Leleplezte Őbenne saját magát. Általa kimondta azt, amit titokban minden ember hallani vágyik: szeretlek téged, fontosabb vagy nekem mindennél!

Vajon ma idejét múlta ez a vágyakozás: látni akarom Jézust? Aktuálisabb kérés, mint valaha: „mert az egész teremtett világ együttesen nyög és fohászkodik mind ez ideig. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8:22.19) Korunkban, amikor a félelmetes események sodra egyre gyorsul, sokan akarnak találkozni olyan emberekkel, akik igazi keresztények, akikben az irgalmas szívű Krisztus él. Az Atya pedig ígéretet tett ennek megvalósítására. Jézus maga mondta: „aki hisz bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyámhoz megyek.” (Ján 14:12) Már most is vannak néhányan, de még többen lesznek, akik Krisztus jótetteivel járnak majd, s a Föld hamarosan fényleni fog Isten dicsőségétől – szeretnél te is közéjük tartozni? Keresd Őt!

7. Mikor látta, hogy meggyógyult, visszatért

„S mikor egy faluba bement, jött eléje tíz leprás férfi, akik távol megálltak: És felemelték szavukat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! És mikor őket látta, mondta nekik: Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odamentek, megtisztultak. Egy pedig közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, dicsőítve az Istent nagy szóval; És arccal leborult az ő lábainál, hálákat adva neki: és az samariabeli volt. Felelvén pedig Jézus, mondta: Vajon nem tízen tisztultak meg? A kilenc pedig hol van? Nem akadt, aki visszatért volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És mondta neki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott!” (Luk 17:12-19)

E történetben egy egész csoport járult, ha csak távolról is, Jézus színe elé, hogy könyörületet kérjenek tőle. Azért keresték, mert tulajdonképpen nem volt vesztenivalójuk: senkiben és semmiben nem reménykedhettek, Őbenne viszont igen. Kiáltásuk nyomán hatalmas csoda részesei lettek ezek a leprások. Olyan betegségből gyógyultak meg hirtelen, ami abban a korban még teljes kilátástalanságot, többnyire borzalmas elváltozásokat és halálig tartó elszigeteltséget jelentett. A lepra megállíthatatlan és gyógyíthatatlan kór volt. Itt, e történetben Jézus egyszerre tíz embernek adta vissza épségét és az élet újrakezdésének lehetőségét. Ismét bizonyította, hogy Ő a megígért Messiás, aki isteni szeretettel és hatalommal teljes. Ez számunkra is hatalmas üzenet: nem létezik olyan betegség, ami lehetetlen feladat elé állítaná Jézust! Nincs olyan nyomorunk, amivel ne járulhatnánk elé! Nem csak tíz, hanem egyszerre végtelen számú esedezőt is képes tökéletesen ellátni! Az egész Istentől elszakadt emberiség gyógyulást nyerhet tőle! A tíz férfi különös módon gyógyult meg: nem azonnal, ott Krisztus lábai előtt, hanem útközben, tőle távolodva. De mivel hitben tették meg e lépéseket, szavának engedelmeskedve, mind megtisztultak. Egy kivételével mégsem fordultak vissza.

Miért küldte őket Jézus papokhoz? A Mózes által lejegyzett törvények szerint a lepra betegségét a pap, Isten szolgája állapította meg; ő kötelezte a fertőzésveszély miatt a társadalomból való kivonulásra, és – gyógyulás esetén ugyancsak ő igazolta a teljes egészséget, ő adott engedélyt a visszatérésre. Nem gyógyított, csak – mai szakkifejezéssel élve – diagnosztizált, azaz megállapította a betegséget. Ez a találkozás tehát feltétlenül szükséges volt az egykori betegek érdekében, hogy jogszerűen elfoglalhassák korábbi helyüket a társadalomban. De szüksége volt erre a papoknak is. Mint a választott nép vezetői, tanítói, a szent iratok ismerői – szükségük volt ezekre az élő, szemmel látható bizonyítékokra: ilyet egyedül az Istentől küldött Messiás képes megcselekedni, senki más! E csoda révén bizonyságot nyerhettek arról, hogy betelt az idő, elérkezett Izrael számára a mennyek országa! Ez a találkozás tehát kölcsönös szükségleten alapult: az egykori leprásoknak hallaniuk kellett a papok igazoló szavait, a papoknak pedig hallaniuk és látniuk kellett a Felkent parancsának hatását. Egymás szavai által mindkét csoport Jézusba vetett hitre juthatott!

