Családi találkozó volt nálunk a nyáron: az összes testvérem el tudott jönni, és közülük szinte mindenki kisebb-nagyobb gyermekekkel érkezett. A fivéreimmel, sógornőimmel folytatott beszélgetések egyik leggyakoribb és legfontosabb témája a lányaik, fiaik voltak. Az apákká, anyákká érett testvérek és sógornő-anyukák figyelmének fő tárgyát az állandóan éhes, szomjas, fáradt, mozgásigényes, nevető vagy síró, törődésre vagy szaladgálásra, ölelésre vagy bátorításra szoruló kicsik képezték. Mosolyogva hallgattam a részletes szülői beszámolókat arról, hogy előző nap mennyit evett, hogy délelőtt mennyit tudott aludni, sikerült-e fölmászni a konyhaszékre, megkóstolta-e életében először a banánt, mit rajzolt, mit olvasott, melyik verset olvasta el stb. Hallgattam és emlékeztem. Az ő szavaik tükrében megláttam magam: mennyire gondos és pontos anya akartam lenni én is, mennyit aggodalmaskodtam, féltem, sírtam és nevettem, mennyit imádkoztam és imádkozom – mindmáig…

És szavaik tükrében hirtelen megláttam Istent: a szülővé váló férfiak és nők Őt jelképezik. Miért is kételkedünk Őbenne? Az a szeretet, gondoskodás, törődés, kötődés, ami minket, embereket gyerekeink iránt jellemez, csak nagyon halvány mása a mennyei Atya irántunk való szerelmének:

• Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni… mennyivel inkább mennyei Atyátok… (Mt 7:11)
• Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörülne… ha mindezek el is feledkeznének, én terólad semmiképpen… (Ésa 49:15)
• Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő Isten az őt félők iránt… (Zsolt 103:13)

Ha a gyermek elesik és megüti magát, haragszunk-e rá? Na jó, esetleg egy picit – nem megmondtam, hogy ne…! -, de azonnal segítünk: megtisztítjuk, bekötözzük a sebeket, bátorítjuk, vigasztaljuk… mennyivel inkább Isten! Vajon attól, hogy egy fiúcska elesett, attól már nem az apja fia többé? Amikor megszúrja egy darázs, akkor magára hagyjuk, ahelyett, hogy lehűtenénk, bekennénk a fájó pontot?!

Mennyire örülünk, ha virágot hoz nekünk, ha kimondja az első szavakat, ha a lépései egyre biztosabbak, és egyedül le tud jönni a lépcsőn, ha megrajzol egy karikát! Büszkék vagyunk és bátorítjuk a következő szavakra, a következő lépésekre. Mennyivel inkább mennyei Atyánk! Örül első lépéseinknek Krisztusban, az első bátortalan megvallásainknak, az első és minden következő, Belőle fakadó jótettünknek, örömmel hallgatja köszönetünket, figyel sóhajainkra és együttérez csalódásainkban, kudarcainkban. Figyel, kísér, oltalmaz, ölel – szülői szemmel…