Jertek, halljátok ti istenfélők, mind,
hadd mondjam el, mit tett velem!

Szám hozzá kiáltott, nyelvem Őt magasztalta.
Ha álnok szándék lett volna szívemben,
nem hallgatott volna meg az Úr.

De Isten meghallgatott,
figyelt imádságom szavára.

Áldott legyen Isten,
mert nem utasította el imádságomat,
szeretetét nem vonta meg tőlem.”
(Zsolt 66:16-20)

Barátaim biztatására írom le ezt a kis történetet – én nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ha hozzájárul ahhoz, hogy az eddigieknél is jobban bízz az Úrban, akkor már megérte!

Beszélgettem egy fiatalemberrel arról, mit szeretne csinálni a jövőben. Nemrég szerzett diplomát Gödöllőn, gazdálkodni akar a családi földeken. Szóba a került nagy aszály is, ami gyakorlatilag a tél óta tart. Gondolkodtam egy kicsit, aztán a következő tanácsot adtam neki: – Imádkozz esőért! – megütközve nézett rám: – Ilyesmiért nem szoktam imádkozni, csak emberekért! Én öntözésben gondolkodtam! – Rendben – bizonygattam -, de a Bibliában olvasunk Illésről, aki hozzánk hasonló ember volt, könyörgött Istenhez esőért és megkapta! – Hát, jó – vonogatta a vállát. – Erre még nem gondoltam. – Aztán más témákra terelődött a szó, de amikor elbúcsúztunk, még hozzátettem: ­ Megígérem neked, hogy én is imádkozni fogok, hogy essen eső a földekre! – Udvariasan, de szkeptikusan mosolygott.

Eltelt két hét is a találkozásunk óta, de jelentős csapadék azóta sem hullott, nekem pedig nap mint nap eszembe jutott, hogy szóba hoztam Isten csodáját: „Uram, csak meg ne csúfoltassék a Te neved az én hitetlenségem miatt!”

Egyik délután elmentem a közeli dombokra futni. Nagyon szeretek arra kocogni, mert gyönyörű a táj, énekel a pacsirta, a fülemüle, mindig akad valami különleges szépség – egy-egy felijedő őz vagy nyúl, a napfény és a felhők változó színpompája, de leginkább azért, mert ez az óra számomra a legintenzívebb ima és hálaadás ideje. Ahogy lépegettem fölfelé, láttam a széles és mély repedéseket, amelyek a szárazság következtében támadtak a földön. Ismét eszembe jutott az eső hiánya, és nem csak az a csapadék, amelyre szomjas a vetés. Hanem az a bizonyos „kései eső” is, amelyre Isten gyermekei várakoznak szerte a világban. „Uram, Te mindenek Atyja vagy, kérlek, könyörgöm, ígéretet tettem, ne engedd, hogy neved megszégyenüljön miattam!” – a szívem a torkomban dobogott, és nemcsak a futás miatt. Olyan forrón vágyakoztam Isten válaszára, mint eddig csak ritkán. Aztán hirtelen éreztem, hogy vízcseppek érik az arcomat, a karomat. Önkéntelenül is felnéztem az égre, de semmit nem láttam – talán egy leheletnyi kis grafitszürke csíkot – a nagy kékségen kívül. Azt mondhatnám, indokolatlanul esett. De mégis – esett, és csak rám! Alig akartam elhinni! Érthetetlen volt, de forró hála öntötte el a szívemet – átéreztem, amit Dávid írt: „Testem és lelkem ujjonganak az élő Isten felé.” Úgy éreztem, meghallgatta kérésemet és bizonyos voltam benne, hogy ezután hamarosan eső lesz, olyan, ami alaposan megöntözi a száraz földeket – és a vágyakozó szíveket is.

Nem is tudom igazán leírni, milyen lelkiállapotban futottam tovább. „Kicsoda vagyok én, Uram, hogy meghallgatsz és így felelsz?! Légy áldott, dicséretre méltó, felséges Atyám!” – ehhez hasonló gondolatok töltöttek el, s közben úgy éreztem, a szívem nem bír el ennyi örömöt és hálát. Amikor visszafordultam, jobb kéz felől feltűnt egy vakítóan fehér felhő az égen; feltűnő volt, mert egyébként egyszínű kékség borult a dombokra. Oly nagy volt bennem a boldogság, hogy többször is felkiáltottam: „Atyám, szeretnélek megölelni! Szeretnélek megölelni!” – hihetetlen vágy fogott el, hogy fizikai közelségbe kerüljek Hozzá, hogy személyesen köszönjem meg Neki a választ, de közben láttam magamat kívülről: egy hangyányi pötty az egyik dombon, „könnyebben szétnyomható a molynál”, egy parányi bolygón az univerzum végtelenjében…

„Ugyan, mit akarsz?” – szólalt meg bennem egy szkeptikus hang. „Hogyan tudná Isten teljesíteni a te gyerekes kívánságodat? Hisz ez lehetetlen!” Ennek ellenére túlcsorduló szívvel ismételgettem a kérésemet, „Atyám, meg akarlak ölelni!” S ekkor, ahogy ismét felpillantottam a felhőre, észrevettem benne egy rövidke szivárványcsíkot: függőleges volt és nem terjedt túl a felhő fehér szélein. Teljesen elgyengültem a látványtól, mert volt már néhány eset az életem során, amikor az Úr szivárvánnyal válaszolt, sokszor egészen „elképesztő” időben (pl. egy komor, téli délelőttön), és a könnyektől alig láttam, hová lépek. Annak ellenére, hogy a szívem, azt súgta, ez kedves válasz az Úrtól, a hitetlenség megint működésbe lépett: „Mi van, ha ez csak véletlen?” – Felkiáltottam megint: „Uram, válaszolj, kérlek! Nagyon szeretlek!” S ekkor abból a fehér felhőből megdördült az ég… nem is egyszer. Elsírtam magam az örömtől és a hálától. Eszembe jutott, amikor az Atya Jézushoz szólt, és többen mennydörgésnek vélték; remény, sőt bizonyosság költözött a szívembe, hogy egyszer majd érteni is fogom a szavakat…

Pár napra rá megjött az eső: csendes, tartós eső, amely megáztatta a földet. Azóta már megint szükség van a csapadékra, mert ismét kiszáradt minden, de tudom, hogy folyamatosan kell kérni, hogy egyre többet és többet kapjunk…