Vajon helytelenül cselekedett az az egy beteg, aki megint megkereste Jézust? Ellenkezőleg, Krisztus kereste a másik kilencet is! Nagyon szívesen találkozott volna velük ismét. De csak egy jött vissza azért, hogy köszönetet mondjon gyógyulásáért. A többiek, bár biztosan nagyon örültek, nem értek rá visszatérni, hálát mondani. Joggal gondolhatjuk: micsoda hálátlanság, micsoda önzés! De mi vajon hányszor járunk el ugyanígy? Könyörgünk valamiért, ami akkor a legfontosabbnak tűnik számunkra, megbetegít hiánya, betölti egész gondolatvilágunkat – de amikor megkapjuk, egyszerűen elfeledkezünk arról a Személyről, aki meghallgatott, odafigyelt és teljesítette kérésünket. Rohanunk tovább a következő cél elérése érdekében. Ilyen kapcsolatra vágyakozik Isten teremtményeivel? Folyton csak kérünk, csak kérünk, és még a hálával is takarékoskodunk. Pedig Jézust, a szolgálatkész Gyógyítót biztosan megörvendeztette volna, ha látja azokat az egészségtől és örömtől sugárzó arcokat, s hallja az Atyát magasztaló szavaikat. De nem csupán neki lett volna szüksége erre az újbóli találkozásra. Az egykori leprateleplakók még sokkal többet nyerhettek volna, ha nem takarékoskodnak annyira idejükkel. Nekik lett volna igazán szükségük a hálaszavak megfogalmazására: ez koronázta volna meg gyógyulásukat. Nem csak a testük, de a lelkük is gyógyulna. Isten dicsérete az emberi lélek felemelésének legjobb eszköze. A hála és öröm kifejezése, a köszönet kimondása visszahat a beszélőre: életerőt sugároz lelkébe, és egyúttal összekapcsolja a földi lényt a mennyei világgal. Az emlékek felidézése, megfogalmazása elmélyíti a hitet, nagyobb távlatokat nyit az Istenbe vetett bizalom előtt.

Dávid követendő példa a hálamondásban: soha nem feledkezett meg az Úr jótetteiről, szívesen emlékezett meg csodáiról, jóindulatáról. Isten nem elvárja, hanem egyszerűen várja, mint szerető apa a mosollyal felküldött imádságot. Ahogyan mi örülünk, ha valaki hálás segítségünkért, úgy Ő is örülne köszönetünknek. Ez bizonyítja, hogy nem egyoldalú a viszony, hogy nem kívánságteljesítő automatának tekintjük, hanem életünk legfontosabb részének, mennyei társunknak. A zsoltár szavai ma is élő és ható igék: Áldja lelkem az Urat és egész bensőm az Ő szent nevét. Áldja lelkem az Urat és el nem feledkezem semmi jótéteményéről, aki megbocsátja minden bűnömet, meggyógyítja minden betegségemet, aki megváltja életemet a koporsótól, kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg, Aki jóval tölti meg ékességemet és megújul ifjúságom, mint a sasé. Áldja lelkem az Urat! (Ld. Zsolt 103:1-5)

8. Miért keresitek a holtak között az Élőt?

„A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz mentek, vitték az elkészített illatszereket, és némely más asszonyok is velük. És a követ a sírról elhengerítve találták. És mikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. És mikor e felett megdöbbentek, íme, két férfiú állt melléjük fényes öltözetben: És mikor ők megrémülve a földre hajtották arcukat, azok mondták nekik: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt, Mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe, és megfeszíttetni, és harmadnapon feltámadni! Megemlékeztek azért az ő szavairól. És visszatérve a sírtól, elmondták mindezeket a tizenegynek, és mind a többieknek.” (Luk 24:1-9)

Ez volt a valaha megélt legszomorúbb hajnal a Jézust szeretők számára. Mire készültek itt az asszonyok? Hogy véglegesen nyugalmi állapotba helyezzék, hogy méltó módon eltemessék a Mestert, aki azt mondta nekik, a világ Megmentőjéül jött. Csalódott és összetört szívvel temetni mentek. Azért keresték – de már csak az összeroncsolt testet –, hogy végtisztességet adjanak neki, hogy lemossák és bebalzsamozzák a holtat. Jézussal együtt reményeik is meghaltak. Semmiféle megoldás és kilátás nem kínálkozott számukra. Véget ért az a három és fél év, amíg vele járhattak, szolgálhattak neki, hallhatták erővel átitatott szavait, a gyógyultak dicsőítését, láthatták kedves mosolyát. Számukra a kereszt lábánál véget ért az élet. Sok pénzt fektettek a gyolcsba, a kenetekbe. Legfőképpen aggódtak a hatalmas kőtömb miatt – hogyan fogják elgördíteni, ki segíthetne nekik? Ha pedig ez nem sikerül, ha a legelső akadály útjukat állja, akkor még azt a keveset sem tudják majd érte elvégezni, amit elterveztek. Gondolataik a halállal kapcsolatos teendők körül időztek, és nem tudtak sehonnan sem vigaszt meríteni. Sötétség és bánat vette körül őket.

De semmi nem várakozásaik szerint történt, hála a mennyei Atyának! Először is a kőtömb – valaki már eltette az útból. Nyitott sírkamra fogadta őket – tehát előre aggódtak egy olyan probléma miatt, amelynek megoldása soha nem tartozott feladataik közé. Másodszor nem találták Jézus testét, és így minden anyagi és fizikai áldozatuk kárba veszni látszott. A lemosás, a balzsamozás, a siratás – szintén soha nem tartozott feladataik közé, de ezt akkor még nem tudták, nem értették. Azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy tényleg minden összeomlott, és még a méltó búcsú esélyétől is meg lettek fosztva. Ki tehette ezt?! A döbbenetet és a kérdéseket még a félelem is tetézte, amikor a fénylő ruhájú idegenek megszólították őket. Az angyalok szavai azonban egészen új megvilágításba helyezték az eddig történteket, és megmutatták azt is, ők hol hibáztak. Egyetlen dolgot vétettek el, de ez mégis vakvágányra állította Krisztus majdnem összes követőjét: nem emlékeztek, mit mondott el nekik többször is.

Jézus feltámadt, nem a sír tehetetlen foglya többé, hanem él, újra él! Mit jelenthet a feltámadás? Lázár esete a támpont: aki halott volt, ismét eleven! Akit szemük láttára szögeztek a kereszthez, aki elbúcsúzott az édesanyjától és a szomjúságtól gyötrődött, aki szemük láttára haldoklott és fülük hallatára tette lelkét a Mindenható kezébe – az él és nem halott?! Akinek testét ők göngyölték lepedőbe, akinek átlyukasztott, véres kezét összekulcsolták mellén, az újra lélegzik?! Hogyan lehetséges ez?! Az angyalok titokzatos szavai szerint akkor mindez nem véletlenül történt, hanem előre elgondolt terv alapján: szükségszerű volt a kínzások sora, a keresztre feszítés, a halál és most – szükségszerű a feltámadás! S ekkor megelevenedtek azok az elszomorító és félelmetes mondatok, amelyeket annak idején igyekeztek nem meghallani és száműztek elméjükből nyomasztó tartalmuk miatt: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, amit a próféták megírtak. Mert a pogányok kezébe adatik, és megcsúfoltatik, és meggyaláztatik, és megköpdöstetik; És megostorozván, megölik őt; és harmadnapon feltámad. Ők pedig ezekből semmit nem értettek; és a beszéd előlük el volt rejtve, és nem fogták fel a mondottakat.” (Mt 20:18-20) Akkor Jézus mégis az, akinek mondta magát, hiszen a halál sem tudta Őt rabul ejteni: akkor valóban Ő a Szabadító! Micsoda öröm járhatta át a szívüket! Nem tévedtek, amikor mesterüknek választották és szolgáltak neki, nem tévedtek, amikor lemondtak népük megbecsüléséről azzal, hogy a Názáreti csoportjához tartoztak, a legjobbat választották! Jézus, a szeretett Jézus él!

Az egyetlen hiba, amely azonban oly sok bánatot okozott: az emlékkiesés. Nem mertek szembenézni mindazzal, ami nem illett az általuk alkotott képbe, mert túlságosan félelmetes és szívszorító volt. A dicsőség szívükben dédelgetett vágya nem illett össze a szégyen és a megaláztatás előrevetített jeleneteivel. Pedig Jézus szerette volna felkészíteni őket erre a pár sötét napra, de egyszerűen nem hagyták magukat felkészíteni. Ha a tanítványoknak lett volna bátorsága rákérdezni a homályos pontokra, megfontolni a szégyenteljes részleteket is, akkor nagyon sok minden másként történik. Akkor a Gecsemáné-kertben nem kellett volna magányosan gyötrődnie a Megváltónak, és a kereszt körül állók kifejezhették volna hitüket a Szenvedőben. Akkor a halál pillanatában érthetővé vált volna számukra a Földet megrengető kiáltás: Elvégeztetett! Akkor a Győztest reménnyel telve fektették volna a sírba, nem pedig siratva a vesztes ácsot.

Nem emlékeztek Jézus szavaira és ezért sokszoros szenvedéssel fizettek; olyan szenvedéssel, amely elkerülhető lett volna, amelytől Isten is óvni akarta őket. Ezért keresték a holtak között az Élőt, akinél ott vannak a sír és a halál kulcsai. A prófécia észben tartása révén hitük biztonságban lett volna a kereszt alatt is. Érdekes módon a gyilkosságot kitervelő és véghezvivő farizeusok emlékeztek a feltámadás ígéretére, és féltek. Rettegtek az idő alatt, amíg Jézus követői gyászoltak. De egyik csoport sem tudta megakadályozni a bekövetkezendőket: sem a gyilkosok, sem a hitetlenek! A tanítványok „természetesen” a sírtól visszatérő nőknek sem hittek, és ezért hallaniuk kellett Jézus dorgálását, amikor pár nap múlva személyesen találkozott velük: Balgatagok és rest szívűek vagytok, mert nem hittetek a prófétai kijelentéseknek! (Ld. Luk 24:25) A szeretett és szerető Megváltó azonban nem fordult el tőlük hitetlenségük ellenére sem, hanem meggyőzte őket az igébe vetett hit szükségességéről, és eléjük tárta valódi küldetésüket. Igazi feladatuk nem a balzsamozás, nem a temetés, hanem a győzelem kihirdetése lett: Jézus Krisztus úr a halál felett, győzelmes Király, az, akinek első perctől mondta magát!

Mielőtt lesajnálnánk Jézus akkori követőit bukdácsoló hitük miatt, rá kell döbbennünk, hogy nagyon hasonló helyzetben vagyunk itt, a földi történelem végén mi is. Vajon nem úgy van-e sok keresztény ma is, hogy holt bálványok között hiába keresi az Élőt, aki ugyan halott volt, de él örökké és övé minden hatalom az univerzumban? Mi különbözteti meg a mai Krisztus-követőket sok egyéb vallás hívőjétől? Csak a szavaik alapján fedezhető fel a másság, vagy a mindenható hatalom szeretete, ereje kíséri minden tettüket?

Jézus Krisztus mindent gyermekei elé tárt, amit tudniuk kell az Ő szolgálatát és a jövő eseményeit illetően. Ahogyan az akkori Messiást keresők-követők csak felületesen kutatták – tisztelet a kivételnek – az eljöveteléről szóló ószövetségi iratokat, vajon nem ugyanez-e a helyzet a dicsőséges Király visszatérésére vonatkozó próféciákkal is? Sok valóban rendkívül félelmetes részletet tartalmaznak, sok látszólag homályos, első olvasásra érthetetlen ige „akadályozza” az olvasót, de Jézus biztatása legyen a vezérfonal: „Aki olvassa, értse meg!” (Mt 24:15) Azt várja, hogy megértsük üzeneteit. A világegyetem legörvendetesebb eseménye előtt állunk: Jézus Krisztus hamarosan kilép a mennyei szentélyből és elindul a Földre, hogy magához vegye azokat, akik szerették és szeretik Őt; és elindul, hogy ítéletet tartson a gonoszság erői felett. Mennyit foglalkozunk e tényekkel, az erre vonatkozó ígéretekkel? Ahogyan első eljövetele pontról pontra, részletről részletre teljesedett a próféciák fényében, úgy fog minden végbemenni hamarosan a történelem lezárulása vonatkozásában is. Saját halálára nézve Jézus így fogalmazott: „így kellett szenvednie a Krisztusnak.”

A második adventre is igaz, hogy „szükséges beteljesedni mindazoknak, amik megírattak.” (Luk 24:46.44) Előre figyelmezteti minden gyermekét: „Meglássátok, meg ne rémüljetek, mert mindezeknek meg kell lenniük.” (Mt 24:6) Nem azért kell ezeknek az eseményeknek megtörténni, mert Isten bármely teremtménye szenvedésében gyönyörködik, éppen ellenkezőleg: neki okozza mindez a legtöbb gyötrelmet! A világegyetem sorsa, az örökkévaló békesség forog kockán, ha most itt, a Földön, ahol a kereszt állt, nem tisztázódik megnyugtató módon minden vád az Atyával szemben. Isten egyértelmű válaszokat kíván adni a gonoszság mibenlétét, eredetét, működését és végkifejletét érintő összes kérdésre. Már készül a bizonyíték, hogy a szeretet törvénye szent, igaz, jó és megtartható… Ne legyünk mi is balgák és lusták szembesülni az isteni igékkel, amelyeket féltő szeretetből közölt velünk! Keressük az Atyát, keressük az Ő arcát most, hogy hitben összekapcsolódjunk Vele, az élet Forrásával, s akkor Jézus Krisztus úgy köszönthet majd minket: Jöjjetek hozzám, Atyám áldottai, örököljétek az újjáteremtett Földet, mely számotokra készült!